Isten óvjon, ledönteni mindent, ami talmi, elegendő tudnunk mi az, amin állunk. „Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, s az Isten vala az Ige.” „Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, s az Isten vala az Ige.” Mondja „magyarán” az Írás. Nem valószínű, hogy létezik a világon még egy nyelv, amellyel ilyen tömörséggel kifejezhető Isten lényege.

Érdekes szavunk az „ige”, általánosságban a szó, a beszéd kifejezésére szolgál, azonban eredetileg varázsszöveg, isteni kinyilatkoztatás volt, aminek monoton mormolásával „követhető el” a bűbájozás, az igézés. Viszont, igézni tekintettel, szemmel is lehet („szemmelverés”), tehát kapcsolatba hozható a látással, közvetve a fénnyel is. Jelenti továbbá a cselekvést, a mozgást, a három fonalból álló motollán lévő csomót, és belőle származtathatjuk az igen, az igaz szavainkat is. Mindezek tudtával, nem csoda, hogy a Logosz, azaz a második isteni személy meghatározására is szolgál.

A másik, nem kevésbé figyelemreméltó kedves szavunk az „izike”, ami kisded tartalommal bír. (Csak sajnálhatjuk, hogy gyakorlatilag kiveszett a mai magyar nyelvből, pedig keresztnévként is megállná a helyét.)

Vajon miből eredhet az izike? Természetesen az „íz” szótőből, amely egyrészt – mint íz, ízék, ízelt, ízület – a körülöttünk létező dolgok tagoltságára, finom, apró részecskékből állására „figyelmeztet”, másrészt, izgés, izgő-mozgó, izgalom alakokban rezgő, hullámzó mozgásra enged következtetni. Az izzás, izzó kifejezésekkel a tűz, a fény fogalmát eleveníti fel, de kötődik a rokonsághoz, vérvonalhoz, magához a vérhez is, úgymint ízig-vérig, íz-örökség, egy ízből származó. Nem utolsó sorban ízlés, ízlelés, íz-érték formájában jelöli a jó, és a rossz megkülönböztetését, valamint az ízibe két-, három ízben kifejezések kapcsán az idő múlásával is rokonítható.

Ezek után, tegyük fel a kérdést: Milyen fogalomkört határol be az íz szótövünkből kihajtó terjedelmes szóbokor?
A válasz meglehetősen különös, és meglepő. Az íz szavunk és „származékai” egyrészt a világunk építőköveit, apró részecskéket, időintervallumokat, mozgást jelentenek, melyek rezgésével, hullámzásával, akár a legkeményebb anyagot is az izzás állapotába hozhatják, másrészt neki köszönhetjük az ízlést, jó és rossz megkülönböztetésének képességét. Mindezt mintegy megtetézendő, az íz bennünk, emberekben a vér közvetítésével van jelen, továbbá meglehetősen bővében található az érett gyümölcsben („az gyimilcsben”) is.

Ezek után talán felfedhetjük, mit gondolunk az Íz-ről, világunk legparányibb részecskéjéről. Segítségével fejezhetjük ki az isteni-mag, (áttételesen) a fény, a Logosz, a Szentlélek, az Atyától származó, a Fiú fogalmakat.

Ugyan kérem, ezek minden szakmai alapot nélkülöző, fordított logikájú, erőltetett összefüggések, egy hétköznapi, jelentéktelen szótőről van szó csupán – mondhatnák szigorú kritikusaink. Csakhogy őseink még lakhelyet is találtak ennek az anyagi birodalom határán felbukkanó, egyszer rezgő, hullámzó, máskor fizikálisan megfogható valaminek. Természetesen nem máshol, mint a szem mellett, az úgynevezett vakszemben(!), az „íz-tokban”, az „ízgödörben”.

Fürkésszük tovább az egyéb rokonítható szókapcsolatok által kedvencünk újabb rejtjeleit. Mondanunk sem kell, hogy szempontunkból elsősorban az ige, íz kifejezések fellelhető kötődései az érdekesek. Amint az előzőekben érzékelhető volt, meglehetősen összecsengő jelentéstartalommal van dolgunk. Mindehhez mintegy megerősítésként csatlakozik Badiny Joós Ferenc megállapítása, miszerint a sumer IZ szó „isteni lelket”, még az IGI szemet jelent.

Óh, hatalmas Isten, de jól tetted, hogy nem csak tudományos kövületeket, hanem „örök álmodozókat”, „szent őrülteket” is teremtettél ennek a hitehagyott, anyagba süllyedt nemzetnek! Köszönjük professzor úr! Köszönjük Feri bácsi!

Itt kell megjegyeznünk még, hogy dr. Detre Csaba ősi kódexekből kinyert hun szószedete szerint hunjaink IGI-nek nevezték az égboltozatot. Eképpen felvértezve folytassuk tovább szavaink ízlelgetését!

Amint azt már említettük az íz-ből ered az izzás, valamint az izza, izsa (isa) változatok is. Viszont az izsa, isa abszolút megfelel a Halotti beszéd „isa”-jának (bizony, biza?), valamint feltűnően hasonlatosak Jézus, Isha elnevezésére. (Mielőtt tovább lépnénk – a szakma haragját elkerülendő -, ki kell jelentenem, nem volt módomban a Halotti beszédet eredeti formájában megtekinteni, így hát a következők csupán feltevések, ha úgy tetszik „játék a szavakkal”.)

