Minden műveltségnek alapja a földművelés, a mindennapi kenyérhez szükséges gabonának a megtermelése, mert enni az ősidőben is mindenkor és mindennap kellett.

A vadászzsákmány bizonytalan volt az ősember gyarló fegyverei miatt, éppen azért telepedett le a folyók és tavak mellé, mert abban a halbő időben a halfogás volt a legbiztosabb és a legveszélytelenebb élelemszerzés. Halat akkor még tapogató hálóval vagy vesszőkosárral is lehetett fogni. De az ember nemcsak húsevő lény. Őrlőfogai bizonyítják, hogy a kőkorszaki őse még sok magot őrölhetett velük. Gondoljuk el, hogy milyen nehéz, emberfeletti munka volt kőlapáttal lazítani fel a földet a gabona elvetéséhez és minden munkát, egészen a lisztté porlasztásig, kézzel és kővel kellett végezni. A 400.000 éves vértesszőlősi ember még igen nehezen élhetett, azért telepedett a tatai Öreg-tó mellé, hogy a halászatból éldegélhessen. De a körülbelül 4000 éves nagyperkátai és az 5000 éves lebői ember már könnyebben élt. Koroncó neve is azt bizonyítja, hogy ott már rendszeres gabonatermelés volt. A gabonatermelést pedig az egész világon a sumirok, vagy az ő tanítványaik vezették be.

Nyugodtan állapíthatom meg tehát, hogy a Kárpát-medencei ősnép az utolsó két évezredben gabonaszükségletét már maga termelte meg, de ipari szükségleteit is maga állította elő, múzeumaink leletanyaga szerint. A mezőgazdaságnak abban az időben a fontosabb és könnyebb ága az állattenyésztés volt, mert az állattartás, a gulya terelgetése könnyebb munka volt, mint a földművelés. De minket most e kérdésnél az a tény érdekel legjobban, hogy a Kárpát-medencei őslakos nép marhája nem az európai fajtákkal mutat közeli rokonságot, hanem a mezopotámiai, a szíriai és az egyiptomi fajtákkal: a villásszarvú, fehérszőrű fajtával. Amelyik ezelőtt 100 évvel még kizárólagos fajtája volt a magyar szarvasmarha állománynak. Ez is mutatja, hogy a Kárpát-medencei őstelepes nép, a földnek melyik tájékáról vetődött mai hazájába. De különösen jellemző a Kárpát-medencét lakó ősnépre a szellemi műveltségben való jártassága, aminek letagadhatatlan bizonyítéka a saját külön írásrendszere. Az írás tudománya pedig minden időben és minden népnél a műveltség fokmérője volt már az ősidőben is.

Az óvilág írástudó népei, a sumirok és az egyiptomiak, az anyagi kultúrának is fáklyavivői voltak. De az írásrendszere még ezeknek is igen nehézkes volt, mert képpel, vagy a képnek apró vonalakból összeállított vázával – mint az ékírás volt – az emberi érzelmeket és gondolatokat nagyon nehéz volt megértetni. Azért mindkét nép írástudói a saját használatukra az emberi hangokról is készítettek jeleket, és azokat magánfeljegyzéseiknél használták is. Ezekből a jelekből alakult ki azután az emberi hangot rögzítő betűírás. Fenicia (Fönícia) önálló városállamokból állott. Nevezetesebbek voltak: Tyrus, Sidon, Berythus, Byblos, Arad és Ugarit. Népük józan kereskedőkből és munkásokból állott. Az áruk nyilvántartása és a sürgős csereforgalom tette szükségessé az írásmód használatát, amely a lebonyolítást meggyorsította. Így valósult meg a betűírás Feniciában (Föníciában) és nem a nehéz mozgású földművelő és állattenyésztő népeknél.

Annak idején a föníciai írást összehasonlítottam az akkori világ nevezetesebb írásrendszereivel, úgy, mint az egyiptomi hieratikus, vagyis papírírással, a szinájival, az ógöröggel és az óhéberrel. Azt állapítottam meg, hogy az ógörög abc tisztán a feniciai (föníciai) betűjegyekből származik. A görög betűírásból keletkezett azután a latin, s ebből pedig az összes mai európai írás, a most használatos magyar írás is. De annak az őstelepes népnek, amelyik a Kárpát-medencét már ősidők óta lakta, szintén volt saját betűírása, de ez nem hasonlít sem a feniciai (föníciai), sem más betűíráshoz, teljesen különbözik minden írásrendszertől.

