A második világháborúban az úgynevezett gyimesi völgyzár jobb szárnyát – ha arccal Moldva felé fordulunk – 1944 őszén Sebő Ödön főhadnagy parancsnoksága alatt a Magyar Királyi Honvédség 32. hegyi határvadász zászlóaljának mihályszállási és gyimesbükki őrse tartotta a szovjetekkel és az átállt románokkal szemben. Középen, a Rákóczi-várat, a MÁV legkeletibb őrházát, valamint a Tatros patak közúti és vasúti hídját a német hadsereg, míg a a Gyimesi-szoros bal szárnyát a 4. Székely Határőrszázad védte. A székely század parancsnoka Deáky Béla zászlós, s egyik harcosa pedig a gyimesbükki Tankó Antal volt.

A 4. Székely Határőrszázad 1944. szeptember 1-jén vakmerő szuronyrohammal foglalta vissza a szovjet megszállóktól Gyimesbükk határában az ezeréves határ és a Gyimesi-szoros fölé magasodó Bilibók-tetőt, majd megfutamította az országhódítókat.

A második világháború vége felé, 1944. augusztus 23-án a románok átálltak a szovjetekhez, s ezzel jócskán meggyorsították Magyarország megszállását. A Vörös Hadsereg ezután annyira meglódult, hogy 1944. szeptember utolsó hetében már a trianoni határon belüli Battonyát is elfoglalta. De távol, a keleti végeken, az ezeréves határon még tartották állásaikat a magyar honvédek, köztük Tankó Antal gyimesi csángó katona.

Hősi emlékmű a hegytetőn

A takaros kalibák fölötti Bilibók-tetőn a deszkapalánkkal körbevett katonai emlékmű mellett feszület és miséző asztalka áll. Az emlékmű a Bilibók-tető védőinek hősiességét hirdeti. A Sáncpatakából kiemelt barna színű kő Gyimesbükk a Gyimesi-szoros felé néző felének felső részén székely rovásírással Papp-Váry Elemérné Hitvallás című versének nemzeti imává nemesült refrénje olvasható: Hiszek Magyarország feltámadásában. A kettős keresztre a töviskoronával övezett, középütt a Szent Koronával ékesített Nagy-Magyarország van felfeszítve, s alatta pedig a Trianon fölirat.

A kettős kereszt alsó szárára a 84 éves Orbán Ferenc, a Bilibók-tető egykori védője a következő szöveget véste: Kegyelet a hősöknek. Védők és támadók békésen pihennek. 1944. IX. 1. A kereszt tövében balról szuronyos magyar honvéd, jobbról géppisztolyos orosz katona néznek egymással farkasszemet.

Az emlékmű hátsó felére vésett szöveg: 1944. Tetőn elesett katonák emlékére egykori bajtársak. 2004. IX. 1. Állították: Vitéz Deáky András, Vitéz Orbán Ferenc és Vitéz Tankó Antal. Ottjártunkkor, mint mindig, az emlékmű középen 2007 karácsony másnapján is nemzetiszín szalaggal volt átkötve.

A Bilibók-tető hajdani védői és visszahódítói közül már csak a manapság Csíkszeredában élő Orbán Ferenc és a gyimesbükki Tankó Antal van életben. Mindketten 84 évesek.

Tankó Antal 1925. május 27-én született Gyimesbükkön. Édesapja, Tankó János gazdálkodó volt, de mellette az asztalos mesterséget is művelte. A második bécsi döntés után 1940 őszén Gyimesbükkre is bevonultak a magyar honvédek, akiket az ottaniak nagy szeretettel fogadtak. Tankó Antal akkor már tizenöt éves elmúlt. Korábban kijárta a román elemi iskola hét osztályát, de mivel a magyaroknál akkor már nyolc osztály volt kötelező, egy Zalaváry nevű tanító fölkészítése után a hiányzó egyet is elvégezte.

