Honnan eredhet a magyar népnevünk? Természetesen a Szentmagtól, mint „mag-ár”, magból eredő, áradó értelemben. Nincs ebben semmi fantasztikus, mivel „totemállatunk” a „túlrul” jövő Turul mad-ár, amihez hasonlatosat, vagy tőle eredőt „mag-ár”-nak, magarnak, madarnak, madzsarnak, medzsernek, megyernek, magyarnak illik nevezni. Befejező rész.
Isten óvjon, ledönteni mindent, ami talmi, elegendő tudnunk mi az, amin állunk.
Szükséges a sötét, a gaz,
Hogy fénylő villámként
Szülessen újjá az igaz.
„Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, s az Isten vala az Ige.”
Mondja az írás. Persze, hogy hogyan is volt a kezdetekben, nem tudjuk, igazából nem is tudhatjuk. Hiszen miként érthetné meg az idő rabigájába zárt, ok-okozati béklyók közt botladozó elménk a kezdettelen-végtelen fogalmát? Hogyan is foghatnánk fel, a főcélt, önmaga apró rebbenéseként? Sajnos az egyénekre hulló kollektív tudatalatti elvesztette kapcsolatát az univerzum magasabb rendű intelligenciájával, Istennel. (A próféták, szentemberek, táltosok is a kollektív-tudatalattiból merítették ismereteiket.)
Így hát, önteltségünkben saját képmásunkra teremtettünk isteneket.
A korábbiakban a magyarság nyelve, hit- és mondavilága segítségével próbáltunk közelebb kerülni a nagy titokhoz, a kezdetek kezdetéhez, magához Istenhez. A rendelkezésre álló összefüggésekből egy meglepően fejlett, univerzális istenkép bontakozott ki. Úgymint; TEN az isteni törvény, az Isten egyenese, a világ tartóoszlopa, IZ az Ő „gondolata”, „magja”, „szeme”, majd az Iz által teremtett „energiatengerből” születő, kiemelkedő anyag, az ANYA.
A továbbiakban ennek a „komplex”, de mégis egységes fogalomnak nyomait próbáljuk felkutatni a jól bevált forrásainkra támaszkodva.
Elméletünk egyik alapvető tézise Isten szavunk első összetevőjének az „is”, „iz”-nek a szentmaggal történő egyértelmű megfeleltetése. Bár ennek látszólag ellentmond több tiszteletreméltó kutató, Isten szavunk Ős-Ten-ként történő meghatározása. Valóban, a különbség nyilvánvalónak tűnik, amennyiben az ősök vallásos tiszteletére, netán szellemvallásra gondolnánk, de mindjárt érzékelhető az összhang, ha a „magra”, az „iz”-re (a Napra) – hasonlóan az ókori népekhez, királyokhoz -, mint valóságos ősünkre tekintünk.
Talán eljött az ideje, hogy a nyelvünkön kívül, a másik archaikus örökségünket, a rovásírásunkat kérjük fel segítségül. Azt az ABC-t, amely tökéletesen kiszolgálta hangkészletünket, úgy is mondhatnánk, hogy a magyar nyelv 40-45 hangjára lett komponálva. Amelyben az „egy hang, egy betű” elve mellett létezik egy pár több betűt, pontosabban egy-egy fogalmat kifejező, úgynevezett bogárjel is, többek között ilyen az „us”, „ős” tartalommal bíró szimbólum.
Természetesen ez a jel nem más (mi is lehetne más?), mint egy stilizált mag, vagy szem, és bizonyára az sem okoz meglepetést senkinek, hogy teljességgel megfelel a korai „Síva-szem” ábrázolásoknak.
Mivel a rovásírásunknál a mássalhangzók a meghatározóak (sok esetben a magánhangzókat ki sem írták), nyilvánvaló a magánhangzók felcserélésének lehetősége. Avagy az „us” minden további nélkül ejthető „is”-ként. Példának okáért több dokumentumban találkozhatunk a kisasszony helyett „kusasszony” formával.
Az „us” jel, többek között megtalálható a vámfalui „istenszeme”, és a veleméri „isten valamicsodája” hieroglifákban, valamint az énlakai „egyusten” ligatúrában is, amelyek közül az utóbbi egy rovásjeleket magában foglaló gyönyörű népi díszítőmotívum.
Igen, az „istenmag”, „istenszem” „Isten valamicsodája” ő az egyik ősünk, tőle eredünk, avagy a megfoghatatlan istenmagtól, a „Szentlélektől”, a szellemszikrától.