Mit jelent ez a tény? Azt, hogy ez a 34 betűből álló ősi magyar írásrendszer időrendben régebbi bármelyik európai írásrendszernél, még a görögökénél is, és azt egyedül a Kárpát-medencei ősnép használta. De nyugodtan állíthatjuk azt is, hogy ez a legrégebbi betűírás. Igen valószínű, hogy a sumir írástudóknak az emberi hangokat rögzítő írásjeleiből származik. De már a Kárpát-medencei hazában alakult ki. Azért nem találjuk meg nyomait sem Mezopotámiában, sem Feniciában (Föníciában).

A Kárpát-medencében, pedig mint teljesen kifejlődött és kialakult írásrendszer található meg már az ősidőben, de jóval a kereszténység előtt. A történetírás a feniciai (föníciai) írásos rendszer kifejlődését Kr. e. a XIII. évszázadra időzíti. Ebben az időben a kárpáti, vagy ősmagyar rendszernek már meg kellett lenni, mert különben feltétlenül ez is vett volna át a feniciai (föníciai) írásjegyekből, amint a görög átvette az egész betűrendszerét. Pld. Esmun feniciai (föníciai) király sírfeliratán csak két olyan betűt találtam, amelyek alakra hasonlítanak a magyar ősnép betűihez.

Magyar Adorján „Magyar Rovásírás” címen írt egy kicsi, de annál tartalmasabb és értékesebb könyvecskét. Ebben közli, a 34 betűből álló ősi magyar ábécét. amelyekkel, mint fentebb láthattuk, jobbról balra írtak. Ezekből a betűkből megállapítható, hogy a magyar rovásírás kialakított, kiesztergált betűit egyetlen népnél sem találjuk meg, tehát azok csak saját készítésűek lehetnek. Szó szerint idézem írását: „Európában az egyetlen nemzet, amelynek már a kereszténységre térítése előtt is volt saját, azaz nem másoktól átvett Írása. Ebből egyrészt az következik, hogy a kereszténységre térés előtt is voltak írástudói, másrészt pedig az, hogy a magyarságot a kereszténységre térés előtt műveletlen, nomád népnek állítani vagy igen nagy tévedés, vagy pedig az elvakult nemzeti gyűlölködés jele.

Műveletlen népnek nincs írása, legkevésbé vannak saját betűi, amiknek révén a magyarságot még a görögök és rómaiak fölé is helyezhetjük, mert tulajdonképpen saját betűi ezeknek sem voltak. Ismeretes, hogy a görögök betűiket a feniciaiaktól, a rómaiak pedig részben a görögöktől, részben pedig az etruszkoktól vették át. Ez a feniciai, görög és római betűk összehasonlítása során azonnal szembetűnő valóság.”

Azután megállapítja, hogy a germán rúnaírás szótól a görög rabaszírás, rovás jelentésű szóig mind a magyar „ró “, „róni” szótól származik. Miképpen volna mindez lehetséges – kérdezi –, ha a magyarok csak 1000 évvel ezelőtt lovagoltak volna be Európába, mint műveletlen, sátoros nomádok? „Nem világos-e, hogy itt a világ egyik legnagyobb történeti hamisításával van dolgunk? Akik például csak a „rovással” behatóbban foglalkoztak, azoknak a szemei előtt már kártyavárként omlik össze a magyarság ázsiai nomád eredetének képtelen meséje. Pedig van a magyarság európai ősnép voltának száz meg száz néprajzi, embertani és történelmi bizonyítéka is.”

