1964-ben az egész világot bejárta az a nem köznapi hír, hogy Magyarországon, a Komárom megyei Vértesszőlős községben 400.000 éves emberi csontokat találtak egy tűzhely mellett megégett állati csontokkal és igen kezdetleges kőeszközökkel együtt. A szakemberek megállapították azt is, hogy ez az emberi lelet a legősibb Európa földjén, öregebb, mint az eddig felfedezett neandervölgyi és aurignaci leletek embermaradványa.

„Újat mondok, de nem új, hanem nagyon régi igazságot, amelyik azonban mindez ideig rejtve volt a magyar nép elől. Ennek fő oka elsősorban az, hogy sem történetíróink, sem nyelvészeink nem tanulmányozták át az Árpád-kori kódexanyagunkat, vagyis a nyomtatásban is megjelent történeti és jogi okleveleinket. Egyetlen történetírónk sem hivatkozik ezekre, hanem a már mások által megírt, kész könyvekre. Így a régi tévedések tovább élnek. Pedig az Árpád-kori kódexanyagunk 63 vaskos, darabonként átlag 800 oldalas kötetet tesz ki, amelyekből a kutató történetíró pontosan meg tudja állapítani az Árpád-kori magyar nép társadalmi, gazdasági és jogi berendezkedését és ezek fejlettségét.

Ennek az elhanyagolása miatt tévedtek el valamennyien a vogulszármazás útvesztőjében és nemcsak elhitték, hanem fölényesen hirdették is a magyar népnek az oláh cigányok életszínvonalán élő és a legnyomorúságosabb életviszonyok között tengődő voguloktól való származását…

Majd alább azt is megírom, hogy miért kellett ezt a magyar népet lealacsonyító vogul mesét kitalálni és az egész világ elé kitálalni…Tudom, hogy milyen nehéz egy megrögzött szokást elhagyni. Még nehezebb egy szenvedélyről lemondani. De legnehezebb egy téves felfogást, egy helytelen tudományos meggyőződést az emberek széles rétegében, de különösen a szakemberek tudatában megváltoztatni. És e könyv szerény írója e nagy és nehéz feladatra vállalkozott, még pedig a siker reményében, mert olyan ősi, perdöntő bizonyítékokat tár a nagy nyilvánosság elé, amelynek létét és döntő erejét letagadni nem lehet!”– írta A magyar nép kialakulásának története című könyve (MTF-16 ) előszavában Dr. Nagy Sándor.

„A szerző a XI. századba visszanyúló nemesi család sarja. Már egyetemi hallgató korában, 1908-ban, elkezdte a sumir-magyar kapcsolat kutatását, az ősi magyar nyelv használatával. Magyarországon az elsők között volt, aki a régészet és a nyelvészet tudományát ötvözte őstörténeti kutatásaihoz.

Az I. világháború idején egyetemi oktatóként dolgozott Budapesten. 1958-ban érkezett Amerikába, és több mint száz tanulmánya jelent meg a sumir-magyar kapcsolatról.

1972-ban, Karácsony idején, Floridában, Miami-ban Dr. Nagy Sándort és feleségét egy buszmegállóban fiatal feketék csoportja agyba-főbe verte, mert jómódú gazdag embereknek nézték őket. Az ott elszenvedett sérülésekbe, Dr. Nagy Sándor pár hét múlva, 1973. január 17-én, a korházban belehalt. Felesége kiheverte a bántalmakat, ám ugyancsak pár héttel később egy útkeresztezésben egy autó halálra gázolta. Fiuk két évvel később szívinfarktus áldozata lett…” – írta az MTF-16 ajánlásában Botos László.

Tekintettel Dr. Nagy Sándor könyvének kiemelt jelentőségére, az MVSZ Sajtószolgálata napi egy közleménnyel közzéteszi a Magyarságtudományi Füzetek 16. számában megjelent mű teljes szövegét.