Tankó Antal Gyimesbükk alvégén, a Gyimesi-szorost éppen áttörni készülő, Moldva felé igyekvő sebes sodrású Tatros patak partján lakik. Régi parasztház konyhájában, a tűzhelyen lobogó tűz mellett fogad bennünket. A füstös fal tele van aggatva mindenféle konyhai eszközzel. Az udvaron kicsit feljebb van egy modernebb, jóval nagyobb háza is, de amint mondja, jobban érzi magát ebben a régiben, ahol született és felnőtt. Innen sorozták be a magyar időkben előbb leventének, majd Horthy Miklós kormányzó úr katonájának, amikor számos magyar településsel együtt Gyimesbükk is visszatért. Itt csukta be maga után a kis utcai ajtót, amikor elindult a falu fölé magasodó Bilibók tetőre, hogy védje a szülőföld, s vele együtt az egész magyar hazát a Gyimesi-szoroson keresztül betörő orosz és román hordák ellen.

Tankó Antal bácsi a Tatros-parti ház istállójában ma már csak egy tehenet és egy tinót tart. A szénát az unokája kalákában kaszálja, s ebből juttat a nagyapjának is. Nem kéne már állatot tartania, mondják neki a rokonai, de Antal bácsi úgy véli, hogy így jobban telik az idő. Majdnem elfelejtettük, hogy három juha és tyúkjai is vannak. Mielőtt belefogna a második világháborús emlékek fölidézésébe, észre veszi, hogy a tűzhelyben majdnem kialudt a tűz. Látszik, hogy nincs szeretőm, mert nem ég a tűz, mondja huncutul kacarászva.

Gyimesbükk ünnepelte a honvédeket

Hogyan élték meg a gyimesbükkiek a magyar katonák 1940-es bevonulását az ezeréves határra?

Nagyfiú voltam már akkor, s ezért jól emlékszem a magyarok bevonulására. Gyimesbükkön nagy ünnepléssel fogadtuk őket. György Lajos, akkori plébános készítette fel a falu lakosságát a honvédek méltó fogadására. Az első honvédségi egységek megérkezésekor a plébános hálaadó szentmisét is celebrált. Sokan gyűltek össze a faluban, mert mindenki kíváncsi volt a magyar katonákra. Rengeteg magyar zászlót vittünk ki a fogadásukra, szinte mindenki előszedte a fiók mélyén dugdosott piros-fehér-zöld lobogót. A gyimesi csángó legények biztostűvel nemzetiszín szalagot tűztek a kalapjukra és így köszöntötték a magyar honvédeket.

Antal bátyám mikor vonult be a Magyar Királyi Honvédségbe?

Előbb levente voltam, majd 1943. október 14-én, tizennyolc éves koromban besoroztak katonának. A gyimesfelsőloki kaszárnyába szólt a behívó parancs. Beöltöztettek bakaruhába, majd visszahoztak ide, Gyimesbükkre, ahol az 1. és a 2. század volt elszállásolva. Magyarországi tisztek voltak a kiképzőink, majd 1944 tavaszán beosztottak bennünket az idősebb katonákból álló 4. Székely Határőrszázadba. A Gyimesbükkön szolgáló háromszéki fiatalokat ekkor hazaküldték Székelyföldre, minket pedig beosztottak a helyükre, mert mi itteniek, gyimesbükkiek voltunk, jobban ismertük a terepet. A határőrszázad idősebb tisztjei és tisztesei képeztek bennünket tovább 1944 nyarán. Egy gyimesi ember, Nagy Károly százados volt a századparancsnokunk.

A kiképzés után hol, s milyen katonai feladatot látott el?

Amint mondtam, előbb a határőrszázad idősebb katonáival együtt gyakorlatoztunk Gyimesbükkön, Gyimesközéplokon, Hidegségben, a Rakottyásban, de leginkább fönn a hegyekben. A nyár végén a közelgő orosz támadás kivédésére elkezdtük ásni a lövészárkokat a Buhasorkán.

Magyarán szólva: hosszabb védekező harcászati tevékenységre rendezkedtek be a Gyimesekben.

Igen. Körkörös védelmi rendszert és menekülésre is alkalmas futóárkokat ástunk a Buhasorkán és a Bilibók-tetőn.

Szuronyos roham a Bilibók-tetőért

Térjünk rá a Bilibók-tetőn lezajlott harci eseményekre. Mikor érkeztek oda az oroszok?

Az oroszok 1944. augusztus legvégén jöttek a Bilibók alá. Addigra minket besoroltak a 32. Hegyi Határvadász Zászlóaljba kisegítőknek. Oldalpisztolyom volt, s ezenkívül én voltam a 2-es számú géppuskakezelő. Az 1-es számú Haraszthy Ferenc, míg a 3-as Lakatos György volt. A géppuskák csöve 19 kg volt, s ehhez tartozott még az állvány. Legtöbbször a hátunkon cipeltük a géppuskát, mert a lövészárokba lóval nem lehetett bekúszni.

