Csoda egy ember születésnapját ünnepeltük április 21-én: 1799-ben e napon látta meg a napvilágot egy Bakony-széli kis faluban, Ácsteszéren Táncsics Mihály író, publicista, az első magyar szocialisták örökös fővesztese.
Szülei telkesgazdák voltak, anyja szlovák, apja horvát, ő maga Mihajlo Stančić néven lett bejegyezve – de abszolút magyarnak tartotta magát, így utóbb a Mihajlóból Mihály lett, s családi nevéből – a magyarosabb hangzás érdekében – elhagyta a szókezdő “S” betűt, s így lett Stancsicsból Táncsics.
Húszéves korában takácsként szabadult Szombathelyen, majd később Budán tanítóképzőt végzett, illetve jogot tanult, miközben nyaranta járta az országot. Jogi tanulmányait nem fejezte be, érdeklődése az irodalom és a magyar nyelvészet felé fordult: sajátos nyelvtörténeti tanulmányait az utókor nemigen karolta fel, így pontosan nem is ismerjük, hogy miben állt tudománya, bár dolgozatai akkoriban meglehetősen népszerűek voltak.
Annyi biztos, hogy Táncsics Mihály a magyar történelem legendás alakja lett: valójában ő az “örök öreg” és egyben a küzdeni tudás jelképe.
Egészen elképesztő energiával járta be gyalogszerrel Európát: eljutott Erdélybe, Horvátországba, illetve még Londonba is. Szegényes öltözékében, kopott bocskaijában a gyanúsan toprongyos vándort szinte sehol sem nézték jó szemmel. Jellemző esete volt, hogy mikor Kolozsvárra ért, megkóstolta volna a hetedhét országon túl is híres kolozsvári káposztát, a fogadós inkább savanyú káposztát adott neki, mert nem tételezte föl róla, hogy bármit is tudna fizetni.
Hasonlóan megrázó élménye volt London felé menet Hollandiában, ahol a lábát olyannyira feltörte a csizmája, hogy az orvos egyenest csakis az amputálást tartotta megoldásnak. Táncsics azonban mit sem törődve a doktori szóval – mezítláb folytatta útját, s el is ért Angliába, ahol mély fájdalmára már az a hír várta, hogy szeretett gyermeke közben itthon meghalt.
1836-ban az akkori külső-Józsefvárosban telepedett le, két évvel később innen is nősült: felesége Seidel Teréz egy józsefvárosi csizmadia lánya volt. 1836-tól megjelent “irányregényeiben” és cikkeiben a polgári átalakulás programját népszerűsítette. Pesten hamar reformszellemű fiatalok társaságába csöppent (Vajda Péter, Garay János, Kunoss Endre, Horárik János), akik figyelmét a politika felé irányították.
Nagy hatással volt rá a francia felvilágosodás irodalma. 1843-ra már kiforrott, ugyanakkor nem túl biztos alapokra épített nézeteit publikálta: mai értelemben erősen kommunisztikus (lényegét tekintve inkább utópista szocialista) elképzelései mellett a társadalmi változások letéteményesének továbbra is a polgárságot tartotta.
Útjai során nemcsak tapasztalatokat szerzett, hanem munkáinak kiadót is: Lipcsében megjelent műve miatt azonban üldözték, s bár hazatérte után elrejtőzött, 1847-ben elfogták, és sajtóvétség, valamint izgatás vádjával elítélték. Ezzel érkezett el élete csúcspontjához: Budai börtönéből 1848. március 15-én szabadította ki a pesti nép, és a forradalmi ifjúság.
A börtönből kiszabadulva olyan kocsiba ültették, amelyet lovak helyett hívei húztak – e legendás történettel nyilván valamennyien találkoztunk, hisz a forradalmi március egyik legszebb legendájáról van szó. (Az más kérdés, hogy az ünnepségeket fáradtan átaludta…)
Az első országgyűlési választásokon, azaz az 1848-ban a siklósi kerületben indult, ahol mandátumot is nyert, de nyughatatlan vére még az általános forradalmi lelkesültség közepette is kitűnt – egyebek közt azzal, hogy képviselőtársait kendteknek szólította, mondván, hogy senkinek nem jár különösebb megbecsülés pusztán azért, mert képviselő.
Áprilisban Munkások Újsága címmel hetilapot adott ki, ezt a munkássághoz és a parasztsághoz címezte.
Noha az eseményekkel, amelyek saját szabadságát is visszaadták, egyetértett, az általa felvázolt utópista szocialista fejlődési irány heves nemtetszésbe ütközött. Lapját csakhamar betiltották (a forradalmi lelkesület közepette!), őt magát pedig megpróbálták rövid úton politikailag elszigetelni, nézeteit nevetségessé tenni.
A forradalom és szabadságharc bukása után nyolc évig rejtőzött a saját házuk alatt kialakított picinyke rejtekhelyen: gyakorlatilag szinte mozdulatlanul, félig vakon gubbasztott itt egészen az 1857 májusában kihirdetett amnesztiáig.
Bujdoklása során különböző röpiratokban buzdított az ellenállásra, amiért a Bach-rendszer jelképesen ki is végezte.
1860-ban egy március 15-ei tüntetés szervezéséért elfogták és 15 évre ítélték. A kiegyezést követő általános amnesztia révén 1867-ben, szinte már teljesen vakon szabadult.
Az 1869-es választásokon az orosházi kerületben indult, amit meg is nyert. A parlamentben felszólalt a virilizmus eltörléséért, az állam és egyház szétválasztása mellett, a választójog bővítéséért, valamint a zsellérek földhöz juttatása ügyében. 1869-ben belépett az Általános Munkásegyletbe, ami június 11-én megválasztotta elnökéül. Táncsics Arany Trombita című lapja innentől kezdve az egylet közlönyeként működött tovább.
Ugyan 1870-ben a belső nézeteltérések hatására lemondott elnöki tisztségéről, kapcsolatát a szocialista mozgalommal élete végéig fenntartotta, ápolta. Utópista szocialista nézetrendszerében a parasztságtól mindinkább a munkásság felé fordult, benne látta a fennálló rendszer megdöntéséhez szükséges erőt, ugyanis haláláig élesen szemben állt a dualizmussal, jóllehet az aktív politizálást végleg feladta.
Saját műveinek gyűjteményes kiadására és önéletrajzának megjelentetésére minden pénzét elköltötte; mivel kölcsöneit sem tudta fizetni, kénytelen volt elszenvedni háza elárverezését is.
Zötyögős életútja ellenére is gondoljunk szeretettel ünnepeltünkre, Táncsics Mihályra.
Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info