1964-ben az egész világot bejárta az a nem köznapi hír, hogy Magyarországon, a Komárom megyei Vértesszőlős községben 400.000 éves emberi csontokat találtak egy tűzhely mellett megégett állati csontokkal és igen kezdetleges kőeszközökkel együtt. A szakemberek megállapították azt is, hogy ez az emberi lelet a legősibb Európa földjén, öregebb, mint az eddig felfedezett neandervölgyi és aurignaci leletek embermaradványai.

i. Ez a telephely közel van a tatai öreg-tóhoz, amelynek vizét az őskorban meleg források is táplálták. Természetesen nincs szándékomban e leletet a magyar nemzet településtörténetével összekapcsolni, csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy ott nemcsak egy ember tanyázott, mert az emberi életet fenyegető sok veszély közepette abban az időben az emberek csoportosan jártak, hogy élelmüket megszerezhessék, és magukat pedig megvédelmezhessék. Azon kívül a vértesszőlősi terepnél alkalmasabb emberi tartózkodási hely több is volt a Kárpát-medencében, pld. a budai és egyéb hőforrások környékén. Innen ugyancsak az Átalér mellett a második falu Környe, ahol meg egy 3000 éves fémöntöde maradványát találták meg a tatai múzeum emberei. Az előkerült leletek szerint nemcsak rezet, hanem bronzot is öntöttek ott. Ahol fémöntöde volt, ott fémbányászoknak is kellett lenniük fémiparosokkal együtt, akik készítményeiket már egy igényesebb fogyasztóközönségnek adták el élelem és egyéb közszükségleti tárgyakért. Ott tehát már földművelésnek és állattenyésztésnek is kellett lennie az ezekkel foglalkozó lakossággal együtt.

Nálunk a rézkor kezdetét Kr. e. a III. évezred elejére teszik, s tartott Kr. e. 1800-ig. Azután következett a bronzkor és tartott Kr. e. 1000-ig. Ezt váltotta fel azután a vaskor. Környétől északra, az Átalérnek a Dunába ömléséhez, közel van Neszmély község, ahol egy 2800-3000 év közötti urnatemető maradványai kerültek elő. Urnában természetesen csak úgy lehetett temetkezni, hogy a halott testét előbb elhamvasztották. Az urnákat szorosan lezárták, nehogy babonás hitük szerint a meghaltak lelkei kijöhessenek az élőket háborgatni. Találtak ott olyan urnákat is, amelyeknek a nyakán kőrben három lyuk volt. Ezek az úgynevezett léleklyukas urnák azt a célt szolgálták, hogy a lélek ki-be járhasson az urnából, s hogy megnyugodjék, még enni- és innivalót is tettek a sírjába. A Neszmély melletti Süttőn ugyane korból szintén találták egy urnatemetőt. De nem messze oda, a Veszprém megyei Várpalota Fürdőkút nevű patakja mellett egy 7- 800 éves emberi lakóhelyre akadtak a veszprémi múzeum szakemberei. Ez pedig annak a bizonyítéka, hogy a vidék már a korai, vagyis a csiszolatlan kőkorszakban is emberlakta hely volt. Várpalota a nagy kiterjedésű Bakony erdőség szélén van. Az ott talált ősi telep lakói még halász, vadász, vadgyümölcsöt és magvakat gyűjtögető és ezekből táplálkozó nép volt.

Sok urnasír került napfényre a régi Dunapentele, a mai Dunaújváros környékén a Kr. e. az első és negyedik évezredek közötti időből. Különösen említésre méltó e tekintetben a “Kosziderpadlás” nevű magas domb a Duna partján. Itt még a korai kőkorszaki embernek a nyomát is megtalálták. Hogy pedig mily sűrűn lakott hely lehetett ez már az ősidőben, következtethető abból a tényből, hogy a Koszider-domb és a gyár közötti területen körülbelül 40 hold földet magában foglaló temetőt találtak. Igaz, hogy e temető ily nagymérvű kiterjedésének korát nem tudjuk meghatározni. De arra mindenesetre bizonyíték, hogy az ilyen nagy területű temető körül sok embernek kellett laknia, ha nem is egy időben. De hasonlóan népes települések nyomai kerültek elő Táborszálláson, a Rácdombon és a Pipacsdűlőben is. Ez utóbbiban eddig már nagyon sok bronzkori sírt ástak ki. Pentele nem ősi neve a településnek, mert Pantaleon görög származású keresztény vértanú nevéből származik, aki az ott levő görög apácák templomának védszentje volt. Ez az apácakolostor pedig a Veszprém völgyi görög apácakolostorhoz tartozott, amelyet Szent István bőségesen megajándékozott földi javakkal. A neki ajándékozott falvak közül kettő, Szántó és Ompod Pentele szomszédságában voltak. Szántó, sumir nyelven szontu, Ompod (Em-pa-d) pedig asszonyfejet vagy főnököt jelent.

