Mészáros Sunyó Sándor ötvenéves beszélgetése Fábri Zoltán filmrendezővel.
Sződligeten megkérdeztem:
– Hogyan jutok el leggyorsabban Vácrátótra?
– Éjjel? És gyalog?
– Gyalog, mert a MÁVAUT tudakozója tévesen informált. Azt mondta minden órában van csatlakozás a pesti buszhoz, de mint kiderült, este nyolc után nincs.
– Két utat tudok ajánlani. Az egyik hosszabb, ám kényelmesebb, a másik rövidebb, de rossz. És erdőn át vezet. Nem fél?
– Majd fütyülök…
Ha ez volt egy rövidebb út, el tudom képzelni, milyen lett volna a hosszabb.
Talán félúton lehettem, amikor megfordult a fejemben, lehetséges az is, hogy mire odaérek, már vége az éjszakai forgatásnak. Mármint a Pál utcai fiúk ma éjjeli felvételeinek. Felcsillan a remény, mert fényeket látok.
Forgatnak még!
Csak ezek mellett a fények mellett nem filmet, hanem földet. Szántanak.
Fél tizenkettőkor érkezem Vácrátótra. A forgatás kellős közepén áll egy fiú, és makacsul hajtogatja:
– Decit! Decit!
A rendezőasszisztens hajthatatlan. Nem engedi a bejárati sátorbüféhez. Közelebb megyek, s hallom, amint azt magyarázzák a szereplőnek, hogy nem megfelelő a hangsúly, és több indulattal kell kiáltania – angolul:
– Thats it!!
Vagyis: ez az igazi! így kell támadni!
Ez a fiú, ugyanis magyar.
Egy magas lámpa mögött állok. Mellettem megszólal egy hang:
– Gyerekek, egy hosszú négert állítsatok ide!
Nézek jobbra, nézek balra, de még egy pigmeust sem látok, nemhogy hosszú négert.
Kisvártatva egy magas fekete falat állítanak a lámpa egyik oldalára: a hosszú négert.
A forgatás szünetében a magyar statisztagyerekek bújócskáznak, verekednek a vörösingesek lándzsáival, a főszereplők félrevonulnak pihenni.
Harmadik éjszaka hogy dolgoznak.
Fábri Zoltán rendező megpróbál félrevonulni, de tíz kilométeres gyaloglás után kétségbeesetten útját állom azzal, hogy interjút szeretnek kérni.
Rám néz, nyilván megsajnál, és azt mondja:
– Tessék!
– A tv egyik adásában láttam a főszereplő angol fiúkat. Mivel énekeltek, sokan úgy gondolják, hogy ez a Pál utcai fiúk című film zenés lesz.
– Szó sincs róla. A dalok elhangzanak, de csak kísérő zeneként. A film maga rendes játékfilm lesz.
– Mi a véleménye az angliai gyermek-filmiskolákról? Tudom, hogy, a főszereplő fiúk oda járnak. Helyes lenne-e nálunk az ilyen intézet?
– Feltétlenül. Rengeteg gyermekszínészre volna szükségünk, de nem alkalmi játékosokra. Jól képzetteket alig lehel találni. Talán ezért is kevés nálunk az ifjúsági film.
– Nehéz gyerekekkel dolgozni?
– Nem. Egyáltalán nem. Nagyon szívesen csinálok velük filmet.
– Lehetne mondani, hogy szívesebben dolgozik fiatalokkal, mint a rutinos felnőttekkel?
– Szó sincs róla. Nem beszélek egyik rovására sem, és erre a kérdésre nem is tudok kizárólagos választ adni. A legfontosabb a tehetség és a felelősségtudat. Akar kezdő, akár befutott színészről van szó.
– Engedjen meg egy sablonos kérdést: a filmművészetben melyik irányzatot kedveli leginkább? Kiket tart a legnagyobb rendezőknek?
– Erre a kérdést sem tudok egyértelmű választ adni. Minden jó filmet szívesen megnézek. Rendezők és stílusok szerint nem tudok kategorizálni.
– Véleménye a magyar filmgyártásról?
– Nagyon sokat javult az utóbbi években. Az egész világon elismert, rangos helyet szerzett magának. Nagy tragédia, hogy a közönség nem érdeklődik éppen a legjobb filmjeink iránt .
– Ön szerint mi egy jó film alapfeltétele?
– Aktuális, de egyben örök mondanivalót dolgozzon fel magas művészi fokon.
– Még egy kérdést: miben zavartam meg most?
– A vacsorámban.
Indulna enni, de Ács Feri és vörösingesei már felkészültek a forgatásra. A kis Szebenits jelenti, hogy olyan kicsiny láb nyomot talált, amilyet még sohasem látott.
Fábri Zoltán filmjei a világ filmgyártásában a legjobb, helyezést érték el eddig. Tehetségét, humánus művészetét azonban bizonyosan sokkal kevesebben méltányolták, mint egy tucatfilmet alkotójáét. Nem kétséges, hogy a Pál utcai fiúk filmre költésében is tehetsége legjavát adja. És az sem kétséges, hogy ennek a filmnek a közönség is várakozással néz elébe. A ma élő generációk véget vetnek a grundromantikának és megsiratják NEMECSEK-et.
Mészáros Sándor
***
A fenti írásom – életem első valóságos riportja – bő ötven éve, 1968. július 5-én jelent meg a Pest Megyei Hírlapban, két héttel az érettségim után, és két héttel a 18. születésnapom előtt.
A mellékelt képen a szerző korabeli fényképe látható.