De fordítsunk kicsit több figyelmet az énlakai „egyusten” ábrázolására, ahol a TEN-gely (eNT/TeN jel, a „virág” szára, levele) csúcsában van a már jól ismert „us”, „iz” jelünk, valamint a szárán található az eGY szavunk. Az egész virágmotívum „hivatalos” – egyustenen kívüli – olvasata még, egy az Északi-sarokra képzelt, megszemélyesített világoszlop.
Na tessék, „us”, „iz”, oszlop, de vajon hová tűnt a népi emlékezetből az Anya? Kérem szépen, nem tűnt el, ott van! Méghozzá az ábra alján lévő hegyszimbólumban (lásd: A magyar kód 4., ősanya kép). Mellesleg hol is lehetne máshol Isten egyenese, a Világfa gerince, ha nem az „üveghegyeken is túl, egy nagy hegy tetején”? Mindent összevetve a ligatúra értelme nem lehet más, mint a Világfa, Isten, Iz-Ten-Anya egysége, a „három a magyar igazság”.
Ennek kapcsán ejtsünk egy-két szót elődeink Világfájáról, az Életfáról, ami összeköti az alvilágot az égi világgal, tövénél helyezkedik el az idő rabigájába zárt földi világ, „a nagy fa mindegyik ága egy-egy, külön birodalom”, „a világfa legfelső rétegében, a Nap birodalmában minden aranyból van, a fű, fa, virág, a fán is aranyalma terem”. Ágain laknak az indián ég, Oxlanhuntikú, gyökerein az alvilág, Bolontikú istenei. Ő Yaxce, a mennyei fa. Rajta helyezkednek el a holtaknak, és a még meg nem születetteknek lelkei. Rá akasztotta fel magát a maya földisten, miáltal elnyerte a paradicsomi létet. Ő az Életfa, a szentkereszt, a mayák beszélő keresztje a „Fent, mint lent” tanát magába foglaló örök harmónia. Az isteni nász gyümölcse, az érzékelhető és érzéken túli világ összessége.
Nos, nem véletlenek az egyezőségek a törzs, a tengely, az elágazások, a hegy, az anya, az alvilág, a „Nap birodalma”, a szentmag. A Világfa és az énlakai ligatúra egy és ugyanazon dolog szimbóluma, ami nem más, mint a világmindenség, az egy élő IS-TEN-ANYA.
Írásunk elején többször merítettünk a sumér, egyiptomi emlékekből. Jogosan merül fel a kérdés: vajon náluk miért nincs nyoma Isten hasonló megjelenítésének? Amint azt már említettük, a Szentmag, az Is-Ten-Anya tisztelete történelem előtti időkbe nyúlik, így a ma ismert első civilizációk is csak halovány tudással bírhattak róla. Persze, ez nem jelent teles össznépi amnéziát, a beavatottak használták az ősi tudást.
Többek között a piramisok, zikkuratok, obeliszkek építésénél alkalmazták az isteni törvényeket. Az egyiptomi Kheopsz piramist gyakran nevezték az ország mérlegének, a világköldökének, sőt voltak, akik – nem véletlenül – az egész világmindenséget fedezték fel benne. Szinte lehetetlen a rengeteg matematikai, csillagászati összefüggés, teória számbavétele, de van egy meghatározó adat, ami kizárja az esetlegességet. Mégpedig a piramis magassága, ami pontosan egymilliárdnyi része a Nap és a Föld távolságának.
Mivel a piramisok, obeliszkek csúcsain a szent mag (benbenet), avagy annak földi megtestesülése, a Nap helyezkedik el, nem lehetnek kétségeink a piramisok, a Világfa, az „egyusten” ligatúra által sugallt világnézet rokonságáról. Mindezt alátámasztják a különféle járatok, mint „elágazások”, valamint a piramisok alatt részben feltárt, részben feltételezett „gyökerek”, labirintusok.
Ebbe a körbe tartozik a babiloni zikkurat is, ami egy hétlépcsős „piramis” volt (a Világfa elágazása általában 7, vagy 9). Az alja fekete (alvilág), a közepe piros (a földi élet, a vér jelképe), a felső része kék (az ég, az égiek jelképe) színekben pompázott. Hérodotosz szerint: „Az utolsó toronyban nagy szentély van, benne párnákkal megvetett, hatalmas kerevet, meg egy arany asztal áll. Istenszobor azonban nincs benne. Éjjel senki sem léphet be a szentélybe, csak egy-egy asszony, akit az isten kiválasztott magának…”
Bizony-bizony még Hérodotosznak is feltűnt az isteni-szentély egyszerű, istenszobor nélküli berendezése.
Végül is milyen szobrot állíthattak volna a Szentmag lakhelyében? Hasonlóan „szerény” berendezéssel bírhattak a dél-amerikai indiánkultúrák piramis-szentéjei is, amiket a „Nap” lakhelyének gondoltak (lásd: „napkötözés”).
