Az írás szerzőjéről csak annyit tudok, hogy az elmúlt másfél évben az egyik polgári napilapba írogatott rendszeresen. Az alábbi írását azonban az említett polgári napilap nem közölte. Hogy miért? Nem tudom. Nem is érdekes. Mivel ez az írás számomra talált tárgy, ezért úgy gondoltam, Radnóti Miklós halálának évfordulóján közkinccsé teszem. Mert a gyökérteleneknek a legcsattanósabb választ akkor adjuk, ha Radnóti Miklós költészetét, életútját idézzük emlékezetükbe.
November 9-én Kertész Imre németországi nyilatkozatától volt hangos a sajtó. Nyolcvan éve ezen a napon született a Nobel-díjas író. Ez a nap azonban nemcsak születésnap – ez a nap gyásznap is. 1944. november 9-én, hatvanöt évvel ezelőtt halt meg Radnóti Miklós magyar költő. Ez így kissé eufémisztikus megfogalmazás, legyünk pontosak: ezen a napon ölték meg Radnóti Miklóst. Aki zsidó származása ellenére magyarnak, katolikusnak vallotta magát. Akit ma, a „holokauszt-kultúra” divathulláma idején egyre kevesebbet emlegetnek. Ma Kertész Imre és társai divatosak. A gyökértelenek. Radnóti – a 20. század egyik legnagyobb költője – a gyökértelenek szemében korszerűtlen. Mert zsidó származása ellenére sem a zsidóságban, sem a kozmopolita gyökértelenségben nem lelt otthonra. Az identitás, a hovatartozás – személyes döntés kérdése.
Radnóti Miklós egészen fiatalon meghozta ezt a személyes döntést: a magyar nemzet részének tekintette magát és katolikusnak. A gyökértelenséggel szemben a begyökerezettséget választotta.
A közelgő halál árnyékában írta a Nem tudhatom… című versét. A hazához, a magyar nemzethez való kötődésről kevesen írtak ilyen gyönyörű költeményt. Ez – is – fáj a gyökérteleneknek. Hogy Radnóti életművét nem lehet begyömöszölni az un. „holocaust-irodalom” zsákjába. Ahhoz ugyanis túlságosan magyar.
Idén májusban emlékeztünk meg Radnóti születésének századik évfordulójáról. Nagyon csöndes volt ez a megemlékezés, kimért és szűkszavú. Nem is kell ezen csodálkoznunk: fentebb már leírtam, a gyökértelenek szemében Radnóti korszerűtlen, ósdi. Mivel Kertész Imre születésnapi nyilatkozatában ismételten szélsőjobbozta, antiszemitázta Magyarországot, úgy gondoltam, csattanós választ adhatna a HunHír a gyökértelen szerzőnek azzal, hogy megemlékezik Radnóti Miklós magyar költő halálának hatvanötödik évfordulójáról.
Egyik barátom hónapokkal ezelőtt küldte el nekem az alábbi írást. Az írás szerzőjét – barátom ismerősét – nem ismerem. Az írás szerzőjéről csak annyit tudok, hogy az elmúlt másfél évben az egyik polgári napilapba írogatott rendszeresen. Az alábbi írását azonban az említett polgári napilap nem közölte. Hogy miért? Nem tudom. Nem is érdekes. Mivel ez az írás számomra talált tárgy, ezért úgy gondoltam, Radnóti Miklós halálának évfordulóján közkinccsé teszem. Mert a gyökérteleneknek a legcsattanósabb választ akkor adjuk, ha Radnóti Miklós költészetét, életútját idézzük emlékezetükbe. Ha a Nem tudhatom… című verset idézzük, amelyet Latinovits Zoltán oly megrendítően szépen szavalt egykoron.
Íme a Radnótit idéző írás, amely a polgári napilapban Radnóti születésnek századik évfordulóján nem láthatott napvilágot.
„…az igazra tanu”
Kamaszkorom hajnalán történt. Egyik este a tévében a Hetedik eclogát szavalta el Latinovits Zoltán. Amikor a vers végére ért – „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár” -, a nagy csöndben csak annyit éreztem, hogy magával a költészettel találkoztam. Holott akkor még semmit sem tudtam hexameterről, és egyéb verstani csudákról! A költő minden művét el akartam olvasni. A következő napokban teljesítettem is a magamra rótt feladatot – a Razglednicáktól visszafelé haladva faltam a verseket. Csak utána kezdtem elölről. Azóta sem olvastam senkit ilyen „ingajáratban”.
