Az eddig előadottak alapján olvasóim is meg tudják állapítani a különbséget a címben szereplő kétféle nép között. A telepes nép üres, emberektől lakatlan földet szállt meg, amelyet azután nehéz munkával feltört porhanyóvá tett, hogy az emberi életet tápláló gabona benne megteremhessen, hogy az embernek az élete fenntartásához meglegyen a kenyere.
A kőkapától a vaskapáig nagyon hosszú út vezetett, amelyet egész hosszában az ember véres verejtéke öntözött. A mai időszámításunk kezdetének elején még a „mindennapi kenyér” volt a legnagyobb ajándék, amit a küzdő földi ember az Istentől, mint legnagyobb jót kért. Ennek emléke van meg a keresztények imádságában, a „Miatyánk” e szavaiban: Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Erre pedig Jézus tanította a tanítványait. De ennek emléke van meg a mi „módos” szavunkban is, amely ma jómódú, gazdag embert jelent.
Mu-du sumir szó, a mai nyelvünkön mag csinálót, vagyis gabonamag termelőt jelent. Ezzel szemben a numu-du sumir szó mai nyelvünkön „nomád” nem magcsinálót, hanem állattenyésztőt jelent. A sumir muduból lett a mai nyelvben a mudus vagy módos ember neve.
A telepes népek tehát mindenütt az egész világon a termelőmunka megvalósítói voltak. Nemcsak földet műveltek, hanem ipart is űztek, sőt rezet, vasat is bányásztak, s ezekből készítették a munkához alkalmasabb eszközöket.
Hazánk őstelepes népeiről már kimerítően megírtam, hogy honnan származnak s az ősidőktől fogva miként tették virágzóvá munkájukkal otthonaikat és országukat, s hogy a műveltségnek mily magas fokára emelkedtek a saját erejükből, mert saját és nem más néptől átvett ősi betűírásuk is volt. Ez letagadhatatlan! De voltak olyan népek is már az őskorban, amelyek nem a saját termelő munkából akarták magukat fenntartani, hanem a másokéból akartak megélni. Ezeket nevezem hódító népeknek, amelyek a fegyver erejével tették szolgáikká a békés és dolgozó népeket. Azután, mint fegyveres katonanép eltartatták magukat. A legnagyobb ilyen hódító nép Európában a római volt. Ősi területük Latium, csak 2350 négyzetkilométerre terjedt ki, körülbelül akkora volt, mint Pestvármegye, amikor Kr. e. 753-ban Róma nevű városukat felépítették, és Kr. u. 110 körül Trajánusz császársága alatt ebből a pöttömnyi országból 10 millió négyzetkilométeres óriási birodalom lett. Csodának lehetne e tényt minősíteni, ha nem lett volna neki a történelemben mása is. De Dzsingisz kán még nagyobb birodalmat vert össze. Timurlenk szintén, a mohamedán arabok hasonlóképpen. Csak meg kellett találni a módját annak, hogyan lehetett egy sereg embert katonai fegyelem alá venni, felfegyverezni, kiképezni és háborúba elindítani úgy, hogy a katona a reá váró sebeket, sőt a halált is megkockáztathatónak ítélje a harcból származó előnyökért. Julius Cézár óta a római hadsereg tisztára idegen légiókból állott. Nem a franciák találták fel tehát e katonai alakulatokat. Az ilyen katonákat a vezér a saját hazája ellen is vezethette, amint éppen Julius Cézár meg is tette. Azért a római hódító hadjáratok tisztán haszonszerző, gazdasági vállalkozások voltak, mert a vezér éppúgy, mint az utolsó közkatona, az elrabolható javakért, a sarcért, a zsákmányért ment a harcba. Ezért a római légiókban ott találjuk az akkori világ minden népének jól verekedő és rablóhajlamú embereit. A legjobb verekedőkből még császárok is lettek. Például: Maximianus Trax trák volt, Philippus Arabs pedig arab. Maximianus a karpi törzsből származott, amely sumir eredetű nép volt és a Kárpátok környékét lakta, az ő nevüktől kapta e hegység a nevét. Dioklecianus (Diocletianus) telepítette azután át őket Pannóniába, Pécs környékére. I. Konstancius (Constancius) germán zsoldos katona volt. A tiszta északi típus és a jellegzetes germán testi felépítés különösen unokaöccsén, Nagy Konstantin császáron látszik meg, amint az megállapítható a Palazzo dei Conservatori palotában, Rómában őrzött mellszobráról. Hogy milyen nagy haszonnal jártak ezek a hadi vállalkozások, azzal Julius Cézár mostohafia, Augusztus dicsekszik el önéletrajzában. Ebből már idéztem, hogy az 5-ik konzulsága idején a hadizsákmányból mily nagy összeget ajándékozott el. De ugyanakkor még 120 millió szeszterciust adott katonáinak, 100 milliót pedig az Apolló, Vesta és a Bosszuló Mars templomainak. 600 milliót adott az államkincstárnak és 170 milliót a továbbszolgáló katonáknak. Az általa rendezett gladiátori játékokon 10 ezer ember küzdött egymással és 3.500 afrikai vadállat pusztult el.
