A városban voltak kincstári raktárak, kinyitották és mi is és a civilek is vihették, amit akartak. Jött a határzóna-egyenlítés, ezen területet át kellett adni a szovjetnek, de minket az egész kórházi felszereléssel egyetemben elszállítottak egy gyönyörű fürdővárosba.

Jegyet kaptunk, minden nap mehettünk fürdőzni, hetven fürdőszoba volt és szabad fürdő. Élelmet az amerikaiak adtak, de magyar szakácsok főztek. Kaptunk minden nap narancsot és annyi csokoládét, hogy egy életre megutáltam. Dohány, cigarettapapír, gyufa és tíz darab kész cigarettát kaptunk minden nap, a fürdési idő fél óra volt, de nékünk ameddig akartuk. Ha végeztünk, csengettünk, jött a masszőrnő, lemasszírozott. Mi otthagytunk néki csokoládét vagy narancsot, esetleg tíz márkát. Volt pénzünk, de azt csak fagylaltra tudtuk költeni.

Négyen voltunk egy szobában, kettő teljesen vak volt közülünk, egy pedig könnyebben sebesült. Ő kijárhatott a reptérre dolgozni, ha akart. Ott gyógyszert raktak ki és csomagoltak, így kerített alkalmat arra, hogy majd minden nap egy fél liter alkoholt hozott be, úgy, hogy már a nővérek is rászoktak. Volt ott egy zászlós is, azt mondta egyszer, hogy ne vedeljük így az alkoholt, a narancs héját és a csokoládét gyűjtsük, ő majd készít belőle likőrt. Nem tudom, hogy csinálta, de milyen finom volt!

Nékem akartak ott műkezet csinálni, már kétszer voltam is próbán, de nem érdekelt, csak azt hajtogattam, hogy vége a háborúnak, vigyenek engem haza.

Végre eljött 1946 januárja és a pillanat, hogy megyünk haza. Nékem mondták ugyan, hogy várjam meg a műkezet, de mit bántam én, csak otthon lehessek végre. Vöröskeresztes vonatra raktak ismét, ágyakkal, orvosokkal, nővérekkel és egy szakasz amerikai katonával.

Sose tudtam igazán megkedvelni ezeket az idegeneket, nem csak azért, mert sok volt köztük a néger fajú, hanem azért se, mert túl magabiztosak voltak ahhoz képest, hogy puskaport alig szagoltak, itt meg parádéztak, mint a győztesek.

Bő élelmiszerkészlettel indultunk, pár nap múlva jött egy parancsnok, magyarul beszélt. A napokat, éjszakákat kártyázással töltöttük, de a háborúról nem beszélgettünk az amerikai magyarral, úgy sem értett volna az semmit se belőle. Néki az volt a hazája, ott született, mi meg itt. Az ő rokonságát nem tették hazátlanná, földjeit nem rabolták el, osztogatták szét a tótoknak, oláhoknak, rácoknak, meg a Megváltó tudja még, miféle népeknek.

Ha megálltunk valahol, az őrség a vonat két oldalán portyázott, míg végre elértük a szovjet zónát. Volt úgy, hogy egy állomáson napokig álltunk, szóltak, hogy elmehetünk a városba és hogy pontosan mikor jöjjünk vissza. Így történt, hogy Bécsben vagy két napot várakoztunk, egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy magyar szót hallunk. Keresztül mentünk a vonatokon, ott találkoztunk velük, német ajkú magyarok voltak, őket telepítették ki.

Meglátták rajtunk a bőr ruhát, az ejtőernyős bakancsot, kérték, hogy adjuk el. Nékem volt két öltöny ruhám és három pár bakancsom, azt mondták, otthon úgyis elveszik. Én bedűltem, kérdeztem, mit ád a ruhákért. Felment a vagonba és egy kendőbe rengeteg pénzt hozott, több millió pengőt. Ezt mind odaadom, mondta, kint úgysem tudok mit kezdeni vele, én meg gondoltam, gazdag lettem, elkezdhetem újra az életet. Megtörtént a csere. Én marha nem tudtam, hogy az otthoniak nem tudják, hogy minket nem értesítettek a fronton az inflációról, de amíg megtudtam, nagyon haragudtam a svábra, azt hittem, becsapott.
Néhányan valahogy elmaradtak Bécsben, de mi indultunk tovább Kaposvárra.

A Határvadász naplója további részei

becse – HunHír.Hu