Az élő Föld, az anyag „szellemmel áldott” állapota, a születés, a kiteljesedés, az elhullás szent ciklusai következtében, a megújulás, az isteni szellem érzékelhetővé válásának szimbólumává lett. Ezek után az lenne a csoda, ha nem alakultak volna ki Istenanya kultuszok, vallások, ami nálunk, magyaroknál az Emese ősanya képben öltött testet.

Isten óvjon, ledönteni mindent, ami talmi, elegendő tudnunk mi az, amin állunk.

„Az őstőből életfa zsendül, székéből száz folyó ered.
Gyönyörében a világköldöke meg, megremeg.”

Őseink mondáiban, hiedelemvilágban történő vizsgálódásaink folyamán egy titokzatos Földanya, Anyaistennő elmosódott képe rajzolódott ki előttünk. Mivel tovább „nyomozni” csak a megmaradt emléktöredékek alapján tudunk, vizsgálnunk kell a mai vallások, szertartások, szokások gyökereit is.

A katolicizmusnak, mint expanzív, terjeszkedő vallásnak feladata volt a hit továbbadása, az evangéliumok megismertetése a „pogány világgal”. Ezen ténykedése közepette törvényszerűen számtalan elemet átvett a korábbi vallásokból, köztük a magyar ősvallásból is.

Példának okáért, a kereszténység előtti istenanya vallások tagadhatatlan nyoma a Szűz Mária, Nagyboldogasszony, Babba Mária tisztelete, amely az erősebb istenanya emlékezettel bíró területeken kultusszá nőtte ki magát, de Mária soha nem emelkedett „isteni” tényezővé. Azaz mint „földi”, csodatévő, gyámolító anyát imádjuk, s nem utolsó sorban, ebben a minőségében ellensúlyozza Jahve büntető, jutalmazó „természetét”.

A magyar, erdélyi és csángó hagyományok által gyanítható, hogy Nagyboldogasszonynak voltak „segítői”, méghozzá a lányai, a Kisboldogasszonyok. A csángók Babba Máriája valójában a „babás”, áldott állapotban lévő, vagy a szülő nők segítője, a bábáskodó istenanya lehetett.

Mindennél beszédesebb a csángók csíksomlyói búcsún végzett különleges rítusa, a hajnali „napvárta”. A hegyen virrasztó hívek várják a felkelő napot, s benne látni vélik a holdsarlón álló „napba öltözött” Szűzanyát. Ennek a kivételes „szertartásnak”, csak egy értelmezése lehetséges, a Hierosz Gamosz, az ősi nász emlékének továbbélése, a ragyogó Napkorong, mint isteni mag sugarainak földi befogadása.

Újabb „csodák” reményében térjünk át az „anya” szavunk különféle értelmezéseinek elemzéséhez. Nem rejthetjük véka alá, hogy az isteni hármasság elve nem egy újsütetű intézmény, szinte végigkíséri az emberiség spirituális történelmét. Az íz, ige mellől hiányzik még „valaki”, egy isteni személy, amely által értelmet nyer léte, avagy manifesztálódik, érzékelhetővé válik az isteni mag. Igen, egy befogadó, szülő, tápláló, princípium, maga az ANYA, amely tényező nem más, mint az „atomi lét” állapotában „tengődő” anyag, ha úgy tetszik „por, agyag”. Igen, az anyag, amely egyaránt megjárta a „mennyet és a poklot”, hiszen a materializmus követői szemében ő volt a „minden”, még a „tökéletességre”, kizárólagosságra törekvő vallások esetében a bűn forrása, az ördög fenségterülete.

Elméletünk szerint mindkét felfogás hiányos, és abszurd. Az egyik letagad, lealacsonyít egy isteni tényezőt, míg a másik csak ezt fogadja el, bár hálából megcsonkítja, kimiskárolja a „lelkét”, a Szenthármasság egységét. Mielőtt továbbfűznénk gondolatainkat, ejtsünk pár szót az anyagról, a materialisták bizonyosságáról, „istenéről”.

„Semmi sem az, aminek látszik.”

Sajnos még manapság is meglehetősen hamis kép él bennünk az anyaggal kapcsolatban (nem kevés része van ebben a komplex európai, szellemi örökségünknek), pedig a romlandó, vagy a tömör anyag képzete közel sem a valóság.

A tudomány jelenlegi állapotában az érzékelhető, legkisebb – egyszer hullámként, másszor aprócska pontként felsejlő – anyagi részecskék az úgynevezett kvarkok, melyek továbbontási kísérletei során egyszerűen eltűnik a fizikális anyag. Többen úgy gondolják, ezzel elérkeztünk az anyagi világ határára, míg mások szerint csak „durva mérőónjaink zavarják fel a kristálytiszta forrásokat”. Akárhogy is van, a tömör, stabil anyag fogalma valójában illúzió, minden változik, átalakul. Egyedüli állandó maga a folyamat, aminek a legapróbb, létező rebbenése is a része, s befolyásolja azt. Avagy a „vasbeton” alapzatokon álló tudomány a lét olyan titkos bugyraihoz érkezett, melyekből a majdan kiáramló ismeretek törvényszerűen elporlasztják öröknek hitt alapjait is.