Az ősi telephely a Koszider-domb volt, amelynek a neve szintén a sumir nyelvből elemezhető ki. Ka-szu-dar – város-víz-magas, vagyis magas vízi város. Neszmély is sumir nevű hely: Na-szu-rnel – nagy-víz-mély, vagyis mély nagy víz, mert hiszen a névadó a Duna. Ugyancsak sumir eredetű szó Környe is: ker-na – kör nagy, vagyis nagy kör, nagy területű település. Tehát ez a sűrű lakosságú vidék már a réz- és bronzkorszakban sumir eredetű telepesek otthona volt, mert csak ezek adhattak sumir nevet ősi otthonaiknak. Koszidert a rómaiak Intercisanak nevezték el, és tekintettel a telep fontosságára, egy kohors római katonát helyeztek oda. Ezt azért érdekes megjegyezni, mert ez a tízedik római légiónak volt az egyik osztálya s a légió legénységének származási- és utánpótlási helye Szíriának Emese nevű városa volt. Ez arról nevezetes, hogy a sumirok szétszóródása előtt már sumir rokon nép lakta a szomszédos Emattal együtt. Eme a sumir nyelvben tápláló anyát jelentett, mint a mi emse szavunk is. Emat jelentése: táplálék. E szó lerövidítve a magyar ét, étel, étkezni szavunkban maradt meg. Ezektől északra nem messze volt, ugyancsak Szíriában egy Árpád nevű város, a tengerparton pedig egy Arad nevű városállam. Ezek a helynevek mind hangosan hirdetik, hogy a Kárpát-medence telepesei az ókori világ mely részéről indultak el új hazát keresni.

De térjünk vissza még Dunapenteléhez, mert annak szomszédságában van egy Nagyperkáta nevű község is, ahol egy ősi földvár alapjait tárták fel a kutatók ásói, közben a Kr. e. 1800 körüli időből gazdag bronzleleteket találtak. De a szakemberek még azt is megállapították, hogy a lakosság ott már földműveléssel foglalkozott. Ugyanezt állapították meg egy Buda környéki faluról, Budakalásziról is. Itt egy 4000 éves agyagszekér került elő egy homokbányából, emberi csontokkal együtt. A szekér tulajdonképpen egy agyagból szekérformára alakított ivóedény Ennek a rendeltetése az lett volna, hogy a halott lelkét a hosszú túlvilági úton vízzel ellássa. Érdekes a szekérformára gyúrt ivóedény, mert azt pótolhatta volna egy egyszerű ivóbögre is. A szekérforma tehát azt bizonyítja, hogy az a nép akkor “már ismerte és használta is a négykerekű szekeret, mint járművet. De a legérdekesebb az, hogy a budakalászi szekérformájú ivópohárhoz hasonlót találtak a sumirok ősi városának, a mezopotámiai Ur-nak a királysírjaiban is, körülbelül a Kr. e. III. évezredből. Ennek a városnak az alapítása pedig körülbelül három és félezer esztendőre megy vissza Kr. előtt. A kocsi a legősibb földművelő népnek, a sumirnak a találmánya. A legrégibb formája a kétkerekű volt, amelyet a sumirok “gig”-nek neveztek. De ugyanígy hívták gyermekkoromban mifelénk Győr-Tolna- és Baranya megyékben is az olyan kétkerekű futókocsit, amelyet két rúd között egy ló húzott. Ez sem lehet véletlen. A kétkerekű gigből az idők folyamán négykerekű gígir, szigir, szekér lett. Hazánk földjére tehát a kocsit azok vitték, akik sumir földről kivándorolni kényszerültek. Felrakták a cók-mókot szekérre, tevére, vagy lóra, és mentek világgá, új otthont keresni.

A Baranya megyei Nagyvárad, vagy másképp Pécsvárad nevű községben 4000 éves kő és rézkorszaki falu maradványai kerültek elő. A leletek azt bizonyítják, hogy a későbbi bronzkorban, a hallstadti, a latin-római és magyar korszakban is állandóan lakott hely volt. Fontos központi hely lehetett, mert Szent István 1015-ben egy nagy bencés kolostort építtetett oda és 41 faluból összesen 1107 szolgacsaládot adott a bencéseknek. Közülük 40 család volt a szőlőműves (Fej. 1. 291). A szőlőművelés, a borszűrés már fejlettebb fokú földművelés volt. A sumirok a szőlő nedvét “sahtu”- val nyomták ki, s a mai magyar ugyancsak satuval végzi ezt a munkát.

