A későbbi Magyarország földjére vonatkozó történeti feljegyzések akkor kerültek bele a világtörténelembe, amikor a rómaiak a Duna-Száva közének földjét meghódították és Pannonia néven, mint új tartományt a római birodalomhoz csatolták.
Augusztus, római császár önéletrajzában így mondja el ezt az eseményt: „A pannoniai törzseket, amelyeket az én kormányzásom előtt a római nép sohasem közelített meg, Tiberius Néró révén, aki mostoha fiam és akkor tábornokom volt, legyőztem, a római nép hatalma alá vetettem és Illiricum határait előbbre toltam egészen a Duna folyam partjáig.”
Az a kifejezés, hogy őelőtte a római nép hadserege a pannoniai törzseket sohasem közelítette meg, úgy is értelmezhető, hogy meg sem merte közelíteni, mert az ő hadserege is csak 44 évig tartó harcban, Kr. e. 35-től Kr. u. 9-ig tudta a pannon törzseket megtörni. Ennél hosszabb háborút csak egyet jegyzett fel az európai történelem: a 100 éves angol és francia háborút 1339 és 1453 között. De ebben évtizedes szünetek is voltak. Fontolja meg tehát az olvasó azt a tényt is, hogy abban az időben a világ legerősebb hadserege a római volt. Tehát a legyőzött pannon nép katonai ereje sem volt lebecsülhető. Ebből pedig a legszigorúbb logikával az következik, hogy a pannonok népi ereje sem lehetett gyenge. Sőt amely nép 44 évig tudott ellenállni a világ akkori legnagyobb katonai hatalmának, az nem lehetett erőtlen sem fegyveres katonai erejére, sem létszámára, sem gazdasági erejére. A rómaiak tehát nem üres vagy gyér lakosságú földet hódítottak meg, hanem egy erős, tehát aránylag sűrű lakosságú, vitéz és kulturált népet.
Tehát a 887 év múlva bekövetkező magyar honfoglaláskor ugyebár nem lehetett a Kárpát-medence területe olyan gyér lakosságú, mint amilyennek a vogulista történetírók hirdetik?
De honnan származik a pannon név? A latin írók általában Pannonia nevét Pán római isten nevéből származtatják, Egyedül Dio-Cassius (115-229) írta, hogy különös népviseletükről kapták nevűket. A „pannus” latin szó magyarul ruhaszövetet vagy kelmét jelent. De amilyen gyenge a Pán istentől való származtatás, ugyanolyan az utóbbi is. Említettem már, hogy a győrszentmártoni hegyet az ősidőben Pannonhegyének nevezték, a mellette folyó patakot Pannosának hívták. Pannosú sumir szó, annyit jelent, mint Panna sumir isten vize. Ez a Panna pedig nem volt más, mint a sumirok ősi teremtő istenének, Anunak a beceneve, aki szülte a világot. Pannon sumirul is, magyarul is Pannához, Anuhoz tartozott, vagyis Anu népét jelentette, amint a Balaton is Bál isten tavának a neve. A múltba visszarévedő szemeimmel mintha látnám azt a nagy embertömeget ott a hegy derekából kisugározó bővizű forrás körül, ünnepelve Anut, a későbbi Ilanát, Élőanyát vagyis Tündér Ilonát. Az egyik római császárról, Marcus Aureliusról (161-180 Kr. u.) az van feljegyezve, hogy a pannóniai tartományokat a markomannok, szarmaták, vandálok kiirtása árán felszabadította a szolgaságból.
A római hódítás után ezek a népek rátelepedtek a pannon népre és a szolgáikká tették, de Marcus császár rendet csinált, illetve visszavette e tartományt. A legérdekesebb esemény azonban az volt, amikor a pannon nép a Dráva és a Duna-szögben fellázadt II. Konstancius római császár ellen 359-ben Kr. u., mert már nem bírta a szörnyű terheket, adókat.
