Háromféle hús kell a boldogságomhoz! Disznóhús az asztalra, öszvérhús utazásra, nőhús az ágyba… Óh, dehogy vagyok olyan bátor, hogy ilyesmit leírjak! E sommás megállapítás egy sinai (kínai) filozófiskola fejétől eredeztethető, s aki számunkra tolmácsolta nem más, mint a nagyszerű Madách Imre.

Az idézett húsügy pikantériája, hogy ez egy akadémiai székfoglaló dolgozatból származik, mely székfoglalót egyébként a Mester – betegsége okán – írásban volt kénytelen benyújtani.
Madáchot ez ideig jószerivel örökbecsű műve, Az ember tragédiája alapján ismerjük, s bár gyanítom, hogy senkinek nem jön ki még a könyökén, mégsem ezt a dolgozatot vettem most elő tőle születésnapjára.

És nem is a Mózest, a másik halhatatlan alkotást, melyről az idősebbeknek a nagyszerű Sinkovits Imre még nagyszerűbb színházi alakítása ugrik be – másoknak egészen más, de azt most nem részletezném.

Tulajdonképpen ez a harmadik, ez az érdekes, hiszen gyakorlatilag mit se tudunk róla. A nőről, különösen esztétikai szempontból – ez az írás címe. Mármint az akadémiai székfoglalónak…

Ha ma írná Madách ezt a nőelemző okfejtést, akkor bizonyosan egy emberként pattanna fel tiltakozni az összes ombuccmanó, hogy a női jogvédőkről és főleg a feministákról már ne is beszéljek: ők tutira azonnal kettéharapnák a sztregovai írót, de még arról is meg vagyok győződve, hogy a tót atyafiak ijedtükben rögvest Magyarországhoz csatolnák Madách szülőfalvát, a felvidéki Alósztregovát.

Nos, tekintsünk csak bele a mintegy húszoldalas kéziratba!

Madách nem kertel, rögtön a mű elején belevág in medias res:

“A nő nem egyszerűen csak ember, ki egyszersmind esetlegesen nőnemű is, mint azt a rideg logika diktálja, de utolsó ízéig egy sajátságos valami – specifice nő.”

A tudományos dolgozat mindent elárul a nőkről, ehhez máris egy csavaros alapvetés:

“A nő korán fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut; könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik.
Ő mindig csak szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgáltatja, soha a művészetet és a tudományt lényegesen előre nem vitte.
E cáfolhatatlan tényt nem tulajdoníthatjuk ellenkező irányú nevelésnek.”

Folytatásként még egy idézet:

“A nő alárendelt testi és lelki ereje védelmet, ápolást keres, s az erősebb férfiú lelkében éppolyan érzéseket költ, mint az elhagyott gyermek, a hervadó virág, megdermedt madár, s mindaz, mi mintegy esdekelve emeli hozzánk szemét, mintha mondaná: lásd te hatalmas vagy – én gyönge.
Gondjaid alatt feléled, mi nélküled elvész – s illat, dal, ima, zománc, minden mi enyém: jutalmad lesz.”

Reggeli gyanánt ízlelgetem a mondatot, tehát ha gondjaimba veszem a gyenge nőt mint hervadó virágot, akkor jutalomként megkapom őt s illatát…

Ébredhettem volna-e szebben, mintsem – magáért s illatáért cserében – gondjaimba vehetek egy megdermedt madarat???

Madách szülinapja (1823) meghozta hát a földi s a földön túli boldogságot.

Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info