Mindszenty József bíboros hercegprímás 1956-ban a budapesti amerikai nagykövetségre kényszerült menekülni, a magyar forradalom leverésére felsorakozott szovjet megszállók és a kommunista hazaárulók elől. A kényes, és Mindszenty számára (is) életveszélyes politikai helyzetben szó sem lehetett arról, hogy Kádár véres szocialista bosszúhadjárata közepette, e diplomáciai védettséget élvező épületet elhagyhassa.

Belső száműzetése tizenöt évig tartott. Martin J. Hillenbrand 1967. és 1969. között volt a szocialista Magyarország amerikai nagykövete, így jól ismerte a száműzött bíborost, mondhatni baráti kapcsolatba került vele. Néhány évvel a bíboros halála után Csonka Emil történész-újságírónak nyilatkozott a bíboros mindennapjairól, arról, milyennek látta Magyarország prímását a hazánkban eltöltött másfél év alatt.

E történelmi dokumentummal, visszaemlékezéssel kezdem, és sorozatot kívánok indítani a hős főpap szenvedéseiről, arról a korszakáról, amelyet alig ismer Magyarország nép, hiszen a szocialista gyilkosok diktatúrájában haláláról is csupán néhány sor jelent meg az Új Ember című – akkor az szocialista ÁEH felügyelete és cenzúrája alatt vegetáló – katolikus hetilapban.

1971 és 1975 között a szabad világban pasztorálta elüldözött magyar nemzete hazátlanságban élő részét, s tartotta benne a lelket, a bizakodást, a magyarság eszmeiségét, szentségét. A következő néhány lapszámban ezt az időszakot mutatom be Olvasóinknak. Teszem ezt azért, mert október forradalmának felidézése közben alig-alig szoktak megemlékezni a bíborosról, aki szellemiségével és útmutatásával olyan kiemelkedő alakja volt az 56-os felkelésnek, mint Kapisztrán Szent János a Nándorfehérvári ostromnak. A méltatlanul és nem ok nélkül feledett és feledtetett prímás alakja, ma is példaképe kell, hogy legyen minden magyarnak. Temetésén a bécsi érsek Franz König a következőket mondotta többek között: – „holtában is beszél”… Beszéljen hát e cikksorozat, közvetítve Mindszenty örök és igaz mondanivalóját…

***

Hillenbrand: – Arra kér, mondjam el, mit jelentett nekem, mint magyarországi katolikus követnek Mindszenti József amerikai követségen való tartózkodása. Történelmi szerepéről, amelyet a háború után játszott, nem sokat mondhatok, hiszen akkoriban én még nem dolgoztam Magyarországon, csupán két és fél évet töltöttem Budapesten, 1967-től ’69-ig, az ő ottlétének csak egy töredé­kének lehettem tanúja. Szükségtelen mondanom, felettébb különös érzés a bíborost ilyen sokáig vendégül tudni egy követségen. Intézményesített jelenlétét ebben a kény­szerhelyzetben gyakorlatilag nem hivatalos módon kezeltük.

Szerves része volt közösségünknek, ő töltötte be a katolikus káplán sze­repét. Vasárnaponként misét tartott, imádkozott értünk, bármiben segítségünkre volt, amit katolikusi minőségében megtehetett értünk.

Természetesen közben neki nagy része volt az ország történelmi eseményiben, bár további történelmi szerep lehetőségeitől meg volt fosztva, a követségről a jövője bizonytalannak tűnt, azon kívül fiatal sem volt már. Bármikor fizikai jellegű nehézségek, betegségek is felléphettek nála.

Úgy éreztem számomra ő egyfajta inspirációt adott; hogy naponta találkoztam vele. Nagyon ritka volt, hogy egy nap be ne kukkantottam volna lega­lább egyszer a dolgozószobájába. Sokat beszélgettünk dolgokról akár személyes természetűekről, akár a világ helyzetéről. Alkalmakként sétáltunk az elő­csarnokban munkaidő után. Azt kell, hogy mondjam az ember hozzászokott a közelségéhez, bár mindig volt a dologban valami különös. Számomra az ő léte érdekes és emlékezetes élményt nyújtott, mindig nagy becsben fogom tartani a vele töltött idők emlékét, a nagyszerű figuráét, aki megjutalma­zott barátságával. Mély szomorúsággal tölt el, hogy már nincs közöttünk. Nagy benyomást gyakorolt Mindszenty mindenkire szelídségével, az aggodalmával mások óvásával.