Hogyan zajlott le történelmi ütközet a Bilibók-tetőn?

Nekünk és az oroszoknak egyaránt kemény megpróbáltatást jelentett a hadászati szempontból igen fontos Bilibók-tetőn vívott ütközet. Az én géppuskám Mihályszálláson volt tüzelőállásba helyezve, míg a másik géppuskát fölvitték a Bilibók-tetőre. Amikor megérkeztek az oroszok, a magyarok géppuskatűzzel, a Gyimesbükkön felállított három gépágyúval és golyószórókkal részesítették őket méltó fogadtatásban. Az orosz támadás megindulásakor megkaptuk a tűzparancsot. A gépágyúkkal a támadókat hátulról, míg a a karabélyokkal és a géppuskával elölről lőttük. Az oroszok így két tűz közé kerületek, de végül mégis elhódították a Bilibók-tetőn kiépített körkörös védelmi rendszerünket. Az oroszok a magyar honvédeket kiverték a körkörösből és bevették magukat oda.

Mekkora magyar veszteséggel járt az ütközet?

Úgy emlékszem, hogy a Bilibók-tetőért vívott első ütközet folyamán három magyar katona esett el. A körkörös védelemből kimenekült magyar harcosok jelentették Böbl Gyula ezredesnek, hogy az oroszok elfoglalták a Bilibók-tetőt. Böbl ezredes parancsot adott, hogy azonnal rendezzük újra sorainkat és erősítést is kaptunk más szakaszokból. Amikor ez megtörtént, ezredes kiadta a parancsot, hogy foglaljuk vissza a körkörös védelmi állást a Bilibók-tetőn. Bevezetésként alulról géppuskával verettük a a tetőn levő körköröst, hogy a magukat befészkelt oroszok ne tudjanak onnan kimászni. Amikor fellőttük az első fényjelzőt, beszüntettük a tüzet, nehogy a saját katonáinkat lőjük. A rohamra induló magyar harcosok elordították magukat, hogy hajrá, s a puskára tűzött szuronnyal egy szakasz katona rárontott a körköröst védő oroszokra. A szuronyos magyarok elszántságától az oroszok úgy megrémültek, hogy hanyatt-homlok menekültek a védőárkokból lefelé a Bilibók lejtőjén. A mieink szuronyos rohammal verték ki az oroszokat a körkörösből.

Hány magyar és orosz katona esett el a szuronyos roham idején?

Az oroszok elmenekültek a körkörösből és maguk után hagytak három nagy géppuskát és más fegyvert. Négy vagy öt ellenséges foglyot ejtettünk. Két magyar katona esett el, de az oroszok vesztesége ennél jóval nagyobb volt. Sok orosz meghalt a Bilibók-tetőn, de pontos számot nem tudok.

Visszavonulás és hazatérés

Hogyan alakult a hadi helyzet a Bilibók-tetőn aratott győzelem után?

A Csobányos felől később az oroszok áttörték a 32-es hegyivadászok által tartott frontot, majd behatoltak a gyimesfelsőloki kaszárnyába. Böbl Gyula ezredes ekkor nekünk is kiadta a parancsot visszavonulásra, mert már be voltunk kerítve. A Bilibók-tetőről és más helyekről a Hidegség-patakán, Jávárdi-patakán és Bükkhavas-patakán keresztül vonultunk vissza Csíkszentdomokosra, ahol minket, fiatal katonákat besoroltak a 32. Hegyi Határvadász Zászlóaljhoz, s időnként tüzelőállásba helyeztek bennünket, hogy az oroszok előrenyomulásának késleltetésével fedezzük a visszavonuló német és magyar csapatokat.

Találkozott-e a Sebő Ödön főhadnaggyal, a 32. Hegyi Határvadász Zászlóalj legendás parancsnokával?

Igen, amikor a főhadnagy úr a gyimesbükki 4-es őrsön volt, többször is láttam jönni-menni, de sok dolgom nem volt vele, mert nem a mi parancsnokunk volt. Helytállásáról akkor is, később is hallottam és a könyve is megvan nekem.

