A Jobbik nemzeti majálisán, május elsején a húrokba csapott szülővárosom máig legismertebb rockbandája, a Lord együttes is. Előtte persze előjöttek a több mint tíz éves, mára már legendássá vált élmények Gidóval, a rockbohém billentyűssel közös múltunk meghatározó szeletéről, a Pannon Rádióról, aztán úgy váratlanul, magam sem tudom miért, megfogalmazódott bennem a kérdés a banda énekese, Pohl Misi felé: Mi van Balogh Józsival, olyan régen hallottam felőle… Egy pillanatra megállt a levegő, Misi egy nagyot sóhajtott, aztán kimondta: A Lord szövegírója, régi, gyerekkori ismerősöm, Balogh József költő-tanár tavaly decemberben végérvényesen itthon lett otthon. Szombathely nagy szülöttje elment, hogy fentről nézze imádott városát, a zenekart, és azon rajongók generációit, akik talán általa, hatására is megértették a jelszó fontosságát: Szíved magyar legyen!
Hát elment a Józsi – töprengtem el magamban. Az az ismert, és szeretett szombathelyi ember, aki úgy került kapcsolatba a rockervilággal az átkosban, hogy nem vette fel az korai időkben még szubkultúrának számító közeg külső jegyeit, a vidám barakk nyújtotta viszonylagos szabadság speciális magyarországi kifejezéséit és kifejeződéseit, a küllemmel is jelképezett lázadási formákat, viselkedésmódokat, hanem szinte hétköznapi, a masszába látszólag belesimuló emberként a szívébe, a lelkében bontotta le a vasfüggönyt úgy, hogy a nyugati csillogás imádatában tobzódók, köztük jómagam felé is nagyon korán megfogalmazott egy akkoriban még kevésbé értékelt üzenetet. Igaz, áthallásosat, hiszen tudhatta: az ismertebb szombathelyi rockerek már vagy disszidáltak az akkoron még szabadnak és különlegesnek tartott világba, vagy minden gondolatuk a megpattanási lehetőség körül mozgott: hogyan lehetne áttörni a műszaki zárat, megmászni a szögesdrót kerítést, aztán el innen. Oda, hol éjjel-nappal fesztiválok tömegén szól a rock, nő a fű, és mást nem kell tennie a csak a nekem-a-tenger-a-Balaton életérzést ismerő bezártnak, mint legelni azt…
Mikor a pesti kommunákból néha hazabandáztunk Szombathelyre a hetvenes évek közepén, aztán szegecses bőrökbe burkoltan, vasalt csizmák dübörgése, német Vaskeresztek csörgetése közepette üvöltöttük tele a kisvárosi éjszakát a hőn óhajtott amerikai álom kifejezéseképpen, Józsi otthon ült a szobában, és szívében, lelkében élte meg azt a szabadságot, amit mi a felszínen próbáltunk kimutatni.
Amikor 71-ben megnyertem a soproni diákköltők, diákírók országos versenyét, Józsival is találkoztam, beszélgettünk, de már akkor érezhető volt az a szemléletmódbeli különbség, amelyet csak vándorlásaim befejeződésével értettem meg igazán. Az én verseim a nyugatos szabadságról szóltak, egy olyan álomvilágról, amelyet a bezárt ember elképzelt, akkoriban idealizálva az ismeretlen, később meg-, és átélt torzat. Józsi költeményei visszafogott szelídséggel olyan kérdéseket érintettek, amilyeneket mi akkor nem tartottunk olyan fontosnak: otthon, család, haza…
Mi akkor még nem értettük, s csak akkor jöttünk rá, amikor az áhítottat átéltük és megtapasztaltuk, hogy miért volt látnok, következetesen és folyamatában valami belső plusszal megérintett ez az ember, aki ki merte mondani, sőt, ki is akarta célzottan mondani: az a fontos az egész földi jelenlétből, hogy legyen egy hely, az itthon, ahol otthon vagy, és ha megérted, akkor otthonra lelsz. Magyar szívvel…
Balogh Józsi! Te már a csillagösvényen forgatod tolladat, az égbe utazott igazi úttörőként, aki nem piros nyakkendőt kötöttél régen sem, hanem mutattad az utat, amelyre sokan rátértek, miután sokat tapasztaltak, mérlegeltek, és választhattak. A te utad egyenes volt, a miénk kitérőkkel teli, de aztán gondolataink otthonra leltek egymáséiban, és sok tízezer magyar fiataléban, akik a szövegeddel, a banda zenéjével jutottak el oda, hogy ne csak belül érezzék felfoghatatlanul, hanem értsék is az otthon, a hovatartozás fontosságát. Hogy aztán kisfiaik, kislányaik arcán se legyen félelem…
Kisfiú
Új élet indul, felsír a gyerek.
Hangja dal-csoda,
várja otthona:
utcák, terek.
Megnő és felnőtt lesz, élni tanul.
Minden mozdulat
mást és mást mutat,
így boldogul.
Kisfiú, tiszta arcodon félelem:
miért van? – nem tudom.
Miért várod még újra a régi mesét?
Azt a szép, százszor száz csodát,
amiben csak békét találsz,
Mai mesénk rég nem igazi már!
Túl már az iskolán nincs tananyag.
Mégis tudni kell,
miért kérdezel
s mit nem szabad.
Szólj, hogyha kell, és nagyon figyelj,
nyisd ki jól szemed,
nyújtsd ki két kezed,
kérdezz, s felelj!
Kisfiú, tiszta arcodon félelem:
miért van? – nem tudom.
Miért várod még újra a régi mesét?
Azt a szép, százszor száz csodát,
amiben csak békét találsz,
Mai mesénk rég nem igazi már!
Szöveg: Balogh József
Zene: Lord együttes
Megkésett búcsúzással:
“George” Kirkovits István
Hunhír.info