Vöröskeresztes szerelvényre raktak bennünket, igaz, csak a súlyos sebesülteket, és irány Németország. Hogy hány napig utaztunk, már nem emlékszem, mire egy Fulda nevű városkában kiraktak. Itt magyar kórház várt orvosokkal, személyzettel, csak az élelmezés volt gyenge, mivel mindent jegyre adtak.

Néha bejártak hozzánk német orvosok is, az egyik azt mondta, kicsit rendbe szedi a bal kezem csonkját. Nem nagyon akartam én engedni, hogy hozzányúljon, de addig mondogatta, hogy fogok én még szép magyar lányokkal táncolni, hogy ráálltam.

Német alapossággal meg is tett minden tőle telhetőt, hogy a vonaton sebtiben összefércelt seben valamit alakítson, de nékem már csak ugyanolyan csúfság maradt ezután is. A bőrt felbontotta, vagy mi a csudát magyarázott, mit csinált vele, úgy formázott gömbölyű véget a csonknak.

Nem hittem én aztán sem, hogy tisztességes lány szóba fog állni velem, mert kinek kell olyan férfiember, aki csak félmunkát tud végezni a fél kezével?! A becsületes munka egész embert kíván, egy félkezű ember hogy tarja el a családját, ha egyáltalán lesz néki, ezen töprengtem.

Egyre sűrűbben lehetett hallani az ágyúzást, a bombázásokat. Egy este az amerikai tüzérség belőtt a városba, egy üres telekre. Reggel pedig megjelent egy gép egész alacsony repülésben és erre a civilek fehér lepedőket lengettek ki az ablakon. Igaz, német katonaság nem volt már a városban, csak azok a szerencsétlen fekete ruhás fiatalok géppisztolyoztak, akiket már nem is lehetett SS katonának nevezni.

Mi se voltunk kutyafülű legények, de a frontkatona Waffen SS-nél bátrabb harcost nem nagyon láttunk, pedig sok mindent megértünk a harcok során. Azok aztán nem törődtek a halállal, nekimentek a ruszkiknak, akármekkora túlerőben is volt a muszka, és hányszor győztek azok a halálfélelmet nem ösmerő katonák! Mulatni is tudtak nagyon, vadak voltak, de kegyetlenek sose, mi nem tudtunk olyan esetről, hogy a Waffen SS katona civileket bántalmazott volna. Azért inkább kerültük őket, pedig sose volt összetűzésünk, inkább csodáltuk a harci tetteiket.

De elhaltak mind a harcosok a sok csatában. Német is, magyar is, a hős is meg a gyáva is.

A ruszkik nem voltak bátrak, azok olyanok voltak, mint a böllér elé hajtott barom. Éjszakánként, ha hallottuk őket énekelni, már tudtuk, hogy hajnalban félig ittasan támadni fognak. Volt, néha már szinte sajnáltuk lemészárolni őket, de tudtuk, hogy ők nem ismernének irgalmat, talán puszta kézzel is széttéptek volna, ha elérik az állasainkat. Tán föl is zabáltak volna, olyan éhesek voltak, ahogy ezt a kevés fogolytól megtudtuk. Mert foglyot nem nagyon állt módunkban ejteni, biztosabb volt elintézni őket tisztes távolból. Vélem is csak egy bujkáló, gyáva orvlövész tudott elbánni, hogy az anyja sose szülte volna erre a világra!

A kórház parancsnoka kiadta, hogy mindenki magyar katonaruhába öltözzön, ő pedig a polgármesterrel kimegy a város szélébe fogadni az amerikaiakat.

Megindultak a harckocsik, az egyik bekanyarodott az udvarra. Valami néger személyek voltak benne, kérdezték, kik vagyunk. Mondtuk nekik, erre sok cigarettát osztottak szét, gondolom a németek golyót kaptak volna dohány helyett.

Megjött a kórházparancsnok is egy amerikai tiszttel gépkocsin, motorkerékpáron pedig egy katona követte őket. A kórházparancsnok felszólított, hogy akinél lőfegyver van, az tegye le az udvarra, és kint ne nagyon mozogjunk, amíg az átvonulás tart.

Kapunk őrséget, nehogy valami incidens történjen. Megjött az őrség és hozzá egy magyar származású gépkocsivezető, aki perfekt beszélt magyarul. Incidens nem történt.

A kosztunk megjavult, szabad mozgásunk volt, még zsoldot is kaptunk, márkában. Ha lehetett néha sört kapni, még a szomszéd településekre is átmehettünk.

Itt ért minket a háború vége.

Kapcsolódó:
A Határvadász naplója további részei