Fájdalmas volt újra búcsúzni, de mást nem lehetett tenni, mint siettetni a menekülőket és biztatni őket, hogy ő is utánuk megy, ha nagy lesz a baj. Ment Eszter, pakolt a szekérre, amit csak lehetett, megszokta ő már, hogy gondoskodjon magáról és a kicsikről. Járt ő eleget az ökrök előtt, de azért most nagyon bántotta, hogy újra el kell váljon az urától.
Azt szerette volna leginkább, ha mind együtt mennek el a faluból, az Istenre bízva sorsukat, életüket, ám azt is belátta, hogy ha a ház magára marad, akkor nagyon könnyen kirabolják. Látott ő sok mindent az utóbbi időben; embereket, akikről sose hitte volna, hogy annyira meg tudnak változni, ha a fejükbe ültetik a pópák, az urak az irigységet és a kapzsiságot. Falubelieket, akik olyan sóvárogva, szemükben gyűlölettel tudtak nézni a magyar házakra, mintha már holnap az övék lenne.
Jönnek a testvérek, mondták, pedig eddig igazán nem számított, magyar vagy román a bajban és jóban is egymás mellett voltak, és most mégis, mintha mindent elfelejtettek volna. Mintha maga az ördög rontotta volna meg őket, vagy egyenesen beléjük bújt volna. Sehogy sem fért a fejébe, hogy honnan jött elő annyi rosszindulat, sőt gyűlölet onnan, ahol eladdig a jó szomszéd, a jó barát, a jó falubeli lakott.
Igaz, voltak kivételek is, hiszen a szomszéd román ember, mint mindig, tele volt jóindulattal, őszinteséggel irányukba, de nemcsak irányukba, hanem a többi ember iránt is, legyen az román vagy magyar. Számtalanszor mondta a napokban is, hogy menjenek, meneküljenek, mert minden nagyon rosszra fog fordulni, az emberek nagyon gonoszak, kegyetlenek lettek. Mindig rászólt Istvánra, amikor az a katonaság fegyelmére, oltalmára hivatkozott. Nem tudod te, mit beszélsz István, mondogatta. Nem látod saját szemeddel, mi készül ellenetek? Te is hallod, hogy fenyegetőznek, te látod, mennyire gyűlölnek benneteket. Addig mondogatta, addig ismételgette, hogy csak lett a szavainak foganatja.
Hogy magára maradt, Istvánt megszállta az aggodalom, nem is maga miatt, hanem az övéi, a falu magyarjainak a sorsa iránt. A román szomszéd még estefelé is átjött hozzá beszámolva, hogy a székelyek elmentek, a tárkányiak meg letették a fegyvert. Holnap csak a Jóisten a megmondhatója, mi lesz ebben a faluban. Menjen, még nem késő. István egyre csak a fejét rázta; nem megy, nem hagyhatja, hogy csak úgy kirabolják a házát, igaz, már nem olyan magabiztosan, de még bízik a katonaságban. Végül is abban egyeztek meg a szomszéddal, hogy ha úgy látja, veszélyben van az élete, azonnal ugorjon át hozzájuk, mert náluk elbújhat, román házba csak nem fognak betörni.
Valahogy nagy nehezen eltelt az éjszaka, eljött a reggel és a román katonaság is, de nem csak ők. Töméntelen civil lepte el a falut, fejszével, puskával a kézben. István a zsalugáter résén keresztül leste a vérszomjas, ígéreteit beteljesíteni akaró falubeli és idegen emberáradatot. Látta, hogy a katonák nemhogy elkergetnék őket, hanem együtt tanakodnak, tanácskoznak. Többet nem akart látni, kiszaladt a kertbe és átlépve a kerítést, bement a román szomszéd csűrjébe, ám ott sem állt meg, hanem felmászott a padlásra. Alig ért fel, már hallotta, hogy a túlsó szomszédban, Gáspáréknál nagy a zsivaj, ordibálás.
Román káromkodások közül Gáspár papó jajgatása hallatszik. Ne bántsatok, hagyjatok, kiabálta románul szegény öreg, közben minden ütésre szívszaggatóan jajgatott. Istvánnak megállt a szívverése egy pillanatra. Kik bánhatnak ilyen könyörtelenül szegény öreggel? Már betöltötte a hetvenhat évet, becsületben őszült meg szegény öregember, és mégis, most valakik bántják. Félelmét a felháborodás, az igazságtalanság gyűlölete váltotta fel. Gáspár papó mindenkinek segített, akinek csak tudott, sose nézte szegény vagy gazdag, román vagy magyar, most meg mégis valakik képesek bántani. Még a református templom karzatának építésére is ő adta a pénzt.
Szempillantás alatt lent volt a csűr földjén, kiszaladt újra a kertbe és beugrott a Gáspárék portájára. Nem tudja, hogyan ért az udvarra, ahol a román katonák között az öreg Gáspár papó a földön volt elnyúlva, keservesen jajgatva. Azok még mindig úgy ütötték, mintha a kedvüket lelték volna benne. Közéjük ugrott és félrelökte őket. Nem látjátok, apátok lehetne, miért bántjátok szegény öreget, nem tett ez senkinek semmi rosszat! Hagyjátok békén szegényt – förmedt románul a meglepetten bámuló fegyveresekre. Csak egy pillanatig lepődtek azok meg, mert az egyikőjük úgy vágta fejbe a puskatussal, hogy azonnal elterült az öreg mellé a latyakos földön.
Hogy meddig ütötték, azt nem tudta, nem érezte, csak azt, amikor felcibálták és véresen, összeverve, összetörve az öreg Gáspár papó mellett, szuronyok között terelték őket a templom elé. Szótlanul meneteltek a káromkodó, átkozódó katonák között, csak Gáspár papó jajgatott egyre csendesen, alig húzva öreg lábait maga után. István átfogta a vállát, segített neki, amennyiben sajgó, vérző sebei engedték. Nem kellett volna beleavatkozzál, magadat kellett volna mentsed, dadogta szegény öreg fájdalmasan, két jajgatás között. István nem szólt, nem tudott, nem akart, nem volt mit mondjon.
Ha rájuk is ütöttek, hogy gyorsabban menjenek, már nem érzett semmit, mint aki nem is ezen a világon van. Olyan zsibbadt volt mindene, mintha nem is ő maga lenne, hanem valami idegen, súlyos terhet cipelnének rogyadozó lábai. Homlokáról a bedagadt szemébe folyt a vér, ha valamennyire látni akart, minduntalan ki kellett törölje a kezével. Még így is azt látta, mit soha életében a háború egyik frontján sem. A templom előtt az istrázsán összevert, véres ruhájú falubeli magyarok, emberek, asszonyok, még gyerekek is. Közibük lökték őket is. És hozták, egyre csak hozták az összevert, véres ruhájú magyarokat, terelték őket, mint állatokat a vágóhídra.
(folytatjuk)
Gábor Ferenc
Köröstárkány
Hunhír.info