Nagyszombat reggelre már többen is elmentek Nyégerfáról is, akik féltették a maguk és családjuk életét, akik hittek a románok fenyegetéseinek. Hogy az övéi is elmentek és egyedül maradt, egyre csak ismételgette gondolatban, hogy neki már mindegy, ő már sok mindenen keresztülment a földi életben, legyen, ami lesz vele. És mégsem, mert azért nagyon figyelt mindenre, ami körülötte történik.
Reggel kileskelve a résnyire nyitott kapun, látta a lassan, sunyin közeledő, a falut körbevevő környékbelieket. Tárkány felől már nem csak a lövések, de az ordibálások is áthallatszottak. Amikor az ő falujuk felső vége felől is meghallotta a nagy zsivajt, már tudta, hogy Nyégerfalva sem kerülheti el a sorsát. Pedig még abban is bízott titkon, hogy Húsvét Nagyhetében csak nem vetemednek valami nagy gonoszságra az emberek, különösképp a románok nem, mert sokkal vallásosabbnak tartották magukat, mint a magyarok.
A közelgő nagy ricsaj, kiabálás, sírás épp az ellenkezőjét mutatta. A kapuhoz ment és bezárta. Tudta ő nagyon jól, hogy akik most jönnek, azokat nem állíthatja meg a bezárt kapu, de addig is időt nyer, amíg betörik majd. Nehézkesen felmászott a padlásra, és miután felhúzta maga után a létrát, leengedte a csapóajtót. Az utca és a templom felé néző oldalon félrehúzott egy cserepet, csak éppen annyira, hogy ő kiláthasson, de más észre ne vegye.
Mire kész volt, a zaj már nagyon közeledett. Már látta is, hogy a templom előtti istrázsára fegyveres román katonák véres ruhájú magyar embereket kísérnek, síró asszonyok, gyerekek is velük vannak. Látta, hogy a templom melletti magyar házak kapuit rendre sarokig kinyitják, amelyiket nem találják nyitva, azt dühödten, vad erővel betörik.
Egyszeriben megtelt az utca katonákkal és környékbeli románokkal, és mind közelebb kerültek az ő házukhoz is. Itt már nincs mit tenni, gondolta magában, itt már nincs mit védeni, csak az életet, mást semmit, mert ezek azt visznek el, amit akarnak. Úgy látszik, nincs ki és nincs mi megállítsa őket. Hogy lemenjen a padlásról, már késő volt, tudta, öreg lábai már nem bírnák elmenekíteni. Csak egy esély maradt, az elbújás. Széjjelnézett, hova tudna elrejtőzni, de úgy, ha keresik se találjanak rá?
Nem volt a padláson sok dolog; pár limlom, régi bölcső, törött lóca, fonószék. A szeme hirtelen a kéményen akadt meg. A búbos kemence kéménye jó széles volt, mert füstölőnek is használták. Most üres volt, hiszen a szalonnákat, sonkákat már rég levitték a kamrába. Eldöntötte, hogy a kémény lesz a búvóhelye. A rés, amin a füstölnivalót akasztották be, elég nagy volt, hogy bebújjon. Jó pár évvel ezelőtt még biztos szűk lett volna, de most már öregségére biztos átfér rajta, gondolta. Még előtte keresett két deszkadarabot, amire állhat vagy ülhet, ha elfáradnak a lábai, mert abban biztos volt, hogy nem kevés ideig kell a kéményben legyen, ha nem akadnak véletlenül rá. Igyekezett úgy keresgélni, kutatni, hogy nehogy nyomot hagyjon maga után.
Hogy megtalálta a két megfelelő hosszúságú deszkadarabot, rátette őket a szalonnatartó rudakra, csak annyi helyet hagyva, hogy feléjük tudjon mászni valahogyan. Nem volt nehéz átbújni a résen, de felmászni a rudak között a két deszkára már sokkal több időbe került, ám valahogy csak sikerült. A sok korom, amit a ruhájával lesúrolt a kémény oldaláról, mind a szemébe, orrába szállt, de most nem törődött vele. Tudta, hogy nemcsak a ruhája, de ő maga is csupa fekete korom, de most ez a kisebb baja volt. Örült annak, amikor már a deszkákat érezte a lába alatt, és hogy a kémény felső részén lehetett. Még le is ülhetett, hogy kifújja magát, megtörölje valamennyire az arcát.
Nem sok idő múlva, ahogy csendben hallgatózott, hallja, hogy nagy kiabálással, zajjal az ő kapujukat is döngetik, de olyan erővel, hogy még a ház is rezgett bele. Nem sokáig bírta, mert nagy zuhanással bedőlt, és a nagy ordibálás már bentről, a szobákból hallatszott fel hozzá. Hallotta, románul kiabálnak egymásnak, hogy nincs senki a házban, biztos elfutottak a gaz magyarok! Nem moccant, hallgatott, pedig még abban is biztos volt, hogy úgysem fogják meghallani, olyan nagy zsivajjal voltak. Vihetnek, amit csak akarnak, gondolta magában, nincs ki megvédje, de még ha akarná sem tudná, ennyi martalóc elől.
