Belényesben is a környékbeli románok kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélték, tervezték hangos szóval, hogy mit is kellene tenni, ha megjönnek az övéik. Abban mindannyian egyetértettek, hogy itt az ideje a magyarokat elűzni. El kell kergetni őket, ki kell irtani mind egy szálig őket – ordították habzó szájjal.
1918 őszén aztán, hogy kitudódott és hozták a hírt, hogy vége mindennek, vége a háborúnak, vége a várakozásnak, egyszerre úrrá lett az idegesség a falun. A románok mind hangosabbak lettek, a magyarok meg inkább fejvesztettek. Szó szerint is, hiszen a magyar zsandárok, belényesi járási magyar urak kezdtek elköltözni, elhagyni azt a helyet, tisztséget, amit eladdig a magyar állam bízott rájuk. Mind zavarosabbak, zűrzavarosabbak lettek a napok.
A pópák, ügyvédek egyre csak agitálták a románságot, mit sem törődve azzal, hogy mit hoz a holnap. Mert abban bizodalma még senkinek sem lehetett; ha lassan el is mentek a magyar hivatalnokok, rendtartók, a románok még messze voltak. A magyarok abban bíztak, hogy messze is maradnak, mert hát ami legalább ezeréves, azt nem lehet csak úgy átformálni, ahogyan a románok akarják – mondogatták egymásnak, habár a szívük mélyére beköltözött valami, amit még soha sem éreztek. A bizonytalanság új érzés volt mindenki számára a faluban.
Ami addig bizonytalan volt, az csak az időjárás lehetett, ami nem is rájuk tartozott, ezért nem is törték soha a fejüket, hogy milyen idő lesz másnap, vagy a jövő héten. Ha megmutatták a csillagok, vagy az állatok viselkedése, az sem adott okot semmire, inkább a saját felelősségükben bíztak. Ha idejében volt szántva, boronálva, ha idejében el volt vetve a mag, jöhetett bármilyen időjárás, ők nyugodtak voltak, hisz megtették, ami rájuk tartozott. Ám most, a mostani időkben nem rájuk volt bízva a dolgok kimenetele. A bizonytalan maguk javára való állításához túl gyengének, kevésnek érezték magukat.
Hogy még rosszabbra forduljon a sorsuk, a románok hirtelen elkezdtek fegyverkezni az ősz folyamán, mind többen akasztottak puskát a vállukra. Nemzeti gárdának nevezték magukat és egyre azt kiabálták, hogy ők védik meg a románokat. Hogy kitől, nem lehetett tudni, mert ellenség még sehol nem volt, a háborúnak meg vége. Magyar katona sehol azokon kívül, akik hazajöttek a frontról. Közülük is csak azok jöttek meg, akik nem a taljánoknál, vagy a franciáknál harcoltak, mert azoknak még hosszú út volt hazáig.
Egyik késő őszi nap Tárkányból jött a hír, hogy akik az orosz frontról szabadultak, na, azok nemhogy már itthon voltak, de közülük sokan, kiváltképp a szegényebbje, a részegesebbje nagyon elkezdett hetvenkedni, hogy most már kommunista világ lesz, most már nem a nagygazdák lesznek az urak. Mert a ruszkik megmondták, hogy nemsokára az övék lesz az egész világ, nem sok idő és a kommunisták, a veresek fognak parancsolni mindenhol. Ezért aztán a szomszéd faluban is megalakították a fegyveres veres gárdát, akik aztán úgy jöttek-mentek a falu utcáin, mint a bögyös pulyka. Tehették, mert sehol egy zsandár, aki jól nyakon vághatta volna őket.
A nyégerfai magyarok sandán néztek át a Körös másik partjára, könnyű nekik, mondogatták, ott csak magyarok vannak, de Nyégerfán minden szóra vigyázni kellett, annyira fenekedtek a románok a magyarokra. És ahogy telt az idő, mind vadabb indulatok törtek fel az emberekből. A románok már nyíltan fenyegetőztek, hogy ha itt lesznek a testvéreik, minden magyart elkergetnek ebből a faluból, részegen még a kiirtásukat is tervezgették. Már a kocsmába sem jártak együtt, már a köszönés sem volt őszinte, mert ki tudja, melyik mire érti az „adjon az Istent”. Vajon nem épp a halált kívánja, amikor köszönésként a kalapjához bök az ember. Így lassan, de biztosan a bizonytalanságot a félelem váltotta fel a magyarok szívében. Féltek a falubelitől, féltek a holnaptól, féltek attól, hogy az következik be, ami még nem volt.
Sok minden történt a tél folyamán: hol a belényesi román gárda fenekedett a magyarokra, hol meg a tárkányi veres gárda lövöldözött egymásra a belényesi román gárdával. A románok a nyégerfalvi parton, a tárkányiak meg az ő Körös-partjukról mutatták meg, hogy nekik is van mivel válaszolni. Még az is megesett, hogy magyarok vonultak be Belényesbe és minden románt lefegyvereztek, utána a belényesi román gárda fegyverezte le a tárkányiakat, de akkor már olyan hírek jártak, hogy a románok már Erdélyben vannak. Így a remény szikrája rövid idő alatt kialudt.