Hasonló volt a népesedési helyzet az Alföldön is. Így a Csongrád megyei Szegvár község határában egy kőkorszaki falunak a nyomaira bukkantak. Ennek a korát a szegedi múzeum emberei körülbelül 4500 évre becsülik. Szegvár és Szentes között az országúthoz közel öt egymás mellé rakott hatalmas földhalom található. Ezek korát nagyon nehéz megállapítani, de mindenesetre emberi kezek hordták össze azt a temérdek földet még az ősidőben a Tisza áradásai, meg ember- és állatellenségek ellen. Az is bizonyos, hogy sok embernek lehetett az közös munkája. Az ott talált leletek a korai kőkorszakra mutatnak. Ottlétemkor azon csodálkoztam leginkább, hogy azt a temérdek földet a kőkorszaki gyarló eszközökkel hogyan áshatták ki és hordhatták össze? Azután arra a gondolatra jutottam, hogy a faeszközöket kővel bizonyára előbb tudták csiszolni, mint a követ. Tehát a kőkorszak előtt egy „fakorszaknak” is kellett lenni. De ezek az eszközök elkorhadtak s így a tudósok erre nem jöhettek rá. Öthalomtól délre, a Tisza és a Maros összefolyásának szögletében van egy Lebő nevű dűlő, Tápé község határában. A természettől jól védett hely ez, éppen azért nagyon alkalmas volt már a korai kőkorszaki ember letelepedésére. Ennek bizonyossága az egymásra rakodott rétegek sokasága és az ezekből előkerült eszközök. Kőszerszámaikat obszidiánból pattintották. Ez a kő éppoly rétegezett, mint a kovakő, de fekete színű és fenn a tokaji hegyekben található. Tehát ezért a kőért elég messze kellett vándorolni a Tiszán fölfelé. Virágzó földművelésük is volt már a rézkorszak elején. A gabonát nagy cserépedényekben tárolták, megtalálták ezek darabjait és malomköveket is. Az altalaj rétegei azt mutatják, hogy sokszor leéghettek a telep nádkunyhói. Erre utal a sumir neve is. A sumir “lag” a mai nyelvünkön láng lett, lag-bő, vagyis lángbő, vagyis nagy láng. Ennyit jelent a Lebő név.

Tápé község neve pedig a sumir tapu, a mai társ szóból eredhet. Ettől a vidéktől délre, Zenta mellett találtak a régészek ásói egy 4000 évesnél idősebb emberi telephelyet. Egy temetőből kiásott tárgyak bizonyossága szerint a kőkorszak végén és a rézkorszak elején laktak itt azok az emberek, akiknek megmaradt koponyáik kerekded és rövid formát mutatnak. Ez viszont azt bizonyítja, hogy azok az őstelepesek a mai magyar fajtához tartoztak.

Folytathatnám még a múzeumok anyagának és bizonyságainak felsorolását, mert annak idején minden valamire való múzeumnak leletanyagát tanulmányoztam, kivéve a megszállt területekét. De ezeken is hasonló volt a népesedési helyzet. Az ősembernek a földből előkerült eszközei többet és igazabbat beszélnek a régmúlt időkről, mint a könyvek betűi. A könyvek pld. egyöntetűen azt mondják, hogy Magyarország területén a honfoglaláskor csak gyérszámú szláv és avar maradványok lézengtek. A sírok pedig azt bizonyítják, hogy már a korai kőkorszak idején is laktak hazánk földjén emberek, de a réz- és bronzkorszakban már ezek száma a természet rendje szerint megnövekedett. Semmi esetre sem lehetett gyérebb a Kárpát-medence lakossága, mint a környező és árjanépektől lakott föld, mert akkor azok nem észak felé, hanem a délibb és kellemesebb éghajlatú Kárpát-medencébe húzódtak volna! Azt hiszem, hogy ehhez a megállapításhoz nem férhet semmi kétség. Ha tehát a réz- és bronzkorszakban már, ha elszórtan is, népes telepek voltak Magyarország földjén, akkor a 3000 év múlva bekövetkező honfoglalás idején már eléggé sűrű lakossággal kell számolnunk.

(folytatjuk)

Hunhír.info