Jó, hogy csak magába maradt, és ez a tudat valamelyest megnyugtatta. Jó, hogy az ő családját nem hurcolhatják a templom elé. Ki tudja, mi lesz azokkal, akiket odavittek? Mikor rájuk gondolt, eszébe jutott, hogy hát, ha akarja, még rá is nézhet az utcára, mi több, még a templomig is ellát. Vigyázva, óvatosan kapart a tapasztáson egy lyukat, amin egész jól kiláthatott az utcára, egészen a templomig.
Mindent látott és hallott, ami odakint történt. Látta az összeterelt magyarokat, a körülöttük lévő katonákat, és a fekete hollókként gyülekező környékbeli és falubeli románokat. Hallotta a lövéseket, amikor Bunta Peti elszaladt. Akkor jutott eszébe Tárkány; vajon ott mi van, vajon ott még mindig lőnek? Arra az oldalra is kapart egy lyukat, de hogy Tárkány messzebb volt, oda egy nagyobbat, hogy jobban halljon abba az irányba. Hát ott nem változott semmi, a puskalövések mintha nem akartak volna szűnni. Tudta, odaát most nagy a baj, de ha megfordult, látta, hogy náluk se sokkal kisebb, mert a bekerített, közrefogott magyarok száma egyre csak nőtt, de az idegen és a falubeli románok is mind többen voltak.
Nem takarták, nem rejtegették az összegyűjtött magyarok iránti megvetésüket, gyűlöletüket. Látszott rajtuk, hogy nem is annyira a kíváncsiság az, amiért ott vannak, hanem várnak valamire, ami már a levegőben lóg, ami számukra minél hamarabb be kell következzen. Úgy dél körül felerősödött a kiabálás, a sírás, káromkodás a templom előtt. Már délutánra járt a szürkén mocskos idő, amikor megjött a tiszt, és parancsot adott az asszonyok és gyerekek elzavarására. El is kezdték a katonák azonnal különválogatni a férfiakat, a tiszt lovaglóostorával mindegyikre rámutatott külön- külön. A katonák egy kisebb csoportba választották el az embereket, szuronyt szegezve nekik.
A síró, jajveszékelő asszonyokat, gyerekeket dühösen, vérbeforgó szemekkel kergették, lökdösték el, azzal fenyegetve őket, hogy ha nem akarnak meghalni, akkor tűnjenek el, mert ha még egy percet is maradnak, őket is agyonlövik. Még a civilek is habzó szájjal szidták, átkozták őket. És elindultak, vissza-visszanéző könnyes arccal, jajveszékelve, gyerekeikkel egymásba kapaszkodva mentek az asszonyok, szinte öntudatlanul, felfele az utcán.
Minden magyar érezte, hogy a vérüket, az életüket kívánják; a román tiszt, a katonák, a sunyin néző falubeliek. Izsák János váratlanul a tiszt felé fordulva kérdezte tőle: miért akartok megölni bennünket? Ebben a faluban soha semmi baj nem volt magyarok meg románok közt. Soha senkinek nem tettünk semmi rosszat és mégis meg akartok ölni bennünket. A tiszt úgy tett, mintha nem hallaná, elfordította lova fejét más irányba. Hogy a szétválasztáson túl voltak a katonák, a tiszt parancsára elkezdték az embereket a falu vége felé terelni. Ki a malomárok irányába, a partjára. Elöl a román tiszt a lován, utána a szuronyok közé szorított emberek, hátul pedig a nyégerfai románok egy csoportja, idegenekkel vegyesen. A tiszt büszkén kihúzva magát, mintha díszszemlén léptetne a lovával, a magyarok lehajtott fejjel, sáros, véres ruhájukban nehéz, súlyos lépteikkel mintha életük terhét cipelnék. A menet után lépdelő idegenek most hallgattak, csak egymást bökdösték, izgatott idegességgel követve a magyarokat kísérő katonákat.
Az öreg Balaskó papó átfordult a kémény másik nyílásához, amikor látta, hogy házuk előtt elhaladva a menet a faluvégi malomárok partja felé tart. Megszámolta az összegyűjtött embereket. Tizennyolcan voltak nyégerfaiak, meg egy tárkányi, Oláh Ferenc. Hogy hol fogták el a tárkányit, nem tudhatta, de ő is ott volt közöttük.
Mikor kiértek a faluból, a tiszt megállt, megfordult a lovával és parancsba adta a katonáinak, hogy hármasával álljanak fel a kivégzéshez. Még megkérdezte a magyarokat, van-e valami mondanivalójuk?