A császár, úgy látszik, jóindulatú ember volt, mert szép szavakkal akarta lecsillapítani a jogosan felháborodott lakosságot. Azért összehívatta őket az ősi Szerém városából, Szirmiummá latinosított székvárosa közelébe, Aciminkumba, hogy szép szavakkal rávegye őket az adók megfizetésére. De amikor azt mondta, hogy az adót azonban fizetni kell, az egyik elkeseredett hallgató lerántotta a csizmáját és hozzádobta e szavakkal: „marha, marha!” Erre kitört a forradalom. A feldühödött nép megrohanta a császárt, leszakították aranyos köpenyét, összetörték aranyos trónszékét. Ő maga úgy menekült meg, hogy először közlegényi köpenyt és sisakot vett fel, majd kerítettek neki egy lovat s azon elvágtatott meggyalázása színhelyéről. Ezt az eseményt Edward Gibbon amerikai történetíró „The History of the Decline and Fall of the Roman Empir” című könyvének XIX. fejezete 48-ik szakaszában olvastam, New Yorkban. Mindenekelőtt utána kellett néznem Gibbon forrásmunkáinak, hogy honnan merítette történetének anyagát. Meg is találtam ennek az eseménynek bő leírását Ammianus Marcellinus egykori római tábornok történetíró „Rerum Gestarum” című művének XIX. könyvében a 11-ik fejezet 10-ik szakaszában. Ammianus a császár kedvelt, bizalmas embere volt, akit azért nevezett ki az akkori leghíresebb római hadvezér, Ursicianus mellé katonai tanácsadónak. Éppen ez események után hívatta magához a császár mindkettőjüket, hogy a közben kitört perzsa háború katonai intézkedéseit velük megbeszélje. Így tehát Ammianus magától a császártól hallhatta az esemény elbeszélését, de mint vérbeli historikus, bizonyára kivallatta a szereplő tolmácsot is, mert csak a nép nyelvén értő ember adhatott neki felvilágosítást arról, hogy a „marha” szó latinul mit jelent és hogyan kell helyesen leírni. Csakis így kerülhetett a „marha” szó helyesen leírva a könyvébe, onnan meg Gibbonéba.
Itt meg kell jegyeznem, hogy magyar történeti művek ezt az eseményt teljesen agyonhallgatták. Az egyetemen nem hallottam sem a történelmet, sem a latin nyelvet előadó tanáraimtól. Ez a konok egyöntetű hallgatás tehát nem lehet véletlen. Már most milyen következtetés vonható le ebből a leírt eseményből? Először is az, hogy a „marha” szót egyetlen más nyelvből sem vehettük át, hanem csak örökölhettük, mert ez a szó a magyar nyelven kívül más nép szókincsében nincs meg. De hogyan örököltük? A nyomok Mezopotámiába, a sumirok nyelvéhez vezetnek. A sumir nyelvben a „mar” szó annyit jelent, mint valamit megfogni, a mi magyar nyelvünkben, pedig ebből a szóból van egy származékszó, a „marok”, vagy „marék”, amely testünknek a fogó szerszáma. De ebből a sumir szóból származik, a mi marad és marasztal szavunk is. A „marha” szó értelme tehát annyit jelent a mai nyelvünkön, mint megfogott, kézben tartott, megszelídített, vagyis háziállat, szemben a szabadon futó vagy is a vadállatokkal. A mai „vad” szavunknak sumir őse a „bad”, annyit jelent, mint futni vagy szaladni. Mikor a ménes elfut a pusztán, a csikós műnyelven azt mondja, hogy megvadult. Mikor a lovak az üres kocsival elszaladnak, a magyar falusi ember ma is azt mondja, hogy a lovak megvadultak, vagyis elszaladtak.
Tény, hogy a „marha” szó egyedül a mi nyelvünkben van meg. Még az úgynevezett finn-ugor nyelvek egyikében sem található meg, annál kevésbé az árja és sémi nyelvekben.