Mindennek tudtával ideje átértékelnünk az anyagról vallott nézeteinket, s ki tudja még mi mindent? Úgy tűnik, mindent…

De ideje munkához látnunk, tehát az anyag, anya szavunk elsődleges jelentése az a „valami”, amiből minden vétetett, példának okáért; anya-ág, anyaföld, anyanyelv, anya-folyam, anyaország, ágy, agy. A felsorolásból külön kiemelendő a föld, mivel „Porból lettünk, s porrá leszünk.”, vagyis belőle származik minden élő, és „élettelen”. A „föl-domborodó” föl-dből, az anyaföldből, amelybe ugye, vissza is hull minden.

Az élő Föld, az anyag „szellemmel áldott” állapota, a születés, a kiteljesedés, az elhullás szent ciklusai következtében, a megújulás, az isteni szellem érzékelhetővé válásának szimbólumává lett. Ezek után az lenne a csoda, ha nem alakultak volna ki Istenanya kultuszok, vallások, ami nálunk, magyaroknál az Emese ősanya képben öltött testet.

Amint azt már említettük, Emese eredeti szótöve szerint em, emelkedő értelemben, természetszerűleg köthető a földomboruló, fölemelkedő Földhöz, a létezés forrásához, valamint az emes, emlős, emse szavaink által a világot táplálni kész (emlős, emlőkkel rendelkező) Istenanya fogalmához egyaránt. Tehát a kulcsszó az „ősi nász”, vagyis a kezdetek-kezdete, a teremtés. Korábban már foglalkoztunk a Csodaszarvas, Emese eredeti Földistennő alakjának átalakulásaival, most kövessük tovább szarvasunk későbbi transzformációit.

Ő lett a megszentelt hely, a haza kijelölője, a gondoskodó anya.

„…ezer ága-bogán ezer égő gyertya…”, „Szarvai közt van a pirosan felkelő Nap…”, „Homlokán van az aranyos hajnalcsillag…” „Ő a világmindenség.”

Természetesen az ilyen és hasonló átváltozások jellemzőek az egész emberiség misztériumkincsére. Példának okáért vegyük az azték Quetzalcoate-t, ami megfelel a maya Itzamma-nak, azaz a nagyhatalmú Tollaskígyónak, a legfőbb istenségnek. Aki később, emberi tulajdonságokkal felruházván vöröskeresztekkel díszített köntösben tanítja népét.

Igen, a Tollaskígyó mint „képzelet szülte lény”, madár és kígyó egyesülése. Mit is mondtunk, egyesülés? Biztos, hogy csupán képzeletbeli lénnyel állunk szemben, hasonlóan a mesebeli sárkányhoz? (Már amennyire a sárkány is az.) Nem lehetséges, hogy a már említett archaikus impulzusok – a sugárzó és a befogadó princípium – ősi nászának következménye, szüleménye az „új Isten”, Quetzalcoate?

Több mint lehetséges, hiszen a madár, az Íz, az Ige hordozója egyesül, a kígyóval (a szarvassal, a földdel, az anyaggal), s mindennek földi manifesztációjaképen jött létre a szárnyas-, vagy tollaskígyó.

Ennek az ősi násznak másik vetülete a Mexikó zászlaján látható, kígyót evő sas. (Emlékezzünk csak, a pusztai, íjfeszítő népeknél a préda elejtése, az abból történő egyszeri jóllakás szexuális tartalmat hordozott.) De mi is Mexikó jelképének története? A hosszú vándorlásban elgyötört azték népnek a kígyót evő sas jelezte az „új” hazát, a letelepedés helyét.

Hogyan is történt ez a mi Csodaszarvasunkkal?

A madár által elejtett szarvas szkíta történetéből, motívumából (lásd az előző részt) eredő Csodaszarvas mondánkban, a menekülést feladó, „prédává” váló szarvas jelöli ki az „új” hazát, a letelepedés helyét. Nos, az egyezőségek, párhuzamok önmagukért beszélnek, de nem állhatunk meg ennyinél, tovább kell keresnünk őseink többi üzenetét.

Miért volt szükség a jelre? Miért vándoroltak hosszú évtizedekig ezek az erős, dinamikus népek? Mindkét esetben egy Napszimbólum (sas, ragadozó), és egy Földszimbólum (kígyó, ünő) „találkozásáról”, az ősfogantatásról van szó.

Avagy az érintett elbeszélésekben az ősi nász archaikus képe jelzi a teremtés, a „származás”, az Éden helyét.
Azt a helyet, ahol az „igazi őshazája”, a „boldogság kertje (szigete)” található az isteni tanításokra még emlékező népeknek. Mindez a véletlen műve lenne? Aligha hiszem.

Várom Önöket a következő résznél.

Örökké élj Magyarország!

B. Kántor János – HunHír.Hu