De mit jelenthet a piramis elnevezés? Állítólag az egyiptomiak nem mondták ki – esetleg nem is tudták – a nevét, vagy egyszerűen „m(e)r”, azaz meredő, emelkedő kifejezésekkel illették. A görögök (akik még a személyneveket is jelentésüknek megfelelően fordították!) a „per-em-usz” kifejezést használták. Vagyis a per (fel), em (emelkedő), usz (jelentése ismeretlen) összetételből származtatták.
Ugye megbocsátják, ha – nem kevés képzelőerővel megáldva – az Is, égi, fel, mer-edő, mint „per”, Anya, em-elkedő, Emese, mint „em”, valamint a Ten, tengely, hossz mint „usz” értelemben másítjuk át ezeket az ógörög kifejezéseket.
Nincs értelme tovább kertelni, el kell mondanunk, hogy a piramisok eredetileg „itenvárták” voltak. Magyarán a Szentmaggal, a szellemszikrával, a fénylélekkel való feltöltődés helyei, melyek titkos kamráiba – felkészítés, beavatás után -, a megfelelő időpontban betérhettek a kiválasztott hölgy. Majd eme földi anya méhének gyümölcse lett az istengyermek, a fénylény, aki feláldozza magát a Világfán, a szentkereszten, hogy lényét, a „sugarait” megosztó mentsvára legyen a „fénytől eltávolodott, önző, agyagtestébe süllyedt emberiségnek”. Gyönyörű szakrális öröksége ez az egész emberiségnek, s nem utolsó sorban a magyarságnak.
A korábbiakban már volt szó a sajátosan magyar „számmisztikáról”, a hármas szám jelentőségéről, a Szentháromság emlékezetéről, most ismerkedjünk meg a többi „varázsszámunkkal” is. Ide tartozik a 3×3, azaz a 9-s, mint bűbájos-szám, a 7, ami a hét törzs, vezér, hét magyar, hét bolygó, hétfejű sárkány, heted-hét ország (stb.) kifejezésekben ölt testet. Már-már hozzászokunk, hogy mindennek van valami mögöttes tartalma, titka. Vajon mi rejtőzhet még számaink mögött?
Amennyiben az általuk meghatározott mértani alakzatokra gondolunk, egy új „dimenzió” tárul föl előttünk.
Tudniillik, a háromszög mint „emelkedő föld”, vagy háromszirmú virág elsősorban a nőt, az anyát, a befogadást jeleníti meg. Mindezt alátámasztják az ősi nászt szimbolizáló, timpanonba foglalt szem, madár, mag motívumok, és egyéb pajzánabb ábrázolások is. A négyzet viszont nem más, mint a tér, a világ négy sarka, elvontabb értelmezésben a ter-em-tés, másként a férfi jele.
Tehát a két szám „egyesülése”, összege, a hetes szám adja a teremtett világ alapszámát. Az már csak hab a tortán, hogy a mayáknál a tűz (Ige!) körül lévő három kő a nők, még a „milpa” (megművelendő terület) négy sarka a férfiak jelölését szolgálta, valamint, hogy a piramisalakzat sem másból, mint négyzetből és háromszögekből épül föl.
Igen, a magyar a világ ősnyelve, vagy ahogy Sir John Bowring, angol nyelvész írja; “A magyar nyelv messze magasan áll, magában. Egészen sajátos módon fejlődött, és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett.” „Aki megfejti, isteni titkot boncolgat, annak is az első tételét: …”
Mindezen felbuzdulva lássuk, honnan eredhet a magyar népnevünk? Természetesen a Szentmagtól, mint „mag-ár”, magból eredő, áradó értelemben. Nincs ebben semmi fantasztikus, mivel „totemállatunk” a „túlrul” jövő Turul mad-ár, amihez hasonlatosat, vagy tőle eredőt „mag-ár”-nak, magarnak, madarnak, madzsarnak, medzsernek, megyernek, magyarnak illik nevezni.
Ennek tudtával, már érthető a vérszerződés szokásának kialakulása, és a „Mától kezdve, mind magyarok vagytok” kijelentés is. Hiszen a Szentmagot tartalmazó vér (lásd: A magyar kód 3., Kisded) elfogyasztása során, mindenki vérében életre kélt az isteni fény, a tűz, az Ige. Tehát magtól eredőkké, magyarokká váltak. A Szentmag nem vész el, nem bomlik le, ma is bennünk van, csupán hinnünk kell, és engednünk, hogy újra felragyogjon.
A magyarok Istene, IZ-TEN-ANYA legyen Önökkel!
Örökké élj Magyarország!
B. Kántor János – HunHír.Hu