Sokan megírták: Radnóti életműve élet és költészet ritka egységét példázza. Születésének súlyos „ára” volt: édesanyja és ikertestvére halála. Bő évtized múltán meghalt édesapja is. Fiatalon lett hát alapélménye az árvaság és a haláltudat, amely egész életművének szövetén átüt. A férfivá érett költő azután szembesül elkerülhetetlen végzetével is: ahogy születése is akaratától függetlenül áldozatot követelt, úgy kellett neki is fiatalon elszenvednie a halált. Kivételes életút és életmű az övé: szinte utolsó napjáig alkotott, a rá váró pusztulás bizonyosságából formált örökérvényű költészetet. A szabadversekkel induló, bukolikus lírát teremtő Radnóti hexameterek, alexandrinusok rendjét szegezte szembe a romlással. A forma fegyelmét. S a krisztusi szeretet és tisztaság példáját, amelyet kora nemcsak megtagadni akart, hanem elpusztítani is.
Fiatal korától Jézus-hívő volt. Saját vallomása szerint már 18 éves korában elhatározta, hogy krisztusi korba lépve megkeresztelkedik. „Krisztus harminchárom esztendős múlt s még nem volt harmincnégy, amikor megfeszítették, – ezért gondoltam így” – írta keresztapjának 1943-ban, megkeresztelkedése előtt néhány nappal.
Katolikus volt. És magyar. A halála előtt alig egy évvel született Nem tudhatom… című verse az elszakíthatatlan kötelékről szóló megrendítő vallomás. 1942-ben – már túl az első munkaszolgálaton – Komlós Aladárnak írt levelében is félreérthetetlenül vall identitásáról. Elmeséli, hogy szobája falán három „családi” kép lóg: kettő Arany Jánost, egy pedig az öreg Kazinczyt ábrázolja. Látogatói közül többen megkérdezik a képekre mutatva: a nagybátyád? A rokonod? „Igen – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők.” Ahogy rokona Balassi, Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi és Babits, Szép Ernő, Füst Milán. S utána hozzáteszi: „Nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom. /…/ A zsidóságom ’életproblémám’, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, ’életileg’), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek /…/”.
A háború alatt háromszor hívták be munkaszolgálatra. Olvasmányként egy Arany János kötetet és a Bibliát vitte magával. Utolsó bevonulásakor csupán az utóbbi maradt a társa. Ekkor már naplójegyzeteket sem ír, csak verseket, amelyeket az abdai tömegsírból előkerült notesz őrzött meg. Az utolsó művek – például a Nyolcadik ecloga, vagy az Erőltetett menet – is cáfolják azt a legendát, hogy halála önkéntes áldozatvállalás volt. Radnóti élni akart, de utolsó bevonulása előtt senki nem kínált fel neki – özvegye szavaival élve – „csak kicsit is reális búvóhelyet”. A végkifejletet, a stációkat ismerjük. Bori munkatábor. A tábor felszámolása után erőltetett menetben Magyarországon át az osztrák határ felé hajtják a munkaszolgálatosokat. Szentkirályszabadján, 1944. október 31-én írja utolsó versét, a negyedik Razglednicát, saját halálának látomását: „Tarkólövés. – Így végzed te is, – / súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. / Halált virágzik most a türelem.” Néhány nappal később Abdán – mintegy két tucat sorstársával együtt – megölik. Magyarul beszélő keretlegények a magyar költőt. Ahogy az 1946-os exhumálási jegyzőkönyv rögzíti: „Tarkón fejtető irányú koponyalövés, rögtöni halállal.”
Meggyilkolása előtt öt évvel írta: „költő vagyok, ki csak máglyára jó, / mert az igazra tanu. /…./ Olyan, kit végül is megölnek, / mert maga sosem ölt.” A magyarul beszélő keretlegények azért ölték meg, mert „törvényük” szerint zsidó volt. Magyar költőt öltek. A testet elpusztíthatták, de a Művet nem. Márai Sándor írta 1946-ban:: „Van a lényében valami angyali. A legnehezebb emberi helyzetekben is világít, zsong, zeng ez a lélek.”
Radnóti Miklós az abdai tömegsírban végleg útitársunk lett. Életműve: tanu az igazra. Elpusztíthatatlanul.
Falusy Márton – HunHír.Hu