Kispeti Mihály állt egyenes, kihúzott derékkal a tiszt elé. – Mi senkinek semmi rosszat nem tettünk, nem harcoltunk senki ellen, akkor miért akarnak megölni bennünket? Kérdezze meg őket, mutatott a nyégerfai románokra, csináltunk valakinek valami rosszat? A tiszt mintha megenyhült volna, közelebb léptetett a románokhoz: na, jótáll valaki közületek ezekért a magyarokért? Most azok hajtották le a fejüket, ám egy szót sem engedtek ki a szájukon. A tisztnek mintha tetszett volna a helyzet. Végignézett a bámészkodó, várakozó falubeli románokon. Ha van köztetek, románok között száz, aki kezeskedik ezekért a magyarokért, elengedem őket, mondta. Egyszerre nagy csend lett úrrá mindenen, mintha hosszú percekig zúgott volna a tiszt kérdése a lehajtott fejek felett. Csak a ló horkantása volt a válasz. Mint sebesen lecsapó villám, sújtott újra a tiszt kérdése: van tíz köztetek, aki jótáll a magyarokért? Egy! Egy ember van köztetek, aki jótáll értük? A tiszt lova körbetáncolt, messze fröccsentve, felverve a sáros latyakot a körülálló emberekre.
A nyomasztó, nehéz csendet Izsák János törte meg, a nyégerfai románok felé nézve, akik között a bíró Mirony állt legelöl, mellette a szomszéd Vaszile. Románul kérdezte: – Mirony, Vaszile nem kezeskedtek értünk? Mirony, nem állsz jót értünk? Mennyi pénzem van nálad kölcsönben? Hányszor kisegítettelek? Tekintetével a másik szemét kereste. Az nem emelte fel a fejét, románul vetette oda félvállról: – mit mondhatok, magyarok vagytok! Mintha szürke, ólomszínű, súlyos fellegek egy pillanat alatt, egyszerre zuhantak volna a nyégerfalvi magyarokra.
Egyed Mihály többet egy szót sem ejtett ki a száján, odafordult az övéihez és a többiekkel együtt megadóan várta sorsa beteljesülését. Szót kaptatok, mondta a tiszt a magyarokra nézve, én most már nincs mit tegyek, és parancsot adott a kivégzés elkezdéséhez.
A bámészkodók egyszerre megélénkültek, mint darázsraj, úgy elkezdtek mozgolódni, helyeslően mormogni, még közelebb nyomulva a maroknyi magyar emberhez.
Kispeti János furcsamód megnyugodott, amikor meghallotta a rájuk kimért szentenciát. Belátta, ellene nincs mit tenni, ezek a románok vért, magyar vért akarnak.
Hátha megelégszenek ennyivel, hátha elég lesz ennyi nekik. Talán az ő haláluk megváltja a fiatalok életét. Jó, hogy elengedték a fiait, legalább az ő fiatal életük maradjon meg. Eszébe jutott a hóna alatt szorongatott tarisznya, amire senki sem figyelt fel, igaz, ő is úgy forgolódott, hogy ha lehet, ne tűnjön fel senkinek az ő tarisznyája. Mitévő legyen, mit csináljon vele? Széjjelnézett a körötte álló halálvárókon. Kinek adhatná oda a pénzt, kire bízhatná? Mindenhol rosszakaratú, gyűlölködő arcok. Körös-körül csak olyanok, akik alig várják, hogy elveszejtsék őket. Egy szempillantás erejéig Mironnyal találkozott a tekintete. Intett neki, de az úgy tett, mintha nem látná. Még egyszer megpróbálta, de most már a tarisznyát is megemelte, hadd lássa, miért akarja magához hívni. A tarisznya azért megtette a hatását. Mirony megkérdezte a tisztet, hogy odamehet a magyarokhoz? Az igent intett a fejével.
Közben elkezdődött. Találomra egymás után cibálták ki a magyarokat a malomárok mellé és lőtték le őket.
Odaadta a tarisznya pénzt Mironynak. Felit megtarthatod magadnak, a másik felit meg a jányamnak, Erzsinek aggyad, hagy nevejje fee az árvákat! Egy szót sem szólt Mirony, elvitte a tarisznyát és befúrta magát a várakozók közé. (Soha semmit nem adott Kispeti János lányának, Erzsinek, az összes pénzt megtartotta magának.) Még, hogy kezet fogjanak egymással, arra is alig volt idő, olyan sietősen, gyorsan tették a dolgukat a katonák. Mintha nagyon hamar túl akartak volna lenni mindenen, mintha még sok teendőjük lenne Húsvét Nagyszombatján. Közben Tárkány felől sem szűnt egy percre se a puskaropogás, mintha azokra akartak volna felelni a nyégerfai lövések…
(folytatjuk)
Gábor Ferenc
Köröstárkány
1919. április 19-én, Nagyszombaton a védtelenül maradt Fekete-Körös völgyi falvak magyarirtás színhelyeivé változtak. A legnagyobb vérengzést Köröstárkány szenvedte el, mely vértanú-település nevét lassan megismeri a magyar nemzet. Ám a Körös túlsó partján fekvő Kisnyégerfalva szenvedéseit alig ismerjük. A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt mint a tárkányiaké, mert a kisnyégerfalvi magyarokat még saját falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna, sőt sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak! A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak – minden magyar vértanúnak.
Hunhír.info
