Két szuronyos magyar katona bekísért minket egy épületbe, ott egy szobában ötösével behívtak, a csomagjainkat ki kellett bontani, derékig levetkőzni. A csomagokat átvizsgálták egy amerikai tiszt jelenlétében, aki azt mondta, ami magyar kincstári azt elvehetik tőlünk, de a többit ők adták nékünk ajándékba.

Emlékszem, volt egy kincstári alsónadrág nálam, még azt is elvették. Vizsgálták, kinek van SS-jelvény besütve, azokat kivették, és a csendőröket is.

Kaptunk valami gulyás-félét, kenyeret, öt darab kincstári cigarettát és kiadták a papírokat. Mondták, mehet mindenki haza ahogy tud, a papír érvényes minden vonatra. Akik közel laktak, el is indultak, de mi, akik távol voltunk az otthontól, maradtunk.

A kísérő tiszt azt mondta, ő addig nem enged, míg Pestre be nem megy. Így is történt. Az ágyakról már lehúzták a huzatot, de nem bántuk. Vonatoztunk tovább Székesfehérvárra, ott újabb vita tört ki, mert a vonatot nem engedték tovább. Végre mégis elindultunk, így értünk be a Déli pályaudvarra, itt újabb gulyás, kenyér és vöröskeresztes cigaretta várt.

A vonat tovább már nem tudott közlekedni, mert a vasúti híd le lett robbantva. A kísérőnk ismét kijelentette, hogy ne menjünk sehova. Valahogy elintézte, hogy behúzassanak a Nyugatiba, itt újabb babgulyás és cigarettaosztás volt. Az amerikaiak levették a gépkocsit és a tiszt elköszönt tőlünk. Azt mondta, ezért tette ezt, mert neki úgyis rokonai vannak Pesten, meg akarta őket látogatni.

Érdeklődtünk, hogy mikor indul tovább valami vonat, de nem tudta megmondani senki, de mivel már estefelé volt, mondták, hogy amúgy sem ajánlanák az éjszakai utazást.

Nékem volt falubeli ismerősöm Pesten, a címét is tudtam, mert nem egyszer jártam náluk. Felkerestük őket, meg is találtuk őt életben, tőle kaptam a szüleimről hírt, hogy élnek.
Én megmutattam néki, mennyi pénzem van, ő meg mondta, hogy reggel menjek ki a körútra és vegyek cigarettát.

Reggel lementem és tizenkét szál cigarettát kaptam a pénzemen. Oda lett a remény, hogy gazdag emberként újra kezdhetem az életem, hogy nem számít, hogy félkezű vagyok.

Kimentünk a Nyugatiba, elbúcsúztunk és én dél felé már Szobon voltam. Ott találkoztam két Vámosmikolaival, akik angol fogságból jöttek. Érdeklődtünk, hogyan jutunk haza, de azt a választ kaptuk, hogy busz nincs, a forgalmat egy lovaskocsi bonyolítja, de az sem minden nap. Így hát elindultunk gyalog, ők segítettek vinni a csomagjaim, ami egy hátizsák és egy bőrönd volt. Már sötétedni kezdett, mire Vámosmikolára értünk, kértek, aludjak ott, majd reggel továbbmegyek.

Még kilenc kilométer volt előttem, és én nekivágtam.

Mikor a falu szélére értem, nem ismertem fel. A gyönyörű kastély romokban, a park eltűnt.

Bizony, meglehetősen későn értem a szülői házhoz, de édesanyám és édesapám igen nagy örömmel fogadtak.

1946 február tizenhatodikán, ezen a szemergős, havasesős napon végre otthont értem.

A Határvadász naplója további részei

becse – HunHír.Hu