Hogy tengeri csatát is bemutathasson, egy 1.800 láb hosszúságú és 1200 láb szélességű területen kiásatta a földet oly mélyre, hogy 30 megvasalt orrú hadihajó és még sok kisebb hajó belefért és azokon 3.000 katona küzdött. Még legalább 4 oldalra jutna azoknak az építkezéseknek a felsorolása, amelyeket Augusztus a kizsarolt tartományok népének elrabolt javaiból emeltetett. Súlyosbította a rablásokat még az úgynevezett testadó, amit minden meghódított tartomány minden lakosának, a csecsemőtől az aggastyánokig fizetni kellett, hogy magukat arabszolgaságtól megváltsák. Azután jött még a fejadó, amelyet minden felnőttnek fizetni kellett a tartományokban. Betetőzte ezeket a vagyonadó, amelynek határa az adózók fizetésképessége volt. Szóval annyit kellett az adóalanynak fizetni, amennyit rajta behajthattak. Aki nem fizetett, azt eladták rabszolgának a piacon.
Hogy az adókat hogyan hajtották be, arról Salvianus római író így írt: „Tűrhetetlen és szörnyű állapot, józan eszű ember még a hallatára is megborzad, hogy a földhöz ragadt szegény nyomorult ember vagyonkájából kifosztva, földecskéjéből kiforgatva, mikor már semmije sincs, mégis kénytelen adót fizetni elvesztett vagyona után. A birtok kicsúszott a lábuk alól, a fejadó nem tágít mellettük, vagyontárgyaik már nincsenek, de az adók csak úgy záporoznak rájuk”.
Hogy a rabszolgasorsot elviselni nem tudó szegény páriákkal hogyan bánt el, azzal is dicsekszik Augusztus: „Azoknak a rabszolgáknak a leverése után, akik megszöktek uraiktól és fegyvert ragadtak az állam ellen, körülbelül 30 ezret összefogattam és visszaadtam uraiknak, hogy kivégezhessék őket.” Nem csodálatos tehát, hogy „az illirikumi határtól egészen Galliáig valamennyi nép egyszerre kelt fel”. De az sem csodálatos, hogy ez az óriási birodalom olyan könnyen omlott össze. Miért? Mert a kizsarolt lakosság úgy a germán hódítókban, mint a hunokban szabadítókat látott. Szó szerint idézem Jordanes idevonatkozó írását. Ez gót püspök volt és Kr. u. 551-ben írta Getica című történelmi munkáját, tehát majdnem kortársnak számít. Ő így mondja el a római birodalom bukásának utolsó felvonását: „Orestes fővezér a hadsereg élére állt, kivonult Rómából, hogy az ellenség ellen induljon. Megérkezett Ravennába és ott fiát Augusztulust császárrá tette. Nepos, a tényleges császár, amint erről értesült, Dalmáciába menekült és ott trónfosztottan meghalt”. „Miután Orestes fiát Augusztulust Ravennában a császári trónra emelte, a rugius törzsből való Odoaker a turcilingusok királya scirus, herulus és egyéb germán törzsekből toborzott segédcsapataival elfoglalta Itáliát, megölette Orestest, fiát Augusztulust megfosztotta a tróntól és mindössze azzal büntette, hogy a campanai Lucullus kastélyba száműzte.” „Így a nyugati-római birodalom, amelynek első császára Octavianus Augustus volt, a város alapításának 709. esztendejében ezzel az Augustulusszal elpusztult az addigi császárok 520-ik éve után. Ezen túl a gótok királyai uralkodtak Rómán és Itálián.” (Jordanes Getica 241-243.)
Nyugati időszámítás szerint ez az esemény Kr. u. 476-ban történt. Persze azt már nem érte meg Jordanes, hogy egy másik germán törzs, a longobardoké kerekedett felül Észak-Itáliában, 568-ban Kr. u. Ezeknek a neve a ma is meglevő Lombardia nevében maradt meg, de nyelvük ezeknek is, meg a többi germán törzsnek is beleolvadt az észak-itáliai gall nyelvbe, a mai olasz nyelv ősébe. Dél-Itáliát Szicília szigetével együtt azoknak a normannoknak egyik ága szállta meg és szervezte országgá, akiknek másik csoportja Hódító Vilmossal Angliába költözött.
Tehát Itáliát is egy csomó germán törzs szállta meg, mint hódító katonanép. Övék lett az ország, a hatalom, az uralom, az adó, a nép verejtéke. De a nyelv a népé maradt meg, mert a meghódított néptől el lehetett venni a vagyonát, a pénzét, a földjét, a ruháit, az ennivalóját, a kincseit, sőt magát az embert is rabszolgává lehetett tenni, de a nép nyelvét nem lehetett elvenni, mert a beszéd hangokból áll s azok kézzel meg nem foghatók. Nyelvet elvenni csak úgy lehet, hogy helyette egy másikat kell adni, mégpedig tanítással, nyelvtanfolyamok rendezésével, hozzáértő, tanítani tudó szakemberekkel. Ilyet pedig a régi időben a hódító urak nem rendeztek. A szolganépnek pedig ahhoz, hogy a robotot elvégezze, nem kellett az úr nyelve, de az úrnak legalábbis annyiban szüksége volt a dolgozó nép nyelvére, hogy azoknak parancsolhasson, a munkát kioszthassa és a munka gyümölcsét behajthassa.
(folytatjuk)
Hunhír.info