Árpád hódító népe sem vihette magával, mert 537 évvel a magyar honfoglalás előtt az a nép, amelyet a rómaiak meghódítottak, már e néven nevezte nemcsak hasznos háziállatait, hanem haragjának emberi lényeit is, beleértve a világ akkori legnagyobb urát, a római császárt is. Ezt a szót tehát Árpád hódító népe is csak ott tanulhatta meg a nyelvvel együtt a Kárpátok koszorúzta hazában, az általa meghódított és szolgává tett sumir utód néptől. A történelem – hála Ammianus alaposságának – az őstelepes pannon nép nyelvéből ezt az egy szót megörökítette, de ebben az egy szóban benne van nyelvünk egész szókincse, amiként egy csepp tengervízben az egész tenger vizének lényege. Költőileg hangzik ugyan ez a megállapításom, de igazat ad az a tény, hogy ezt az egy szót csak az a nép használhatta, amely a mi mai nyelvünknek egész ősi nyelvkincsét beszélte, mégpedig már 1608 évvel ezelőtt. Mert itt nemcsak egy szó használatáról van szó, hanem egy azonos népszokásról is. Mi mai magyarok ma is marhának nevezzük nemcsak a háziállatainkat, hanem a haragunknak emberi lényeit is, amiként a Szirmium környékén lakó pannon nép II. Konstancius császárt Kr. u. 359-ben. Honnan vettük ezt a szokást mi ma élő magyarok? Csakis a minket megelőző magyar nemzedéktől, ez pedig az őt megelőzőtől, az meg a még előbbitől. Így a nemzedékek sorozatán végigmenve, eljutunk a császárt lemarházó népig, amely ugyancsak ebben az értelemben használta ezt a szót. Ebből pedig a legszigorúbb logikával az következik, hogy a császárt lemarházó nép nemcsak nyelvi, hanem vérszerinti ősünk is volt, mert ez a nyelvszokás a vérségi örökség útján jutott el hozzánk, nemzedékről-nemzedékre a mai napig.
Szirmium, a császár volt székhelyének neve, nem latin szó, csak latinos hangzásúvá változtatta a hódító római nép nyelve. Az ősi szó Szerém volt. Eme-emese-mese-emse, mint ahogyan már kifejtettem, a sumir eme szóból származik, ami tápláló anyát jelentett. A „szer” szavunk is valószínűleg sumir örökség, bár ezt eddig kinyomozni nem tudtam. De az ilyen sokértelmű, gazdag szónak nagyon ősinek kell lenni. Pld. alszer, felszer, kisszer, nagyszer, jogszer, gyógyszer, félszer, ékszer, ószer, jószer, rendszer, kényszer, újszer, mosószer, kábítószer, szerszám, szerelem, szeretet, szerény, szerencse. szertartás, szerzet, szertelen, szerfelett, szeret, szervez, szerkeszt, stb.
Helyes a megállapításom tehát, ha a Szirmium nevet az ősi „szerém” szóból származtatom, ami a mai nyelvünkön rendes táplálót jelent. Erre a névre Szerém vidékének földje rá is szolgált, mert már az ősidőben kiváló gabona- és szőlőtermelő terület volt. Nagyon régi eredetű szónak kellett lenni, mert egy ilyen nagyfokú szétágazódáshoz, elbokrosodáshoz elsősorban is hosszú időnek kell eltelnie. Az a nép, amely Szirmiumot és környékét a római hódítás idején lakta, már az ősidőtől fogva ott lakott telepes nép volt, s a római hatalom bukása után is ott maradt. Nemcsak a római uralmat követő hunok, avarok idejében maradt ott, hanem Árpád hadi népe is ott találta és a maga szolgájává tette.
Hogy milyen nyelvű volt ez az ősi nép, arra nemcsak a „marha” és a „szerém” szóból következtethetünk, hanem IV. Béla királyunknak egy okleveléből is. Ezt a király 1237-ben adta ki az általa alapított Bélakuti cisztercita kolostor részére (W. VII. 27.). Ebben az oklevélben a király a régi Szirmium közelében levő következő nevű falvakat adományozta a kolostornak: Nyárad, Csudo, Acsád, Ined, Lázár, Ökörd, Monoros, Letemér, Lúház, Erdőel, Váralja, Furni, Perben, Szépfalu, Asszony, Harang, Pokalj, Komlós és Újfalu. A pannonokat, akik a császárt lemarházták, a rómaiak után a hunok hódították meg, utánuk néhány germán törzs: gót, longobard, gepida lett átmenetileg úrrá Pannoniában. Majd ezeket követték az avarok, vagyis az avarhunok. Ezek hatalmát a germán frankok és a törökfajú bolgárok törték meg és lettek urak a Kárpát-medencében. Végül pedig egy török törzsszövetségből alakult nép telepedett ott meg Árpád fejedelem vezérlete alatt. Ezeknek a szövetséges törzseknek vezértörzse, vagy fejedelmi törzse a megyer, vagy magyar nevű törzs volt. Ez adott később az egész törzsszövetségnek és az általa meghódított népnek is nevet. Így született meg a magyar nép a Kárpát-medencében.
(folytatjuk)
Hunhír.info