Pontosan 4 éve halt meg Pongrátz Gergely, az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik kiemelkedő hőse. Akkor egy életpályáját értékelő rövid nekrológgal emlékeztem meg róla.

Most az évforduló kapcsán úgy gondolom, érdemes az interneten is közreadni ezt az írásomat, mely eddig csupán lapomban, a Tárogatóban jelent meg.

Az 1982-ben először (s azóta több kiadásban) megjelent „Corvin köz – 1956” c. könyvének hátlapján Pongrátz a következőket írta:
„1932. február 18-án születtem Szamosújváron. A magyarságtudatot és a magyar haza szeretetét szüleink belénk nevelték, és a harmincas évek végén a román gyerekek sokszor belénk verték. A háború befejeztével először Mátészalkára költözött családunk, majd amikor édesapám hazajött, Soroksárra kerültünk, ahol édesapám kilenc gyermeke után 13 hold juttatott földet kapott, és azon gazdálkodott. Én agronómus lettem, és csakis őrzőangyalomnak köszönhetem, hogy börtön nélkül megúsztam a közel 12 évig tartó kommunista rendszert. Mint a szobi járási tanács takarmánygazdálkodási előadója, majd a ceglédi városi tanács főállattenyésztője, alkalmam volt megismerni a magyar paraszt szomorú, elkeseredett helyzetét, és ez nagymértékben hozzájárult politikai művelődésemhez. Két évig voltam katona, mely idő alatt kétszer voltam őrvezető. Egyszer lefokoztak azért, mert egy politikai foglalkozáson olyan kijelentést tettem, hogy a kommunizmus nem más, mint állami kapitalizmus. Szerencsém volt, mert ez akkor 15 évi kényszermunkát is jelenthetett volna.

Az 1956-os forradalom kitörésének híre a hényelpusztai állami gazdaságban ért, ahonnan október 24-én reggel indultam Budapestre, mert éreztem, hogy testvéreim is részesei a felkelésnek. Tudtam, hogy mellettük van a helyem. A Corvin közbe 25-én hajnalban kerültem, ahol a bajtársaimmal és testvéreimmel én is részese lettem azoknak a harcoknak és tárgyalásoknak, amelyek a forradalom győzelméhez vezettek. Életem legnagyobb kitüntetése akkor ért, amikor október 30-án a corvinisták engem választottak meg főparancsnokuknak. 1956. november 28-án hagytam el Magyarországot.”

Fenti művének előszavából idézem az alábbi gondolatokat:

„A Corvin köz területét és szerepét a magyar forradalomban elsősorban azért írtam meg, hogy anyagot és egy kiinduló pontot szolgáltassak a jövő magyar történészeinek, akiknek egy összetekeredett gordiuszi csomóból kell kibogozni az igazságot. Amikor majd eljön az idő, hogy a népbíróságok jegyzőkönyvei, a vallomások és a megjelent irodalom alapján, elfogulatlan emberek összeállítsák az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc igaz történetét, legyen a kezükben egy olyan „vallomás” is, melyet egy szabadságharcos írt le. Most azonban ki kell hangsúlyoznom a szabadságharcos kifejezést! Nem állítom magamról, hogy elfogulatlan vagyok, hiszen nem is lehetek az! Résztvevője voltam azoknak a harcoknak, melyekben bajtársaim életüket áldozták hazánkért, és naponta tucatjával estek el mellettem. Ez a tény igazolja, és nagyon is indokolja elfogultságomat a forradalom szelleme és hősi halált halt bajtársaim emléke előtt. Diplomata sem vagyok, hogy szép és semmitmondó szavakkal körülírjam az eseményeket. Nem is ez volt a szándékom! El akartam kerülni a lehetőségét a félremagyarázásnak. Remélem, hogy célomat elértem.”

Pongrátz Gergely (alias Bajusz) egyszerű, átlagos parasztfiatal volt, miként sok százezer sorstársa a trianoni Csonka-országban. Talán csak igazságérzete, szolidaritása és hazaszeretete volt erősebb másokénál, valamint makacs önfejűsége. 1956 nélkül aligha emelkedhetett volna ki a szürke középszerűségből; de a hősök hirtelen teremnek, és ritkán jönnek onnan, ahonnan várják őket. Megértette az idők szavát, s amikor szükség volt rá, tudta, hol a helye. Irigylésre méltó bátorsággal harcolt azokban a dicsőséges napokban, s a végsőkig kitartott a Corvin közben. Ha itthon marad a bukás után, őt is felakasztották volna (távollétében halálra ítélték!), tehát senki nem marasztalhatja el azért, mert az emigrációt választotta, hogy legalább a puszta életét megmentse. Később, amikor világszerte ünnepelték, mindig azt mondta, hogy az igazi hősök azok a pesti srácok voltak, akik meghaltak a szabadságért, ő csupán a kötelességét teljesítette.

