“Ismergetjük, tanuljuk egész életünkben anyanyelvünket, ezt a sokszínű, sokarcú csodát. S minél jobban megismerjük, annál szebbnek, gazdagabbnak, csillogóbbnak látjuk….”
Alig hinném, hogy bárki is kétségbe vonná a fenti állítás igazát: a magyar nyelv tényleg gyönyörű, és ha belegondolunk, minden képzeletünket fölülmúlóan gazdag – ha netán unatkoznánk, órákat eljátszadozhatunk vele. És ha az ember ismeri, akkor még inkább.
Olyan emberről lesz szó, aki egész életében tanította nekünk a nyelvet s a nyelvtant, de nemcsak, hogy nem tudott soha kifogyni a témákból, nemcsak, hogy ő nem tudta megunni –de egyszerűen űrt hagyott maga után: életünk végéig örömmel hallgatnánk ízes beszédét, pompás magyarázatait. Lőrincze Lajos (1915-1993), a páratlan munkabírású nyelvész – kinek alapszintű bemutatásához is több fejezetre volna szükség. Alelnöke volt a Nyelvtudományi Társaságnak, elnöke a Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottságának és a TIT Országos Nyelvi Választmányának, valamint társelnöke az Akadémia Anyanyelvi Bizottságának. Ő szerkesztette a Magyar Nyelvőrt és az Édes anyanyelvünket, s nagy szakértelemmel kutatta a magyar nyelvjárásokat. A nyelvművelés terén élen járt, több remek könyvet is írt, figyelme az akkoriban kialakuló sportnyelvre is kiterjedt.
És csak eztán jön a lényeg: népszerű rádió- és tévéműsoraival évtizedeken át szinte mindennap jelen volt életünkben, és okos tanácsokat adott, hogyan őrizhetjük-ápolhatjuk édes anyanyelvünket. Édes anyanyelvünk – ez volt az a rádióműsor, amelyből az egész ország megismerte. (Ne feledjük: ennek kezdetekor, 1952-ben még a magyarországi televíziózás elterjedése előtti időben jártunk, amikor egyértelműen a rádió számított a legnépszerűbb kommunikációs eszköznek.) A kiváló név- és nyelvjáráskutató tehát egyre inkább nyelvművelő lett: írásban, szóban, itthon és külföldön, rádióban, tévében, sajtóban, a nyelvheteken és az anyanyelvi konferenciákon hirdette fáradhatatlanul az anyanyelv igéit.
“Szentgálon születtem 1915. november 24-én. Sokáig úgy tudtam, hogy december 22-én. Így mondta öreganyám, én is ezt mondtam, de aztán egyszer kiderült az igazság. Anyám 16-17 éves kis cselédlány volt, Veszprémben szolgált. Onnan került haza terhesen. Ő aztán ismét elszegődött Pestre, engem nagyanyám nevelt. Dömötör Gáborné, mert az első ura, Lőrincze Sándor meghalt, s másodszor Dömötör Gáborhoz ment férjhez. Ez is meghalt a háború végén. Nagyon szerette öreganyám, mindig emlegette, hogy szegény igen jó ember volt, azt se mondta soha, hogy a fene egyen meg.” (Lőrincze Lajos vallomása a születéséről)
Kodály Zoltán (1882-1967) háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja. A második világháborút követően Kodály meghatározó szerepet vállalt az ország szellemi újjáépítésében. Számos közéleti feladatot kapott: a Magyar Művészeti Tanács és Zeneművészek Szabad Szervezetének elnökévé választották, s kinevezték a Zeneművészeti Főiskola igazgatósági tanácsának elnökévé. Az 1945-ös választásokat követően az alakuló Nemzetgyűlés, mint kiemelkedő közéleti szereplőt, kilenc másik személlyel együtt külön törvény alapján meghívta képviselőnek a parlamentbe, amit el is fogadott. 1946 és 1949 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöki tisztségét töltötte be, 1956-ban a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa elnökévé választották.
A fentiekből is kiviláglik, hogy Kodály nem csak a magyar népzene sorsát viselte a szívén, de rajta volt a szeme az egész egyetemes magyar kultúrán, ezen belül az anyanyelv őrzésén is. Lőrincze Lajos egy interjúban egyebek között a következőt mondotta vele kapcsolatban:– A nyelvművelő előadásoknak erre a formájára, az ötperces adásra is Kodály Zoltán beszélt rá, és annak idején ő ajánlott be a rádióba. Azóta is változatlan örömmel csinálom, és megígérem, ez lesz az utolsó munkám, amit abbahagyok.