Hogyan, milyen irányba folytatták a visszavonulást az előrenyomuló oroszok elől?

Mindvégig gyalogosan vonultunk visszafelé, s ezért az egyik lábamat a lábbeli teljesen tönkretette, járóképtelen lettem. Székelyhidason a parancsnokom azt mondta, hogy ilyen lábbal nem lehet tovább gyalogolni, kérezzem fel egy német járműre. Nem kéreztem, hanem felmásztam egy álló német teherautóra, de amikor elindult, a német katona lelökött róla. Erre én úgy megharagudtam, hogy, hogy bementem egy székelyhidasi házba, ahol egy öregembert, öregasszonyt és egy fiatal lányt találtam. Vizet adtak, a csontig feltört, sebes lábamat megmostam. Az öregember azt mondta, hogy pihenjek meg egy kicsit a sarjútartóban, s majd szól, mielőtt a magyar katonák tovább vonulnának Székelyhidasról. Este feküdtem le, s reggel már besütött a nap a boronák között, amikor felébredtem. Az öreg mégsem ébresztett fel, a magyar és a német katonáknak pedig akkorra csak a hűlt helyük maradt.

Gondolom, az oroszok meg közben Székelyhidasra értek, s így könnyen fogságba eshetett volna.

Persze, ezt én is mindjárt felfogtam. Kértem is civil ruhát az öregektől, gyorsan átöltöztem, a katonaruhát és az oldalpisztolyomat eldugtam a szénakazalban, majd árkon-bokron keresztül elindultam hazafelé, Gyimesbükk irányába. A székelyhidasi öregasszony elindulásom előtt adott egy kenyeret és egy nagy darab szalonnát útravalóul. Sokáig mindenhol csak az útszélen és gyalog haladtam hazafelé, nehogy szemet szúrjak valakinek. Csíkban aztán felugrottam egy tehervonat fékezőfülkéjébe, s így érkeztem meg Gyimesbükkre.

Gyimesbükköt akkor már az oroszok és a nyomukban sompolygó románok megszállva tartották. Nem félt, hogy mint ellenséges katonát elkapják?

Természetesen féltem, s ezért annyira csendben jártam, hogy még az anyám sem vette észre, amikor bejöttem az udvarra. Amikor hazaértem ebbe a házba, ahol most beszélgetünk, kora hajnal volt, s az édesanyám az ajtó előtt térdelt és imádkozott. Vártam sokacskáig, hogy meg ne zavarjam az imádkozásban. S amikor felállt, megkoppantottam az ajtót. Ki az? Én vagyok a fia, Antal. Hazudsz, mert az én fiam a fronton van. János, kelj csak fel gyorsan, mert valaki kérezik és azt mondja, hogy a mi fiúnk, az Antal. A szüleim valamit zsumutoltak odabent, de én nem hallottam belőle semmit. Édesanyám végre kinyitotta az ajtót és rám ripakodott: Hát elszöktél a frontról? Nem szöktem én el, hanem lesántultam, az oroszok meg békerítettek, mondtam. Mosakodj meg, válts ruhát, falj valamit és vissza a frontra, hangzott az apám utasítása. Borbál, add a kezébe a hátizsákot, tegyél bele falnivalót és vissza a frontra! Édesapa, ne menjen el az esze, a visszavonuló magyarok talán már az országhatárt is átlépték, próbáltam megenyhíteni az apámat, aki az osztrák-magyar hadseregben szakaszvezető volt a huszároknál. De ha a magyarok visszaverik az oroszokat és újra bevonulnak Gyimesbükkre, téged azonnal agyonlőnek, mondta az apám.

Felállnak a román policárok

Az édesapja még akkor is hitt abban, hogy a magyar hadsereg visszatérhet a Gyimesekbe?

Igen, még akkor is erősen hitt benne. Végül az apám is belátta, a magyar hadsereget már úgysem érném utol, s ezért hogy ne lásson meg senki, kiküldött a vasút melletti szénatartóba. Két hétig voltam a szénatartóban, ahová édesanyám sötétedés után mindennap hozott falnivalót. Egyszer aztán azt üzente az édesapám, hogy menjek haza, mert a faluban felálltak a román csendőrök. Elég baj ez nekem, mondtam magamban, de azért hazamentem.

