Románul szólt hozzájuk; kérdezte, mit akarnak, miért jöttek? Nem feleltek azok semmit, csak ütötték-verték káromkodva, magyarságát szidva. Puskatussal és ököllel verték, az első lecsapó ütéseknél még kiabálta, hogy hagyják békén, nem tett ő senkinek semmi rosszat, még remélte, csak tévedés, csak valami hiba lehet, de amikor már a két nagyobb fiának is nekiestek, már tudta, hogy most már csak Isten segíthet.
1919. április 19-én, Nagyszombaton a védtelenül maradt Fekete-Körös völgyi falvak magyar-irtás színhelyeivé változtak. A legnagyobb vérengzést Köröstárkány szenvedte el, mely vértanú-település nevét lassan megismeri a magyar nemzet. Ám a Körös túlsó partján fekvő Kisnyégerfalva szenvedéseit alig ismerjük.
A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt mint a tárkányiaké, mert a kisnyégerfalvi magyarokat még saját falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna, sőt sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak!
A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak – minden magyar vértanúnak.
János szinte egész héten azt vitatta önmagával, hogy mit csináljanak, ha jő a veszedelem, ha a székelyek meg a tárkányiak nem tudják tartani magukat és a románok megszállják a falut. Mit mondana a felesége, ha itt lenne? Vajon ő menne vagy maradna? Bizonyára azt mondaná, maradjanak. Nem félt az senkitől és semmitől – nemhiába volt tárkányi születésű. A gyerekeit is úgy szülte és nevelte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Soha semmi sem törte le, igazán nem is volt miért boldogtalan legyen: minden gyerekét megszülte és fel is nevelte. Egyet sem kellett temessen, mint más asszonyok, akik alig vetették le a gyászruhát, már vehették újra vissza. Az ő gyerekei olyan egészséges, életrevalóak voltak mindig, mintha nem fogna rajtuk semmi betegség. Nőttek is gyorsan, mint a gomba, észre se vették, és a gyerekekből már felnőttek lettek. Mostanra már csak a három fiú maradt otthon, a legkisebb Miska már tízéves, a két nagyobbacska, Jóska már maholnap legénysorban lesz, mondogatták a szomszédok.
Csakhogy szegény asszony már nem érhette meg. János és Jóska még amolyan semmilyen korban voltak: háborúhoz még fiatalok, a hosszú inghez, a tehén farkához meg már idősöcskék. Se gyerkőc, se legény. Mint minden apa, János is féltette a fiait, de a közelgő veszedelemtől mégsem félt. Annyi román ismerősük, jó emberük volt, hogy nem látta, miért lenne félnivalója a családjának. Nem csak a faluból, de még máshonnan is jöttek hozzájuk szegény románok kölcsön kérni, ha megszorultak, vagy éppenséggel hirtelen szükségük volt nagyobb, egyszerre több pénzre. Soha senkit nem utasítottak el, az arra méltónak mindig segítettek.
Hallotta ő is, mert süket nem volt, meg nem is úgy mondták, hogy ne hallotta volna meg a falubeli és környékbeli románok káromkodásait, fenyegetőzéseit, de hát nem érdekelte a sok össze-vissza irigykedő, gyalázkodó. Pedig a rokonságból, a szomszédokból többen elmentek, ki kevés cókmókkal, ki meg éppenséggel csak a ruhát vitte magával, ami rajta volt. Ki messzebb Jánosfára, Sonkolyosra, Tenkére menekült, ki meg közelebb csak Fenesre, mert úgy mondták, a fenesi románok nem haragszanak a magyarokra. Nem azért, mert a többieknek sem lett volna miért, de most ilyen volt a világ. Igaz, sokszor meghányták-vetették a szomszédokkal is, mitévők legyenek, de mindig ugyanoda lyukadtak ki, hogy nincs kitől és miért féljenek. Inkább maradnak, hiszen ilyen időkben ember nélkül hagyni a házat annyit jelentene, mintha kaput nyitnának a tolvajoknak. Maradnak, akármi is lesz, döntötték el.
Már szánta-bánta János, hogy nem mentek el, nem hagytak mindent. Még annyit csinált, hogy összeszedte minden pénzüket, ami a házban volt és belegyömöszölte egy tarisznyába. Amikor meghallotta az utcáról betóduló zajokat, gyorsan a nyakába akasztotta, de elmenni, elszökni már nem volt idő. Most már menekítette volna a fiait, de túl késő volt. Már visszacsinált volna mindent, de nem lehetett. Ha elmentek volna, most nem állna itt a fiai mellett az istrázsán, román katonáktól körbevéve.
Pedig amikor kaput nyitott nekik, még nem gondolta volna, hogy rossz szándékkal jönnek. Románul szólt hozzájuk; kérdezte, mit akarnak, miért jöttek? Nem feleltek azok semmit, csak ütötték-verték káromkodva, magyarságát szidva. Puskatussal és ököllel verték, az első lecsapó ütéseknél még kiabálta, hogy hagyják békén, nem tett ő senkinek semmi rosszat, még remélte, csak tévedés, csak valami hiba lehet, de amikor már a két nagyobb fiának is nekiestek, már tudta, hogy most már csak Isten segíthet.
A kisebbik úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, igaz, az idegenek nem tudták, hogy ő is van. A tarisznyájával nem törődtek, rá se hederítettek, csak ütötték-vágták őket, ahogy érték. Kizavarták, kiverték őket az istrázsára és belökték őket a többi szakadt, sáros ruhájú, véres ember közé. Kétségbeesetten nézte az összevert embereket, mind magyarok voltak, jómódúak. Látta a rosszindulatú, marcona katonákat, a sok toprongyos, gonosz kinézetű idegent, akik ellepték a falut. Látszott rajtuk, hogy szinte ugrásra készen várnak valamire, és az csak a magyarok veszte lehet. Káromkodtak, szidták még ismeretlenül is a maroknyi összegyűjtött, kétségbeesett embert. Már csak a sírás és imádkozás maradt. (Folytatjuk.)
Gábor Ferenc
Köröstárkány
Hunhír.info