Ehhez a sorok írója csak azt teszi hozzá, hogy az ősi sumir nyelvben „ru” annyi, mint a mai magyar nyelven a „ro”, vagy „ír” szóalak. Nem világos-e ebből, hogy a mai „ro” és „ír” szavunk őse, a „ru”: csak azzal az ősi néppel kerülhetett a Kárpát-medencébe, amelyiknek nyelvén a könnyebb kiejtés törvénye szerint alakult át a „ru” „ro”-vá. A fentebb idézett kutató ugyanarra az igazságra jött rá, amire e sorok írója már ötven évvel ezelőtt, amikor az árpádkori kódexanyagunkat teljesen feldolgozta, arra tudniillik, hogy Árpád népe az utolsó hódító nép volt, amely a Kárpát-medencét megszállta és annak ősi népét szolgává tette, de amelyiknek később átvette a nyelvét is, mint az összes hódító katonanépek is ugyanazt tették. De a nép szellemi kultúrkincsét, írását, számrendszerét továbbra is megtartotta és használta is. Ezt az ősi írást és számrendszert pedig semmiféle idegen hatás kényszere nem tudta belőle kiirtani, különösen egy ősi népcsoportjából: a székelyekből nem. Erre majd a székelyekről szóló külön fejezetben még bővebben kitérek. Amint a magyar „ro” szó a sumir „u” szóból származik, úgy az ősi rovásírásunk betűi is csak a sumiroktól származhatnak. Amint az egyiptomi képírás helyettesítésére találták fel a feniciai (föníciai) betűírást, úgy a sumir ékírás helyettesítésére készült az ősmagyar rovás, vagyis szintén betűírás. Felveti végül Magyar Adorján: „Avagy hogyan lehetséges, hogy a magyar számrovás a nomád magyarok bejövetele előtt évezredekkel eltűnt etruszk számrovással jobban egyezik, mint a rómaiakéval? Nem egyszerű és világos-e a válasz, hogy az etruszk éppúgy, mint a magyar európai ősnép?” Nagyon helyesen mondja, hogy a magyar európai ősnép. Éppen ezt a tényt akarom e könyvben meg nem cáfolható érvekkel bizonyítani. De ennek a magyar népnek nem az a része volt az európai ősnép, amelyet Árpád vezér vezetett a Kárpát-medencébe, mert ennek bejöveteli ideje pontosan meg van határozva írásos bizonyítékok alapján, ez az idő az Úrnak 896. esztendeje.

Az ősnép az, amelyet Árpád hadai és előtte már az összes hódítók hadai ott találtak a Kárpátok koszorúzta hazában, mint őstelepes népet, amelyet meghódítva szolgává tettek, hogy új uraikat kiszolgálják és eltartsák, mert a katonát amióta a világ áll, mindig el kellett tartani. Ennek a köznéppé süllyedt ősnépnek, amelyikből a székelyek is származnak, volt írása a rovásírás. Ez a magyarázata annak is, hogy a rovásírást elsősorban a székelyeknél és másutt is a köznéphez tartozó embereknél és nem a hódító uraknál találták meg.

Az is tény, hogy a rovásírás az egész őstelepes Kárpát-medencei nép írása volt, de azt a latin nyelvű nyugati egyház éppúgy kiirtotta a használatból, mint a nemzeti nyelvet is az egyházi szertartásból. Hogy ez az ősi nyelv sokban egyezhetett az etruszk nép nyelvével, igen valószínű. De nagyon nehéz bizonyítani, mert kevés etruszk nyelvemlék maradt meg.

Az etruszk számírásnak a magyar számírással való egyezése azt bizonyítja, hogy vagy azonos kultúra helyéről rajzottak ki a magyar nép őstelepesei és az etruszkok, vagy a későbbi lakhelyükön sokáig egymás kultúrájának kölcsönös hatása alatt voltak. Vagy mindkét eset is komoly alapon feltételezhető. E két nép számrendszerének azonosságát másképpen nem lehet megérteni, mert azonos kultúreredmény csak azonos kultúrhatások alatt jöhet létre. Ebből pedig az következik, hogy e két népnek – a szétválása előtt már – azonos kultúrájának kellett lennie. Nagyon messze vezetne és célomtól el is távolítana, ha ezek bizonyításába belebonyolódnék. A magyar és az etruszk nyelvek rokonításának nehéz feladatát Kur Géza már eredménnyel kezdte meg, azért ebbe itt nem avatkozom bele, hanem inkább a két nép faji rokonságára térek ki röviden.