A visszasettenkedő románok nyilván nem hagyták szó nélkül azt, hogy Antal bátyám a Magyar Királyi Honvédség katonája volt.

Gondoltam erre én is, de miután hazajöttem a szénatartóból, mégis jártam-keltem a faluban. A front elvonulása után Gyimesbükkön is felálltak a magukat policárnak, rendőrnek nevező románok. A policárokat itteni, falubeli román civilekből toborozták, beöltöztették őket egyenruhába és puskát adtak a kezükbe. Egyik reggel idejött a házunkba egy ilyen policár és azt mondta, hogy másnap reggel jelenjek meg a bükki őrsön. Másnap reggel aztán úgy százharminc, a magyar hadseregtől lemaradt vagy leszerelt volt katona jelent meg az őrsön. Egy Visan nevű őrsparancsnok, aki 1940 őszéig, már a magyar idők előtt is itt szolgált a faluban, azt mondta, hogy három napra való élelemmel másnap reggel ismét menjünk vissza az őrsre.

A megszállók gyilkolni is akartak

Nem gondolt arra, hogy jobb lenne elszökni?

Nem gondoltam rá, mert tudtam, hogy úgyis megtalálnának. Elmentem tehát az őrsre, ahol a román csendőrök fölállítottak bennünket hármas sorba és gyalogosan elindítottak Csíkszereda felé. A falubeli román policárok Gyimesközéplokig kísértek bennünket, majd átadtak az ottani csendőröknek és policároknak. Középlokról tovább kísértek bennünket Gyimesfelsőlokra, de mire odaértünk, beesteledett. Három csűrbe zártak bennünket és azt mondták, hogy másnap reggel megyünk tovább Csíkszeredába. A szénán mellettem feküdt az unokabátyám. Aludni nem tudtunk és az unokabátyám azt mondta nekem, hogy szökjünk meg, mert a románok agyonlőnek bennünket. Vártuk az alkalmas pillanatot, de nem került rá sor, mert jó másfél óra múlva a csendőrök kinyitották a lakatot és az egyikük elkiáltotta magát: Toata lumea acasa! Mindenki menjen haza! Sokat nem kellett bíztatni bennünket, lekászálódtunk a csűrből és elindultunk hazafelé. Csak később tudtuk meg, hogy az unokabátyámnak jó megérzése volt, mert a románok azon az éjjel tényleg el akartak pusztítani bennünket.

Ki akadályozta meg őket a tervük végrehajtásában?

Talán furcsának tűnik, de azok az oroszok hiúsították meg a románok tervét, akik ellen korábban harcoltam a Bilibók-tetőn. A gyimesbükki vasúton szolgált akkoriban egy Kiricsenko nevű orosz, aki annak idején a bolsevikok elől menekült el a hazájából. Ennek a Kiricsenkónak valahogyan a fülébe tőkedt, hogy mit terveznek a románok és elmesélte a kommunista Bodó Kristófnak, akinek jó összeköttetései voltak az oroszokkal. Bodó, aki a lelke mélyén azért mégiscsak magyar volt, azonnal felhívta telefonon a csíkszeredai orosz katonai parancsnokot és elmondta neki, hogy mire készülnek a románok. Az orosz parancsnok erre azonnal telefonált a román policároknak és csendőröknek, hogy rögtön engedjék haza a Csíkszereda felé kísért magyarokat.

Később, a háború után nem rótták fel magának, hogy magyar katona volt? Egyáltalán, hogyan alakult az élete a máig tartó román megszállás idején?

Olyan erősen nem rótták fel, de azért mindig figyeltek, szemmel tartottak engem és másokat is. Nem volt becsületünk, szinte teljesen jogfosztottak lettünk, mert magyar katonák voltunk. A helyzet sokkal elviselhetetlenebbé vált, miután nálunk is berendezkedtek a kommunisták. Nem sok különbség van a román és a magyar kommunista között. A családomtól erdőt, földet és minden mást elvettek. A háború után közel öt évtizeden keresztül nyögtük a kommunista világot, de 84 évesen én még mindig itt vagyok, itt élek ebben a kis házban a Tatros partján. Látja, itt ülünk és beszélgetünk, ahol születtem, felnőttem és magyar katonaként elindultam a Bilibók-tetőre, hogy megvédjem az ezeréves határt.

Hering József – HunHír.Hu