Soha senkinek nem lógott a nyakán. Saját dolgozószobával, kicsiny hálószo­bával, fürdőszobával rendelkezett. Amikor nem aludt többnyire a dolgozószo­bájában tartózkodott, ahol volt a könyvtára és egy rádió. Érdekes, Tv-t sosem akart magának,egyszer felajánlottunk neki egyet,de nem fogadta el. A rádióját viszont rengeteget használta. Hallgatta a magyar és külföldi híreket, tudósításokat, természetesen rengetegféle újságot és magazint járattunk, amiket ő is elolvasott. Próbáltunk neki minél több könyvet szerezni, amiket kért tőlünk, meg amikről úgy gondoltuk érdekelnék őt.

Az alagsorban volt egy kis étterem, ahonnét ő is kapta az élelmét. Nem mondanám, hogy olyan csuda fenséges lett volna az a koszt, de ő soha nem panaszkodott. Az étel rendeltetésének bőven megfelelt. Nem is evett sokat, sőt inkább nagyon is keveset. Néha “megmozgatta”a testét. Volt egy hosszú, központi folyosó azon az emeleten, ahol lakott. Ott sétálgatott fel-alá többnyire. Vagy lement sétálni a követség udvarába. Az udvar mind a négy oldaláról zárt volt, három oldal volt a követség tulajdonában. Mindig leküldtünk vele egy amerikai őrt oda, mert tudtuk, hogy az udvar negyedik oldalának tetejéről figyelték őt, és nem akartuk,hogy kíséret nélkül legyen. Ezek az őrök elég jól megismerték a bíborost, hiszen a séták alkalmával tudtak társalogni vele.

Nyilvánvalóan nagyon magányos lehetett e 15 év alatt, legtöbb idejét olvasással, gondolkodással, imádkozással és meditálással kellett, hogy töltse. Hatalmas belső tartalék-energiái lehettek, hiszen máskülönben kívülről sem kelthette volna egy meglehetősen elégedett ember látszatát, amelyet ha nem is, mint valaki börtöni fogságban, de legalábbis a szabad kimozdulásnak hiányában bizonyosan nem mutatna. Azt nem titkolhatta, hogy mélységesen szomorú volt, ami normális, ha valaki ilyen bezártságban éli le felnőtt életének több mint negyedrészét. Kb: huszonöt évet tölthetett az akkori magyar kormány fogságában. Az 56-os forradalom ideje alatt pár hétig szabadon volt, majd ismét falak közé került itt a követségen 15 évre. Nagyon sok dolog érdekelte komolyan, ami minket is foglalkoztatott.

Például kifejezetten jól informált volt a magyar mezőgazdaság helyzetéről. Ha meg akartuk tudni, milyen az egyes területeken termesztett takarmány minősége, csak megkérdeztük a hercegprímást. Rájöttünk, hogy hallgatja a magyar vidéki rádióadásokat, amelyek tudósítottak az aktuális magyar takarmányállapotokról, olvasta a vidék sajtóját. Nem mintha annyira érdekelt volna minket a mezőgazdasági helyzet, de, mondjuk a mezőgazdasági attasét igen. A dolgozószobájában misézett minden nap, az asztalát alkalmazta oltárnak, vasárnaponként pedig az emeleti előcsarnokot rendeztük be a katolikus dolgozók és családtagjaik számára. Mindig angolul prédikált, az új liturgia alapján; bármennyire is konzervatív hírében állott, konzervatizmusa nem jutott el odáig, hogy ne lett volna hajlandó alkalmazni a Vatikán új liturgiáját.

Nem tudott angolul olyan tökéletesen, de sokat tanult a Voce of America rádióadóból, de az, amit tudott megfelelt a misemondás céljainak. Beszélt németül is, bár nálunk nem sok alkalma akadt, hogy ezt bizonyítsa, természetesen még latinul is nagyon jól tudott. Voltak olyan amerikaiak közöttünk, akik valamelyest tudtak vele magyarul kommunikálni. Az évek során igen jó kapcsolatot épített ki a követségi tagok nagy részével. Mindig segédkeztek neki például a nők és a feleségek elrendezni a misére a helységet. Hoztak az oltárra friss virágot, segítettek elpakolni a szertartás után, kitisztították a miseruhát…

Mindig kíváncsiak voltak rá a látogatók és a vendégek, sem ő, sem mi nem akartuk, hogy eleget tegyen ezeknek a kíváncsiskodásoknak, hiszen nem volt ő holmi kiállítási tárgy. Mindig azt mondtuk a látogatóknak, hogy a bíboros csak követségi tagok számára áll rendelkezésre. Kivételt képezett persze az, aki kifejezetten azon okból jött, hogy vele tárgyalhasson.