1955-ben Párizsban, a Louvre képtárában etruszk kiállítást rendeztek. Az ott kiállított etruszk érdekességek közül négy mellszobornak és egy szarkofágot díszítő emberpár szobrának fényképmásolatai birtokomban vannak. A mellszobrok közül három nőt, egy pedig férfit ábrázol. Az egyik nő hajadonfőtt van, a másik teljesen fedett fejű, a harmadik félig. A férfi borotvált arcú, csak az álla hegyén van egy kör alakú borotvált szőrpamacs, amilyet Egyiptomban és Szíriában viseltek Kr. e. a II. évezredben. A szarkofágon ülő nő olyan alakú fejfödőt visel, mint egy bogrács. Haja 4 fonatban lóg le a válláról. A férfi kibontott, vállára omló hosszú hajat és dús körszakállt visel. A bajusz és az alsó ajak környéke le van borotválva. Ugyanezt a férfiviseletet láttam asszír fali képeken is. A fej alakja mindegyiknél rövid és kerek, kivéve a szarkofágon ülő férfiét, ez közepesnek mondható. Mindegyik szobor tökéletes alkotás úgy formára, mint az arcok kifejezésére nézve. Mindegyiken olyan finom, szinte rejtélyszerű mosoly ömlik el, amilyet csak nagy művész tud a kőre rálehelni. Egyben azonban mindegyik azonos, mindegyik szemrésének külső sarka kissé magasabb, mint a belső. Olyan a fej alkatuk és a szemvágásuk, mint amilyeneknek a sumirokat írják le és amilyen a magyar nép fej- és arcformája ma is az árjáktól nem kevert vidéken. A szarkofágon ülő férfi szemei nagyobb mértékben ferde vágásúak. Tehát nyugodtan és felelősséggel állapíthatom meg, hogy az őstelepes Kárpát-medencei nép az etruszkokkal fajilag közeli rokon volt, de ez a tény nyelvi rokonságot is feltételez. A latin törzset az etruszk vezetőség telepítette maga elé a határszélre, dél felé, Kr. e. 753-ban, mert a görögök már dél felől a határaikat fenyegették, felépítve Neopolis (Ujváros) a mai Nápoly nevű városukat.

Lehet, hogy előbb már itt teljesítettek határőri szolgálatot azok a szikulok vagy szikelek, akik onnan a róluk nevet kapott Szikuliába, Szikéliába, a mai Szicíliába vándoroltak, amelynek azelőtti neve Trinacria volt. Dél-Itáliát akkor Nagygörögországnak nevezték. Mindenesetre a székelyek nevébe belefér Szikélia, vagy Szicilia neve, és az is igaz, hogy e neveket sem a latin, sem a görög nyelven nem lehet kielemezni, ellenben a magyar „szik” szóból, ahogyan a dunántúli ma is mondja a széket, a szíkel és a Szikelia kiértelmezhető. Aki az őskori népek történetével sokat foglalkozott, az sok olyat el tud hinni és lehetségesnek tartani, amelynek az emberiség ősmúltjával kevesebbet foglalkozó írók élénken ellentmondanak. Aki sokat tud, nemcsak sokat tud megérteni, hanem sokat tud magának és másoknak is megmagyarázni. Történelmi tény az is, hogy annak a kis latin törzsnek, amelyből a római nép sarjadt, első királyai etruszkok voltak s ezek közül a Tarquiniusok önkényesen uralkodtak rajtuk. Ez az etruszk befolyás Kr. e. 753-tóI 510-ig tartott. Ekkor a latinok lerázták az etruszk igát és köztársasággá alakultak át. A nehezen hívők és a mindenben kételkedők gondoljanak arra, hogy a rómaiak főistenének a neve Jupiter volt. Ez összetett szó: a „ju”-ból és a „piter”-ből. De ebből az összetett szóból csak a „piter” latin szó és atyát jelent, de a „ju” vagy „jó” nem latin szó, hanem csak a világ egyetlen nyelvén, a magyaron értelmezhető ki. Jó az, aki máson segít. Jupiter tehát a magyar nyelv segítségével kiértelmezve jó atyát, vagyis segítő atyát jelent. De még érdekesebb ennek a Jupiter szónak a ragozása. Mert csak a „ju” szót ragozza, a „piter”-t nem, annak jeleként, hogy ez később ragadt hozzá. Birtokos esete Jovis, a részes határozó esete Jovi, a tárgyesete Jovem, a határozó esete Jove. Szóval a „jó” tövet ragozza.

