Ma van Nyirő József (1889-1953) erdélyi magyar író születésnapja. Nyírő volt már egyszer országosan népszerű, valamikor a két világháború között – aztán jött nyolc nyomorúságos, emigrációban töltött esztendő, amikor a székely apostolt szülőföldjén lenullázták, munkásságát szinte a földdel tették egyenlővé.
De bármennyire is zúzták porrá, Nyirő munkássága úgy viselkedett az elnyomorított évtizedekben, mint a jézusi példabeszédben szereplő mustármag:
“Ez a mag kisebb ugyan mindenféle magnál, de amikor felnő, nagyobb, mint a kerti vetemények. Valóságos fa lesz belőle, úgyhogy az ég madarai eljönnek, és ágai között laknak.”
(Máté evangéliuma 13,31-35)
És most itt állunk, ismét látjuk Nyirő Józsefet, bár még nem ismerjük – ám a folyamat megállíthatatlan. Nyirő eredetileg katolikus papnak indult, s bár hihetetlen, de nem kis kitérővel végül csakugyan az lett belőle. Nemcsak otthon volt az erdélyi hegyek és falvak világában, hanem együtt élt a természettel és a természetben élő emberek gondjaival is.
Kitűnően képzett teológus volt, jártas az irodalomban, érdekelte a különféle filozófiák tanítása – tudjuk: a székely népballadák, népmesék, furfangos anekdoták ismeretében nőtt fel.
Azután harmincéves korában – 1919-ben, amikor Erdély a magyar állami keretből a román állami keretbe kerül – egyszerre hátat fordított a papságnak, tételes vallásnak, megnősült, kolozsvári újságíró lett, és első novelláival Erdélyben is, Magyarországon is azonnal népszerűvé vált. De nemcsak népszerű: azonnal a nagy író lehetőségének dicsfénye övezi.
És nem is alaptalanul.
Amikor 1924-ben Jézusfaragó ember címmel kötetben jelennek meg legkorábbi novellái, az olvasó valóban új, eredeti, ismeretlen világot láttató, igen költői íróval találkozhatott. Ebben a székely falusi világban semmi sem volt népszínműszerű: társadalmilag is, lélektanilag is hiteles, mindig érdekes és töretlenül költői ábrázolás volt az induló Nyírő világa.
1920-ban a Haldoklik a székely című novellájával megnyerte a Zord Idő pályázatát, majd az Ellenzék novella-pályázatán első díjat kapott az Értelek virág és a Rapsonné rózsája című elbeszélése. 1923 és 1924 között a kolozsvári Pásztortűz című irodalmi és közművelődési folyóirat főszerkesztője volt. Az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója, az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kemény Zsigmond Társaság tagja volt.
1928-tól az Erdélyi Helikon vezető munkatársa lett, közben Kacsó Sándorral, Szentimrei Jenővel, Tamási Áronnal együtt bekapcsolódott a Benedek Elek körül tömörülő székely irodalmi körbe. 1931-ben visszavonult gazdálkodni a Nagy-Küküllő megyei Alsórákos községbe, ahol nyolc hold földet örökölt. Később Székelyudvarhelyen épített házat és teremtett otthont családjának, és csak több év múlva tért vissza a Keleti Újsághoz, amelynek 1939-42 között felelős szerkesztője lett. 1940-ben Corvin-koszorúval ismerték el munkásságát.
1941-ben, a második bécsi döntést követően behívott erdélyi képviselőként a magyar országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött. Az Erdélyi Párt képviseletében ült a parlamentben. 1942-43-ban a Magyar Erő című képes hetilapot szerkesztette, majd 1944-ben a Magyar Ünnep főmunkatársa volt. Ezt követően Nyirő mintegy politikusként tevékenykedett, majd emigrációba kényszerült – végül ott is halt meg, Madridban, 1953-ban.
Pár éve hívei Budapesten újrabúcsúztatták, majd – végakaratának megfelelően – megpróbáltak Erdélyben végső nyugalmat találni hamvainak, de a románok és a magyar ballib politikai hisztériakeltése miatt ez nem történhetett meg. Reméljük, nem csak legenda az, hogy Nyirő József végül hazaérkezett [2]. Adja Isten, hogy mielőbb végre tényleg békében nyughassék szülőföldjében!
Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info