Február végén hirtelen futótűzként terjedt a hír a Kerezsen túli Tárkányból, hogy megjöttek a magyarok, méghozzá a Székely Hadosztály. Megszeppentek a románok, mert a hadosztály első dolga az volt, hogy Tárkányban rendezkedett be, ahol fiatalokat is verbuváltak maguk közé. Szóltak a rokonok a nyégerfaiaknak is, de hát azok jóval óvatosabbak voltak. Ki tudja, mi lesz még, mit hoz a holnap, a tárkányiak könnyen beszélnek meg cselekednek, ott mindenki magyar, de mink itt vegyesen vagyunk, román a magyarral, mondogatták. Itt olyan közel lehet a baj, hogy még észre sem vesszük és már a nyakunkon is lóg. Meg azért azt is jobbnak látták, hogy az ember ezekben az időkben minél közelebb van javaihoz és házához, családjához. A tárkányiak azok igen, azok mehetnek, azok vannak elegen, hogy megvédjék magukat és még másokon is segítsenek. Őket nem fenyegeti a szomszéd román, hogy lesz itt hadd el hadd, csak jöjjenek meg a testvérek. Nem kiabálják utánuk az utcán, hogy egy sem menekültök! Ilyen beszédek jártak akkor.
Ebbe a kilátástalanságba hoztak fel-fel csillanó reménysugárt a székelyek a korán jött tavaszba. Mert a tavasz az igen korán megjött, mintha az is siettetni akarta volna az embereket a munkára, hogy addig serénykedjenek, míg idő van rá és ember elegendő. Mintha azt akarta volna sugallni, hogy magyar, román vele foglalkozzon, ne egymással, ne egymásra fenekedjenek, hanem a sürgős munkára. Néha hiába minden intő jel, emberi megérzés, a természet szava kinyilatkozása. Hiába minden, mert az emberi kapzsiság, irigység, harag és gonoszság senkire és semmire nem hallgat.
Húsvét nagyhetében már csak szikrányi reménysugár maradt a nyégerfalviaknak. Az idő hirtelen rosszra fordult, egyszeriben elkezdett esni a hó, utána meg a havas eső. Az ég úgy beborult, olyan szürke, mocskos fellegek borultak a völgy fölé, mintha a tél akart volna erőnek-erejével bosszút állni a korán kizöldült füvön, virágzó fákon.
A tárkányiak meg a székely katonák már a sáros, latyakos földbe ásták be magukat a falu határában. Ott húzódott a rajvonal a nyégerfalvi mezőn. Az ágyúk már a szomszéd mízesi dombon dübörögtek. A fegyverek meg a tárkányi Fiatal dombon dörögtek. A regáti román katonaság már nem volt messze. Már csak egy ugrás, mondták a falubeli románok, és itt vannak a testvérek! Belényesben is a környékbeli románok kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélték, tervezték hangos szóval, hogy mit is kellene tenni, ha megjönnek az övéik. Abban mindannyian egyetértettek, hogy itt az ideje a magyarokat elűzni. El kell kergetni őket, ki kell irtani mind egy szálig őket – ordították habzó szájjal.
A falu utcáin nem sok ember mutatkozott, csak az hagyta el a házát, akinek nagyon sürgősen lett valami elintéznivalója. Mintha magyar, román otthon akarta volna bevárni a történéseket. Amíg sok magyar a kezeit tördelte idegességében, bizonytalanságában, addig a románok közül sokan már izgatottan dörzsölték a kezüket.
Nagypénteken minden eldőlt: délután hozták Tárkányból a hírt, hogy a székely katonák elvonultak, a tárkányiak meg magukra maradtak. Honnan, honnan nem, de a román falubeliek is megtudták, szinte egy időben a magyarokkal. Szájról szájra, házról házra terjedt a hír, mint a futótűz. Itt vannak, jönnek a románok!
És elkezdtek szedelőzködni a nyégerfalvi magyarok, sietős léptekkel szóltak be a rokonokhoz, szomszédokhoz: menjünk, kiáltották izgatottan, meneküljünk, még nem késő, mert ha a románok megteszik, amivel eddig is fenyegettek bennünket, akkor élő magyar a faluban nem marad. Azt vett magához mindenki, amit csak hirtelenében tudott, egy váltó ruhát, kevés élelmet, csak épp annyit, amennyit elbírt. A románok a zsalugátereik mögül figyelték a magyarok gyors léptű, sietős vonulását. Még nem mutatkoztak, még nem jött el az ő idejük. Majd ha jönnek a testvérek, majd ha itt lesznek, akkor lesz idő meg alkalom mindenre.
Jöttek! Másnap, Húsvét Nagyszombatjának reggelén megjelentek; töméntelen román katona és még több környékbeli román. A havas eső sem tartotta vissza őket, úgy özönlötték el a falut és környékét, mint dögre váró fekete varjú sereg. (Folytatjuk.)
Gábor Ferenc
Köröstárkány
1919. április 19-én, Nagyszombaton a védtelenül maradt Fekete-Körös völgyi falvak magyar-irtás színhelyeivé változtak. A legnagyobb vérengzést Köröstárkány szenvedte el, mely vértanú-település nevét lassan megismeri a magyar nemzet. Ám a Körös túlsó partján fekvő Kisnyégerfalva szenvedéseit alig ismerjük. A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt mint a tárkányiaké, mert a kisnyégerfalvi magyarokat még saját falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna, sőt sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak!
A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak – minden magyar vértanúnak.
Hunhír.info