Jupiter feleségét pedig „Juno”-nak, azaz Jónének hívták. Lehet ez a véletlen játéka? Semmi esetre sem! Tehát az etruszkoknak, a rómaiak tanítómesterének valami közük mégis lehetett a Kárpát-medencei ősnéphez, mert kétségtelen, hogy a rómaiak ezeket nem a távoli kárpáti néptől vették át, hanem a szomszédos, közös politikai és műveltségi keretben élő etruszkoktól. Ezért vették át a rómaiak a számrendszerüket is tőlük. Megjegyzem, hogy a három számrendszer közül az ősmagyar a legrégibb, mert a másik kettő az etruszk és a latin ennek a javított kiadása. A javított kiadás pedig mindig későbbi, fiatalabb, mint az eredeti, amelyet kijavít.

A magyar számrovás a tiszta logika szabályai szerint felépített rendszer. Az egyes vonaljelekre nem térek ki, azok könnyen érthetők. Az 5-ös számjegy két szögben találkozó vonal. Kettő ilyen a csúcsoknál összetéve adja a tízet. Az 50-es az 5-ös alakból úgy keletkezett, hogy egy kis merőleges vonalat iktattak bele, ez a tízszeresnek a jele. A 100 úgy jött létre, hogy az X-en, vagyis a tízen húztak keresztül egy merőleges vonalat. 1000 pedig ebből úgy lett, hogy még egy vízszintes vonalat húztak rajta keresztül. Így a 100 egy hatágú csillaghoz, az 1000 pedig egy nyolcágú csillaghoz hasonlít. De tintával, vagy festékkel írásnál ezeknek a vonalaknak a metszőpontján igen könnyen összefutott a festék, vagy tinta. Ezért az etruszkok a 100 jeleként egy kört és benne egy keresztet rajzoltak. Az 1000 helyett pedig egy kört és rá egy felfelé nyitott félkört rajzoltak. A rómaiak még ezt is leegyszerűsítették. Az 50-et egy nagy L betűvel, a 100 egy nagy C betűvel, az 1000 egy nagy M betűvel jelölték. Ezek írásánál a tinta nem folyhatott össze.

Időrendben tehát első a magyar, ezt javította az etruszk és az etruszkot a latin, Hogyan történhetett volna mindez, ha a magyar nép ott született volna a vogul őserdőben annak a nyomorult erdőbújó népnek és egy harcos török népnek a nászából Kr. u. az V. században és Kr. u. 896-ban lovagolt volna be a Kárpát-medencébe? Hogy került volna nyelvi és kulturális közösségbe az etruszkokkal, a rómaiak tanítómestereivel már Róma alapítása előtt, ami a 753-ik évben történt Kr. előtt? Csak úgy, hogy a különböző népelemekből később eggyé vált magyar ősnépnek a legősibb része a nyelvet adó zöm már az árja özönlés előtt a Kárpát-medencét lakta. Csakis ebből az ősnépből válhattak ki az etruszkok s a mellettük lakó pirének, akik szintén turáni fajta nép voltak. Az etruszkokat a nyugati írók tengeri, hajósnépnek minősítik. Ez is lehet, de akkor a közös kaptárnak Mezopotámia körül kellett lennie. Lehet, hogy a feniciai (föníciai) Arad város volt ez, mert ennek módjában volt az is, hogy lakóinak feleslegét hajókon a termékeny és veszélytelen helyekre elszállíthassa. Kr. e. a III. évezredben már virágzó tengeri városállam volt ez az Arad s az arabok pedig csak Kr. u. a VIII. században foglalták és pusztították el. Tehát legalább 3700 évig egyfolytában fennállott s ez alatt a hosszú idő alatt sok rajt bocsáthatott ki emberfeleslegéből. 3700 év alatt két emberből 500.000 ember lesz, ha a lakosság 200 évenként megkétszereződik.

Egy tény letagadhatatlan: a történelem három Arad nevű várost ismer. Egy volt a Holt-tenger nyugati oldalán még a zsidók honfoglalása előtt. A másik Feniciában (Föníciában) már a Kr. e. III. évezredben virágzó tengeri városállam volt. A harmadik a Maros mellett épült fel ismeretlen időben. Szent István uralkodása alatt már ott volt, mert az lett a megyeközpont vára. Tehát az őstelepes nép építette még akkor, amikor annak a nyelve sumir volt, mert Arad sumir nyelven áradásos helyet jelent. E három város névazonossága nép- és nyelvazonosságot tételez fel, de legalább is nagyfokú nép- és nyelvrokonságot. Hogy pedig ezekből a feniciai (föníciai) városállamokból elég oka volt a lakosságnak elmenekülni, igazolják az események. Kr. e. a II. évezred derekán Szíriát és Fenicíát (Föníciát) Egyiptom hódította meg egészen az Eufrates folyóig.