Néhány amerikai meg is sértődött, hogy nem találkozhatott vele. Volt neki egy bizonyos legális helyzete az akkori rendszerben. A Rákosi-kormány ideje alatt ál-tárgyalásokon elítélték és lecsukták. Valószínűleg ő volt az áldozatok egyike, akiket drogokkal, halálra fárasztással és ilyen embertelen technikákkal próbáltak “vallomásra ” bírni. Biztos sokan láttak róla fotókat azokból az időkből, vékonyan meredt szemekkel. Persze akkoriban kevesen hitték el Magyarországon és külföldön is, hogyan ellene emelet koholt vádak, amelyek hitelességét a bíboros tisztázatlan körülmények között tanúsított, igazak voltak. Ennek a férfinak és történelmi szerepének szimbolikus jelentősége megmutatkozott abban, hogy, amit tett, ami történt vele, és ahogyan őt mások fogadták 1956-ban. Tartózkodása a követségen megváltoztatta valamelyest a magyar-amerikai kapcsolatokat. Természetesen nem gyökeresen.

A manapság fellépő javulás a két ország kapcsolatában más fejlemények szülötte. Részint ez egy természetes, szükségszerű folyamat, az országok közös érdeke. Semmiképpen sem okolható azzal, hogy nincs többé velünk a bíboros. Visszatekintve azokra az időkre, azt hiszem, elmondhatom, hogy USA valóban kimutatta vendégszeretetét egy kiváló egyházi férfi iránt, aki veszélyben volt. 56-ban senki nem tudta, hogy ez a vendégség olyan sokáig el fog húzódni, legkevésbé ő. Ez a hosszú, l5 éves időszak meglehetősen zökkenőmentesen zajlott le. Történelmi szempontból persze számára biztosan nem. Mindenesetre az emberiességi tényezők közrejátszották és segítették Mindszentyt.

Az amerikaiak ott csak jöttek-mentek, a bíboros soha nem volt útba senkinek. Úgy könyvelték el a dolgozók az ő ottlétét, mint nyilvánvaló velejáróját annak, hogy Budapesten dolgoznak. Kétségtelenül tapintatos volt a hercegprímás, magába forduló, nem terhelt minket, kerülte, hogy tolakodónak tűnjék. Munkaidő alatt színét se lehetett látni közösségi helyeken vagy a munkaügyi területeken. Csak munkaidő után jött ki a szobájából, amikor sétára indult. Keveset követelt, mindig csak olyasmit kért tőlünk, amit különösebb nehézség nélkül el tudtuk juttatni a számára. Semmi extrát nem igényelt, nem elégedetlenkedett. Olykor megkérte, hogy gépeltessünk le neki valamit, meg ilyesmi. Minden szempontból azt hiszem igazán meggondolt ember volt. Jó, hogy magunk mellett tudhattuk. Sokszor viccelődtünk is vele, hogy nincs a földkerekségen még egy olyan követség, ahol egy bíboros volna a káplán. Elég “magyar jellegű” humorérzékkel rendelkezett, szokott velünk nevetni néha-néha. Persze voltak nyelvi akadályok, nem lehetett csak úgy elmondani egy viccet neki, nem biztos, hogy értette volna. Saját magával szemben is volt humorérzéke azt hiszem, a saját pozíciójával szemben.

Utálta, hogy az ablaka a Szabadság térre nyílott, ott rendezték azokat a nagyszabású, tipikus szocialista ünnepségeket, pl. április negyedikén, meg ott álltak azok az emlékművek is. Ezek elég ironikus szituációk voltak. Elkeserítő, hogy a sors és a történelem kiszámíthatatlansága miatt és amiatt, hogy a 20. században olyan dolgok történtek, amelyek normális körülmények között nem fordulnának elő, az ő élete alá volt vetve állandó megpróbáltatásoknak és gyötrelmeknek. Szerencsére megvoltak ahhoz az értelmi képességei és a bátorsága, hogy ezeken felül tudjon emelkedni, és szembe tudjon velük nézni, bár ezek is azok, amik életét megnehezítették és tették talán kevésbé felhőtlenné.”

Stoffán György – nemzetor.hu – megjelenés előtt

HunHír.Hu