Egy teljes nemzedékben ő tartotta ébren a nyelvi lelkiismeret-furdalást, egy korszaknak szinte ő volt a legismertebb magyar személyisége. A nyelvművelő mozgalom vonta el több tervezett, de soha el nem készült munkájától, a “magasabb tudományos karriertől” – amit az irigyei nemegyszer felróttak. Meglehet – olvasható egy helyütt Lőrincze Lajosról –, hogy tudós, jó nyelvész több is van még, de igen keveseknek és ritkán adatik meg olyan ismeretterjesztő, szervező és kapcsolattartó képesség, mint az övé volt, s oly természetes otthonosság az akadémián és a falusi művelődési házakban, az amerikai magyar iskolákban és a székely falvakban egyaránt. Nehéz politikai időkben is tudott eredményeket elérni és rendíthetetlenül állt a nyelvőrség vártáján.Í gy válhatott munkássága a nemzettudat ápolásában, a nyelvi ízlés nemesítésében történelmi jelentőségűvé.Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Fábián Pál és mások méltán nevezték a neki jutott fél évszázadot a nyelvművelésben “Lőrincze-korszaknak”.
Évtizedeken keresztül ő jelentette a kisebbségben és a szétszórtságban élőknek az “együvé tartozás tudatát és a számontartás reménységét”, mint azt a jóbarát Czine Mihály megfogalmazta. Aki kortársa volt, nem felejti kedves, szerény egyéniségét, jellegzetes meleg hangját, makacs, kitartó, szívós harcát édes anyanyelvünkért és az azt beszélőkért. Lőrincze Lajos 77 éves korában, 1993. október 11-én hunyt el.Emlékezzünk rá!
Lőrincze Lajos így ír diákéveiről:
“Pápai diák lettem.
Az Ókollégium lakója. A bejárati ajtó fölött emléktáblát olvasgattam, kik tanultak itt. Nagy büszkeség volt, mert itt tanult Petőfi, Jókai, meg Eötvös Károly is, akinek a nevét szintén ismertem. Szentgálon sokszor olvastak fel az összejöveteleken elbeszéléseiből, veszprémi ügyvéd volt és sokat járt vadászni a szentgáliakkal. (Akik “királyi vadászok” voltak!)
Az első órák jól kezdődtek, én is jelentkeztem egyik tanárunk kérdésére szavalásra. (Mert otthon is gyakran szavaltam.) Hamarosan az is kiderült, hogy alighanem jó tanuló leszek, sikeresen szerepelgettem az órákon. Különben állandó rettegésben éltem: vajon sikerül-e a félévi bizonyítvány. Ha nem leszek jeles, haza kell szégyenkeznem, nem folytathatom a tanulást. Szörnyű volt erre gondolni is. De végül – egy kettessel – jeles lettem, s terítő. Nagy kérdés volt minden első osztályban az is, ki lesz az osztály szakaszvezetője. A tornatanár nagy ügyet csinált belőle, s törődött vele, hogy a szakaszvezetőnek tekintélye is legyen az osztály előtt. Tehát olyant választott, aki jó tanuló és jó tornász.
Én inkább jó tanuló voltam, de amikor szakaszvezető lettem, elhatároztam, hogy a tornabeli eredményeimet is feljavítom. Futottam, ugrottam, súlyt dobtam stb., s hamarosan ebben is elértem a megfelelő szintet. (Hatodikos – vagy ötödikes? – koromban meg az iskola erőpontbajnoka voltam: én tudtam legtöbbször “tolódzkodni” meg “húzódzkodni”. Korláton, ill. nyújtón.) Az is ösztönzött a testedzésben, hogy féltem a tüdőbajtól. Az volt a fixa ideám, hogy tüdőcsúcshurutos vagyok, mindent el is olvastam erről, s mindent szépen tapasztaltam is magamon. Lázt, izzadást stb. El is akartam menni a szentgotthárdi gyógyintézetbe, de az iskolai orvos azt mondta: marha vagy fiam.”
Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info