Erre pedig a kisázsiai Hettiták ellentámadása kővetkezett, mert ők sem akartak elesni e gazdag városok juttatásaitól. Harmadiknak pedig az asszírok avatkoztak bele a két vetélytárs harcába. Így állandó harctér lett e gazdag vidék és a végén, aki tehette menekült a csendesebb tájak felé. Ilyen volt akkor Európa középső része, a Kárpát-medence, a Balkán és Itália felső része, mert ezek akkor még kiestek a nagy hódítók útjából.

De, hogy a Kárpát-medencei őstelepes nép hogyan kerülhetett közelebbi érintkezésbe és ismeretségbe az etruszkok őseivel, azt már oknyomozó történelmi rendszerrel felderíteni nem lehet. Nem is fontos, mert a lényeg a fontos. Ez pedig az, hogy az ősi Kárpát-medencében sumir rokonnép élt már az ősidőben s az etruszkok is azok voltak nemcsak faji jellegre, hanem nyelvre nézve is. Azt hiszem, hogy erről a tényről a felhozott sok és nyomós adat alapján sikerült az elfogulatlan olvasóimat meggyőznöm. De számítanom kell azokra is, akik nem hagyják magukat meggyőzetni. Ilyenek is vannak, mert azt szokták ellenvetni, hogy egy csomó rokon értelmű szó még nem tesz két nyelvet rokonná. A rokonnyelvek szerkezetének is hasonlónak kell lenni. Példa: a sumir nyelvben a jelzett szó áll elöl s utána következik a jelző. A magyarban megfordítva, a jelző áll elöl, azután következik a jelzett szó. A sumirban a birtok áll elöl és utána a birtokos, továbbá a sumirban a ragok, képzők nemcsak hátul, de elöl is járulhatnak a szóhoz. Felhívom olvasóim figyelmét az általam már közölt nevekre: Tósok, Malomsok, Magyarsok, Hegymagas. Szekszárd, Szekcső stb. Mindegyikben elöl van a jelzett szó és utána jön a jelző. De nagyon sok ilyen képzésű telephelyünk van még. Mit bizonyítanak ezek? Azt, hogy a mai Kárpát-medencei magyar népnek az ősei tisztán sumir szórendet használtak egykor a szavak képzésénél és egymás mellé illesztésénél. Ma azonban már nem! Miért? Mert minden, ami él, alá van vetve a fejlődés nagy törvényének. A fejlődés pedig átalakulást jelent. Az életnek ezt a nagy törvényét megállítani nem lehet. Az ember a nyelv útján való gondolatközlésnél is követi a logika szabályait: amit fontosnak érez és tart, azt hangsúlyozza, kiemeli, s a gondolatfűzés sorrendjében előre teszi. A hangsúly pedig mindig a jelzőn van, mert ez fejezi ki a jelzett szó minőségét, mennyiségét és értékét. Épp ezért már nem mondjuk, hogy Pesten malom sok van, hanem, hogy sok malom van. Nem mondjuk, hogy a Balaton mellett egy hegy magas van, hanem, hogy magas hegy van, bár Hegymagas nevében a sumir ősnyelv emlékét ma is híven őrizzük és megtartjuk. Ma már nem mondjuk, hogy Finnországban tó sok van, hanem, hogy sok tó van, mert a hangsúly a sokon, a jelzőn van.

