Balaskó papó mindenről elfelejtkezve nézte a történéseket. Látta, mint állítják ki az embereket, mint buknak el, vágódnak a latyakos földre élettelenül. Látta Kispeti Jánost, hogy nem dől el, amikor rálőnek, pedig csak alig pár lépésre álltak fel a katonák. Látta, amint egy barna bőrű, alacsony katona ugrik ki a többi közül, és kérte, hagyják, majd ő lövi le.

Golyót tett a puskájába, és amikor eldördült a lövés, a dum-dum golyó teljesen széjjelverte a János fejét. Darabokban szakította le a testről… Nem volt kegyelem senkinek sem, addig lődözték őket, míg egy sem maradt. Ott feküdtek mind véresen, élettelenül, egymás mellett vagy épp egymásra esve.

Amint a katonák befejezték, a tiszt parancsot adott az indulásra. Egykettőre felsorakoztak, és elindultak vissza a faluba. A bámészkodók még maradtak, nézték a lelődözött embereket, de nem sokáig. Ahogy elmentek, a katonák közelebb merészkedtek az agyonlőtt magyarokhoz. Az első lépéseket lassan tették meg, de szemvillanás alatt felgyorsult minden.

Egyik egy leesett kalapot kapott fel, egy másik egy jó kuzsókot ráncigált le valamelyik halottról, addig-addig, hogy egymással versengve szedték le a jobb ruhákat a magyarokról. Sietve, kapkodva, mert mind többen húzódtak be, szinte futva a faluba, mintha nem akarnának valamiről lemaradni, mert a házak között egyszeriben olyan zsivaj, zűrzavar támadt, mint zsibvásárban szokott lenni.

Emberek kiabáltak, ökrök, tehenek bőgtek és disznók, malacok visítottak. Ki mit tudott, azt hordott ki a magyarok házaiból. Asszonyok rohantak dunyhával a hónuk alatt, emberek cibáltak láncuktól fogva teheneket, borjakat. Voltak, akik az ökröket az udvarra kihúzott szekér elé fogták és arra pakoltak, hangos szóval, mérgesen fenyegetve, vagy biztatva egymást.

A szomszédok többször is fordultak, hiszen ők tudták, mit, hol találnak, mi a nagyobb érték. Egymást félrelökve vittek mindent, amire rátehették a kezüket, csak azt sajnálták, amit más kaparintott meg. Olyan ideges nyüzsgés, sürgölődés volt a faluban, mint amikor hangyaboly nagy prédára talál. A sok, zsákmányra kiéhezett betolakodó végre szabad kezet kapott, azt tehette, amire már jó ideje várt.

Rabolhattak, mert nem tiltotta senki, gyilkolhattak is, mert minden meg volt ígérve jó előre. Nem hiába beszéltek a papok, az ügyvédek, tanítók, végül csak beteljesedett.

A magyarok elmenekülve, megfélemlítve, elűzve. És egyre csak folyt a lázas rablás, a fosztogatás éjjel-nappal. Amit nem tudtak elvinni Nagyszombaton, azt vitték Húsvét első és másodnapján, mind többen gyűlve a szabad prédára. Akkor már az ajtókat, ablakokat is kifeszítették. Olyan üresen, csupaszon tátongtak a magyarok házai, mintha kísértetek laknának bennük. Húsvét után már nem volt mit elvinni belőlük, már nem volt miért visszajöjjenek volt gazdáik.

Kedden aztán Belényesből jött a hír, a parancs, hogy a szabad rablást le kell állítani. Valami városi uraság eszközölte ki, hogy vége legyen a nagy fosztogatásnak. Mire elfogyott a rabolnivaló, akkor szedték össze a halottakat is, szekérre rakták mindet és elvitték a temetőbe. Hogy nem volt ki eltemesse őket, csak egymásra dobálták és mésszel leöntötték a halottakat. Egy hiányzott! Hiába számolták meg újra és újra, mert nem tizenkilenc volt, hanem tizennyolc.

Gábor Ferenc
Köröstárkány

Hunhír.info