Messze idegenben is a magyar nép felszabadításáért küzdött, valamint azért, hogy 1956 valódi történetét, szellemiségét ne hagyja ellopni vagy meghamisítani azok által, akik készséggel kiszolgálták a kommunista zsarnokságot, ill. gondtalanul élvezték gaztetteik jutalmát. Azt vallotta, hogy nincs „emberarcú” bolsevizmus, s amiként nem beszélhetünk „reformnácikról”, úgy „reformkommunistákról” sem. Mindig megkülönböztette a barikád két oldalán szemben álló ellenségeket, s az ő morális kódexe szerint elképzelhetetlen volt, hogy az ávós pribékek tetemeit, továbbá a gyilkos ruszkik hulláit – elesett bajtársaihoz mérve – „mártíroknak” tekintse. Maléter Pált, Nagy Imrét (és hasonszőrű társaikat) – akiket később a „rendszerváltó” komcsik „szentté” avattak – sohasem tartotta maguk közül valóknak, csupán a bolsi hatalmi marakodások szükségszerű áldozatainak.
1990-ben hazatért a száműzetésből, hogy immár békésebb eszközökkel befejezze az ’56-os forradalmat. Azonban mélységesen csalódott, hiszen semmi sem úgy alakult, ahogy az józan ésszel várható lett volna. Mindig hangoztatta, hogy ő nem akar sem diplomata, sem politikus, sem bármilyen vezető lenni, kizárólag szabadságharcos. Függetlenségére kínosan ügyelve egyetlen párthoz sem csatlakozott, noha azok időnként megpróbálták nevét a zászlóikra tűzni. Pongrátz éppúgy megvetette a nyugati kapitalizmus embertelenségét s az ’56-ot cserbenhagyó USA-t, mint a barbár szovjet rezsimet. Egy olyan semleges rendszer megalapozásán szorgoskodott, amely 1956 népi örökségét bontakoztatja ki, vagyis a dolgos tömegeket juttatja jóléthez és tulajdonhoz. Ideális társadalmi igazságosságot, szabadságot, rendet és erkölcsös közéletet óhajtott Magyarországon. Kendőzetlenül nyers és őszinte beszédeiben, valamennyi fellépésén ezen értékek mellett tört lándzsát. Ezzel magára zúdított a kozmopolita, álliberális, posztkommunista csőcselék gúnyolódását, sőt dühödt átkait, de olykor megalkuvó egykori bajtársaival is ellentétbe, vitába keveredett. Nem engedett sem a fenyegetésnek, sem a zsarolásnak, sem a „baráti tanácsoknak”; a szennyes áradattal szívósan dacolva, büszkén mutatta föl ’56 romlatlan eszméit.

A maga acélos kitartásával az Antall-kormány idején létrehozta a mátyásföldi lakótelepet, ahol a nyomorúságos körülmények közt tengődő, maggyötört harcostársai nyertek emberibb elhelyezést. Majd a kiskunmajsai Maris pusztára leköltözve megvalósította régi álmát, az ország egyetlen ’56-os emlékmúzeumát; valamint a kiváló építész, Csete György irányításával egy bensőségesen szép kápolnát is emeltetett, benne az elesett és kivégzett hősök névsorával. A fiatalok részére pedig nyári tábort szervezett, ahol a résztvevők megismerkedhettek 1956 történetével, valamint más nemzeti hagyományainkkal. Az átélt korábbi és jelenkori megpróbáltatások lassan felőrölték egészségét. Többször került kórházba szívinfarktussal és egyéb súlyos betegségekkel. Végül 73 évesen, 2005. május 18-án, szívszélhűdésben halt meg múzeumának udvarán.

