Éppen akkor jelent meg egy román tiszt lovon, dölyfösen nézve az egybegyűjtött magyarokra. Ezek mind? – kérdezte, lovaglóostorával a rettegő, összevert emberek felé mutatva. Ezek – jelentette az egyik altiszt. Ki kell végezni őket, mindet, mondta a tiszt, megvetően villantva szemét a nyégerfalvi magyarok felé. Az idegen románok közül akkor váratlanul, hirtelen, egy román ember tört magának utat a tiszt elé, és kérlelve szólt hozzá. Ne bántsák ezeket az embereket, nem csináltak ezek senkinek semmi rosszat, miért ölnének meg ennyi embert? Engedjék el őket, jó emberek ezek mind, ismerem őket, sokat dolgoztam náluk.
Az ott – mutatott Kispeti Jánosra – tartott kenyérrel bennünket egész télen. Engedjék el, fogta meg a tiszt lovának kantárszárát, látva, hogy az menni akar, szóra sem méltatva kérését. Az mérgesen felemelte lovaglóostorát, és nagyot csapott az ember fejére. Az mégsem engedte el a kantárt. A tiszt lova toporzékolva körbejárt a kantárt szorongató ember körül. A tiszt szinte magán kívül újra az emberre ütött, aki a második ostorcsapásra elengedte a kantárt és a földre esett. Onnan kérlelte kinyújtott kézzel a tisztet: legalább az asszonyokat és a gyerekeket engedje el, az Isten nem veri meg érte, Nagyhét van. A tiszt visszafogta a lovát egy pillanatra, lenézett az emberre és csak úgy foghegyről odavetette: csak a férfiak maradjanak, a többit engedjétek el. Mindjárt visszajövök, addig válogassátok ki őket, kiáltotta a katonái felé. Már ott sem volt, az utca másik vége felé ügetett lovával.
A katonák hallgattak, látszott, hogy parancshoz szokott emberek, ám azért annyira nem siettek a parancs teljesítésével. Mintha a kétségbeesetten síró, jajgató asszonyoknak és a rokolyájukba kapaszkodó gyerekeknek sem akaródzott volna otthagyni az embereiket. Zokogtak, kezüket tördelték és vártak, hátha történik valami csoda, és csak megszabadulnak az emberek is a most már biztosnak látszó halálból. A katonák nem igyekeztek, nekik nem volt sietős, tudták, ha visszajön a tisztjük, az majd eldönti, mi lesz, ki mehet, ki marad? Még viccelődtek is a magyarok sorsán, az asszonyokat kérdezve, hogy ők is meg akarnak halni, hogy nem mennek el?
Peti soha életében nem ijedt még meg, nem volt miért, sose adódott rá alkalom, hogy a félelem erőt vett volna rajta. Néhanapján megtörtént, hogy elgondolkodott valamin, fejtörést okozott egy hirtelen jött baj, rossz eset, de sose olyan, hogy megijedt volna. Mindenre volt megoldás, sose történt olyasmi, amit ésszel vagy erővel ne lehetett volna helyrerakni. Most más volt a helyzet, most nagyobb volt a baj annál, hogy csak úgy, mint máskor, meg lehetne oldani.
Hallotta az irtózatos román átkokat, szitkokat. Látta az összevert embereket, a síró asszonyokat, a riadt gyerekeket. A rájuk meredő szuronyos puskáktól, az azokat szorongató katonáktól, a dühödten ordibáló, káromkodó környékbeli románoktól látta, semmi jót nem lehet várni. Vajon a tiszt mit dönt majd, a férfiak vagy a gyerekek közé kerül majd? Vajon elküldi vagy agyonlöveti? Tudta, akiről eldöntik, hogy agyonlövik, annak könyörület nem lesz.
Látta a nimajesti román ember őszinte, emberséges kérését, könyörgését, ami egyáltalán nem hatotta meg a tisztet, de még a katonákat, meg most már tudta, a rabolni jövő környékbelieket sem. Látni lehetett rajtuk, hogy ezek gyilkolni, rabolni jöttek a faluba, és biztos volt benne, hogy addig nem is tágítanak, amíg gyűlöletüket, rablási vágyukat ki nem élik. Nézte, figyelte a körülötte zajló eseményeket, történéseket, közben sebesen forgott az agya. Innen akárhogyan is, de szabadulni, menekülni kell, de addig, amíg lehet, amíg nem késő.
Lehajtotta fejét, és a szeme sarkából mérte fel a helyzetét. Tudta, az utcán a házak felé semmi esélye, mert mindenütt katonák, fegyveres, fejszés civilek, így csak egy irányba menekülhet, a sikátoron keresztül a füzes felé. Lassan megpróbált abba az irányba húzódni, a baj csak az volt, hogy nem lehetett észrevétlenül csinálni. Amúgy lehetett volna, mert az ő növésével nem lett volna nehéz, de a csikó, tapodtat sem engedve, egyre csak a nyomában volt. Mérges volt rá, mert tudta, bármit csinál, úgysem tud szabadulni tőle.
És ez volt a szerencséje; a sikátor irányában álló egyik barna bőrű katona intett neki, hogy menjen már közelebb a csikóval. Hogyne ment volna, hisz épp abba az irányba szeretett volna kerülni. Rátette a csikó nyakára a kezét, és odavezette a katonához. Az puskáját leengedve, jólesően elkezdte simogatni, lapogatni a farát. Akaratlanul a többi katona is a csikóra figyelt. Még más idegenek is közelebb jöttek, hogy szemügyre vegyék a csikót, mintha csak a belényesi vásárban lennének. Peti ezt a pillanatot használta ki; észrevette a rést a katonák és az emberek között. Hirtelen elhatározással, kikerülve mindenkit, nekilódult a sikátornak és rohant, ahogy csak a lábai bírták. Lett nagy ordibálás, szitkozódás, mert ahogy a csikó meglátta, hogy a gazdája elszalad, ő is utána vetette magát, félrelökve mindenkit, aki csak az útjába került.
Na, de a lövöldözés is elkezdődött, az észbekapó katonák nem sajnálták a lőszert. A bajuk csak az volt, hogy a csikó is zavarta őket, mert az embert igen, de az állatot nem akarták eltalálni. Hogy nem érte golyó és továbbszaladt, többen is utána vetették magukat, de arra, hogy utolérjék, nem volt semmi esélyük. Tudta Peti, hogy az életéért rohan. Amikor belevetette magát a bokrok közé, még lőttek párat utána, de már csak méregből, dühből, csak úgy vaktában. Lőtték volna akkor már a csikót is, de a gazdája nyomában az is eltűnt.
(folytatjuk)
Gábor Ferenc
Köröstárkány
1919. április 19-én, Nagyszombaton a védtelenül maradt Fekete-Körös völgyi falvak magyariirtás színhelyeivé változtak. A legnagyobb vérengzést Köröstárkány szenvedte el, mely vértanú-település nevét lassan megismeri a magyar nemzet. Ám a Körös túlsó partján fekvő Kisnyégerfalva szenvedéseit alig ismerjük. A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt mint a tárkányiaké, mert a kisnyégerfalvi magyarokat még saját falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna, sőt sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak! A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak – minden magyar vértanúnak.
Hunhír.info