Mivel egy, az 1100-as években íródott vallási szövegről van szó, okkal feltételezhető, hogy az ismeretlen szerző az ősi „isteni-mag” szavunkat is elrejtette benne. Nosza, hasonlítsuk össze az isa kétféle megfejtését:

„Isteni mag (bizony) por és hamu vagyunk”
„Isteni mag (bizony) és nem egy ember múlhatja ez vermet, Isteni mag (bizony) mind ahhoz járulók vagyunk.”

Persze nem járunk teljesen rossz úton az isa, biza megfeleltetéssel sem, hiszen miből sarjadhatna a bizonyosság, ha nem az „istenparányból”, isteni magból. Igen, a „magok” kiirtása nem ment egyszerre, a hittérítők jó ideig eltűrték, vagy az új vallásba integrálták régi, „pogány” reflexeinket, kifejezéseinket.

Mivel minden fokozható, hát tegyük. Az íz, az ige, mint bennünk élő égi szubsztancia egy különleges adomány, ettől váltunk igazán emberré, ergo valakitől, valamikor kaptuk. Legújabb kutatások szerint az emberi agy sokáig semmit sem változott, majd úgy 200 ezer évvel ezelőtt hirtelen hatalmas fejlődésen ment keresztül.

Mi történhetett?
Milyen „beavatkozás” eredménye ez a hihetetlen előrelépés?
Talán új szemet (magot) kaptunk, ami által több isteni sugárzás befogadására lettünk képesek?

„Ezt nem tudhatja senki, csakis egy garabonciás, de azok közül se mindenki, hanem az, aki már evett a Tudás Fájáról, csak az mondhatja meg.”

Újra idekívánkozik az előző részben már említett, mártélyi szíjvég, amelyen a különböző állatok és tagjainak különös, indaszerű fonatában található maga az ember. A szíjvég alsó részén, jellegzetes „szülőpózban” fekszik egy szarvasünő, középen – a többi teremtmény hangsúlyozott szemétől eltérően – egy szemgolyók nélküli ember ül. A központi alak egyik keze az ég felé mutat, míg a másikban tartja az isteni szemet, magot. Nem szükségeltetik különösebb képzelőerő, hogy az ábrázolás értelmét a teremtés folyamatával, vagy a Paradicsomkerttel azonosítsuk.

Igen, mindennek nyomait az Édenkertben, a Tudás Fájánál lejátszódott bibliai történésekben találhatjuk meg.
Így hát nem állítunk mást, minthogy az isteni mag birtoklása tette lehetővé az is-meretek megszerzését, avagy az értelmes gondolkodás, a jó és rossz megkülönböztetésének képességét (ízlés), a belső látást (ízgödör, vakszem), az önvalónkra ébredést, „lelkes állattá”, emberré válásunkat.

Az isteni szem, mag, a fény, a látás, a tudás megszerzése, az ismeretek megőrzése, ez a mi öröklődő, ízig-vérig „eredendő bűnünk”. Amennyiben egyáltalán beszélhetünk bűnről.

„Ímé, az ember olyanná lett, mint egy közölünk; tud jót és rosszat.
Most aztán nehogy kinyújtsa a kezét, s vegyen az Élet Fájáról is, egyen, s örökké éljen!”
(Ószövetség Teremtés Könyve 3:11-3:21)

Nos, eme „angyali” elszólás egészen más irányba enged következtetni, vagyis az örök élet gyümölcsének féltékeny őrei miatt kellett távoznunk az isteni lények közül.

Mégis hogyan játszódhatott le a valóságban a mag átadása? Történhetett akár génsebészet, vagy Éva bujasága által gerjesztett egyéb természetes úton is. Mielőtt bárkit megbotránkozna, tudnunk kell, hogy minden „istenes” ősi híradást, írást egy magasabb rendű, égi világ csodáinak emberi viszonyokra való lefordításaként, tükröződéseként lehet igazán értelmezni, más szóval tegyünk félre minden szentimentalizmust, és álszenteskedést.

Ennek alátámasztására nézzünk egy későbbi bibliai idézetet:

„Amikor aztán az emberek sokasodni kezdtek a Földön, és leányokat nemzettek, látták az Isten fiai, hogy az emberek leányai szépek, s feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek.”
(Ószövetség Teremtés Könyve 6:1-6:5)

Mit mondhatnánk, egyértelműnek látszik a dolog, hiszen az Isten fiai „feleségül” vették az emberek lányait.
Mégis, óvunk mindenkit a szó szerinti definícióktól, ugyanis a Biblia ezzel magyarázza a nagyon magas (magvas!) emberek, óriások létezését. Mivel az óriások emlékezete egy általános archaikus emberi megtapasztalás, nincs okunk kételkedni benne, tehát ők is lehettek az „Isten(ek) fiai”. (Itt kell megjegyeznünk, hogy a manapság agyonerőltetett, az emberiséget egy tőről származtató, az „afrikai Ádám és Éva” elmélet csupán a média által reklámozott legújabb badarság, de ebbe most ne menjünk bele.)

Őszintén szólva, akár így, akár úgy történt a dolog, egy mindenható Isten nem büntethet minket sokadiziglen, az idők végtelenségéig, és úgy tűnik, nem is erről van szó. Végezetül el kell még mondanunk, bár többeknek már nem lehet újság, hogy ez idáig, nem mással, mint az IS-TEN szavunk első összetevőével, az íz-, is- us-al bíbelődtünk. Természetesen ebben az esetben az us, ős jelentéstartalom nem az elődeinket jelöli, hanem az isteni őst.

Várom Önöket a következő fejezetnél! Örökké élj Magyarország!

B. Kántor János – HunHír.Hu