Személyesen is kötődtem hozzá, tucatnyi alkalommal beszélgettem vele az elmúlt évek során. Először 1991. október 23-án találkoztunk a Corvin közben, ahol az ünnepségen „1956 tüze” c. költeményemet szavaltam. Utána a pódiumon odajött hozzám, könnyes szemmel megölelt-megcsókolt, s azt mondta elcsukló hangon: „Te betyár, hogyan tudtál ilyen gyönyörű verset írni?”. Nehéz választani a szívemben őrzött emlékek közül, de kettőt mindenképpen meg kell még említenem. 1996-ban a Szeged melletti Balástyán rendeztük a hagyományos Szittya Világkongresszust, ahol meghívásomra ő is előadást tartott „1956 mostoha sorsa a jelenkorban” címmel, amit a felszólalásokat tartalmazó antológiámban („Mentsük meg a hazát!”) is közreadtam. Nem volt gyakorlott szónok, s a meghatottságtól alig tudott folyamatosan beszélni. Érezni lehetett, hogy nemcsak eseményeket, tényeket sorol, hanem minden szavának megszenvedett aranyfedezete van. Többször el-elsírta magát, s nem szégyellte férfikönnyeit a hálás közönség előtt. Jobb előadást bizonyára sokan tarthattak volna a témáról, nekünk mégis ő volt az etalon, a köztünk járó élő legenda. Utoljára 2003 őszén családostól és mások társaságában (egy különbusszal) látogattam meg szűkebb pátriájában, hogy végre megtekintsük a múzeumot, a kápolnát s a többi létesítményt. Nagy szeretettel fogadott, s fáradhatatlanul kalauzolt bennünket történelmi levegőt árasztó rezidenciáján; igyekezett kielégítő választ adni valamennyi fölmerült kérdésre. Közvetlenségével, szerénységével, megnyerő elvhűségével maradandó nyomokat hagyott mindnyájunk lelkében.

Kár, hogy Pongrátz Gergely nincs köztünk többé. Tele volt hittel, tervekkel, célokkal. Önzetlenül mindvégig hazája, népe boldogulását szolgálta. Ha kellett, fegyverrel a kezében, később a toll vagy a szó erejével, s rendíthetetlen példamutatással. Az eltiporhatatlan szabadságvágy jelképe lett minden jobb magyar számára. Most már a Hadak Útján lövi a ruszki tankokat, a jenki és izraeli bankokat, s az összes olyan sátánfajzatot, melyek (akik?) a magyar nemzet kifosztására, legázolására szövetkeztek, Nem nyughat békében addig, míg a Kárpát-medencében rab magyarok sírnak, amíg sok millió testvérének vigasztalan sorsa és jövője megnyugtatóan meg nem oldódik. Isten veled Barátunk, az Égi Seregek segítsék értünk vívott további küzdelmeidet!

***

1956 tüze
(Pongrátz Gergelynek)

Emberrel telt meg az utca Vad láng gyulladt a szívekben
Ezrek mentek puszta kézzel a ránk törő tankok ellen

Porrá vált sok hamis törvény szétfoszlott a sok hazugság
Föllélegzett a magyar nép ujjongott az egész ország

Győztünk Félve földbe bújtak a testünket rágó férgek
ijedtükben elrejtőztek a vérszomjas gaz pribékek

Megingott trónján a Sátán és haláltól félt a hóhér
Sok hős esett el az utcán Ömlött ömlött a magyar vér

Friss örömpír öntötte el a kicsinyek nagyok arcát
mert igazi csoda történt: megszületett a szabadság

Ám a dühödt bolsevizmus új hadakat zúdított ránk
Kivirágzott életünket kegyetlenül eltiporták

De a meggyújtott tűz égett s világított minden tájon
Az elnyomás gyűlölete végigsöpört a világon

Sok alvó nép fogott fegyvert sok rabszolga-nemzet kelt fel
Szembefordult a zsarnokkal s harcolt lángoló lélekkel

Minket újra leigáztak árva népünk megint vérzett
Kiküzdött szép szabadságunk ködbe veszett semmivé lett

Előjöttek a rongy senkik a talpnyalók a hóhérok
Hőseinken bosszút álltak Mindenfelé magyar vér folyt

Hosszú évekig kínoztak Végül ismét talpra álltunk
leráztuk bilincseinket összetörtük durva láncunk

Ám csatánknak ma sincs vége mert még most is megrabolnak
Le kell győznünk immár végképp a férgeket árulókat

Mert itt élnek ma is köztünk a vérszopók a júdások
Szálljunk harcba újra bátran Vívjuk ki a szabadságot

Siklósi András – HunHír.Hu