Gyerekkoromban az ősi Dunántúlon a „Miatyánkot” még így hallottam imádkozni: „Kenyerünket mindennapit, add meg nekünk ma!”. Ma már– azt hiszem – nincs ilyen hely az egész országban, mert a hangsúly a kenyérről a mindennapira került, hogy kenyér mindennap legyen. Azután idővel a „sok” szóból képző lett. Erdősok, ma így hangzik: erdőség; polgársok, ma polgárság; katonasok, ma katonaság. Érdekes az, hogy a „ság, ség” képzőnek a jelentése ugyanaz, mint a régi „sok” szóé, sőt bizonyos esetekben ez az összesség fogalmát fejezi ki. például: munkásság, polgárság stb, Tehát tulajdonképpen a „ság, ség” képzők használatával a sumir szórenden változás nem is történt. Tehát úgy-e nem illendő dolog komoly hozzáértés nélkül ilyet írni: „A magyar nyelvet a sumir folytatásának tekinteni tudománytalan mese”. Írta pedig ezt Báthory László csökönyös vogulista, aki sokat összeolvasott, de a kellő ismeret és bírálat nélkül minden csodabogarat el is hitt, és fölényes hangon hirdetett tovább. Például: „Turáni őstörténet” című cikkében (megjelent a Szemle c. folyóirat 1963. január havi számában) azt írta, hogy “Nyugat- Szibériában ráakadtak a mamutvadász ősember nyomaira. A feldarabolt mamut, a hússütésnél megmaradt szén és hamu, a primitív kőeszközök azt mutatják, hogy ez a civilizáció nem érte el az egykorú nyugat- és dél-európai civilizáció színvonalát.”

Hát először is, ez a fölényesen írogató összetéveszti a kultúrát a civilizációval, vagyis a műveltséget a társadalmi fejlődéssel. Azok a talált kőeszközök ugyanis a kultúrának meghatározó jegyei és nem a civilizációnak. A kultúra műveltséget, valamint szellemi haladást jelent, a civilizáció pedig a polgári jogok kiterjesztését jelenti. A cívis latin szó, magyarul polgárt és pedig teljes jogú állampolgárt jelent, a civilizáció tehát az a folyamat és törekvés, hogy az emberi társadalom minden rétege egyenlő jogú polgárokból tevődjék össze. A civilizáció tehát nem műveltséget, hanem a polgárjogok kiteljesedését jelenti. Azután ez a fölényeskedő író azt is elhiszi, hogy primitív, kezdetleges kőeszközökkel egy vastagbőrű, száz mázsa körüli állatot el lehetett ejteni. Nem kő lándzsával, hanem igazi acél lándzsával vajon neki merne-e menni egy mai vadász nem egy száz mázsás állatszörnynek, hanem például, egy húszmázsás elefántnak?

Amikor a modern elefántvadász is csak robbanó golyóval mer lőni áldozatára. Azután elhiszi azt is, hogy ez az állatszörny a napi fejadagját kitevő 6-7 mázsa körüli fűmennyiséget a jégmezőkön lelegelhette, mert az ősember primitív fegyvereivel ezt az állatszörnyet a jégmezőn vadászta. Azt is írja, hogy a kamasz nevű ázsiai nép 60 év alatt kétszer cserélt nyelvet. Nem egy egész népnek, hanem egy falunak egyszeri nyelvcseréjéhez is évszázadok kellenek. Azután azt is állítja, hogy a kwarezmiek (chorezmiek – a Szerk.) a honfoglaló magyarok között is elég nagy számmal voltak. A Kaliz, Kalász, Kálózd, Koroncó és Böszörmény nevű községek az ő nevüket őrzik.

Felhívom olvasóim nagybecsű figyelmet az általam kielemezett „Koroncó” szóra, azután vonják le a következtetést. Ezzel pedig az őstörténetünkre vonatkozó fejtegetéseimet egyelőre befejeztem. Azért egyelőre, mert könyvem megjelenése után lehet, hogy visszatérek még rá. Most pedig áttérek a történeti korra, amelynél már írásos feljegyzésekre is hivatkozhatok. De merem hinni, hogy olvasóimat már eddig is meg tudtam győzni arról, hogy a mai magyar nép széles rétege annak a sumir vagy vele rokon őstelepes népnek a vér szerinti és nyelv szerinti folytatása, utóda, amelyik a Kárpát-medencét már az árják özönlése előtt megszállta és a mai napig megtartotta. Sőt azt is remélem, hogy a más véleményén levő szakembereket legalább is gondolkodóvá tettem. Ez pedig már értékes eredmény, mert aki gondolkodik, az rájöhet az igazságra. Csak a nem gondolkodók és a befolyásolhatók hihettek el olyan gyatra mesét, amilyen a magyar népnek a voguloktól való származása.

(folytatjuk)

Hunhír.info