Két bajtársam támogatott, mígnem kiértünk egy műútra, ahol tompított fénnyel autók jöttek. Az egyik felvett és letett az elsősegélyhelyen, ahol az orvos adott a mellembe és a jobb karomba egy-egy injekciót. Utána kioldotta a sebemet, az eszméletemet egy percre sem veszítettem el. Erek lógtak a sebből, amit valami vékony anyaggal elkötözött és hordágyra fektettek. Már csak azt vettem észre, hogy tesznek be a sebszállítóba, irány Kassa.

A kórház menekülőfélben volt, annyit csináltak, hogy a vértől lemostak, kórházi ruhát adtak ránk és az állomásra vittek, ahol marhavagonokba, szénára sorba raktak minket.

Itt elvesztettem az eszméletem és arra riadtam, vöröskeresztes vonaton vagyok, és orvosok állnak fölöttem. Megmondták, hogy a karomat le kell vágni, mert hullamérgezést fogok kapni.

Bevittek a műtő kocsiba, és arra eszméltem, hogy nincs bal kezem.

A kocsiban voltak ülő betegek is, egyszer mondják, hogy Balassagyarmaton vagyunk. Itt kitették a halottakat és a nagyon súlyos sérülteket. Innen Ipolyságra vonatoztunk, de a leszállás tilos volt, pedig oly közel jártunk szülőfalumhoz! Ahol csak megállt a vonat, kétoldalt fegyveres őrök sorakoztak. Kiderült közben, hogy Budapestre visznek, következett hát Ipolyvisk megálló, ami a mi községünkhöz két kilométerre sem volt. Kértem a mozgó betegeket, szóljanak ki, hogy nincs-e itt falumbeli. Egy vasutas jött oda, annak mondták, hogy üzenjen a szüleimnek. Ő felült a kerékpárra és elsietett az üzenettel, hogy élek, csak megsebesültem.

A vasút a községhez közel vezetett, én csak az ablakon át néztem a szülőfalum. Párkányba érve közölték, hogy nem tudunk Pestre menni, mivel az Ipoly hidat Szobnál lebombázták a ruszkik. Így aztán a Felvidéken át Bécsig zötykölődtünk, onnan vissza Kaposvárra, ahol a leánygimnáziumban szállásoltak el minket, amit már kórházzá alakítottak át.

Mikor kissé megerősödtem, úgy, hogy már le tudtam az ágyról szállni, az ablakhoz támolyogtam és le akartam vetni az emeletről magam. A nővér húzott vissza, és rászedtek, hogy írjak a szüleimnek, hogy itt vagyok, és nemsokára megyek haza szabadságra.

Pár nap múlva jött be a nővér, és mondta, képzeljem mi történt: itt az apám. Én gyorsan nyakig magamra húztam a takarót. Az apám bejött, lehúzta rólam a paplant és meglátta, hogy nincs kezem. Elájult. Kivitték, és az orvossal tért vissza, akivel tárgyalt, hogy engem hazavisz Ipolyságra, hogy közelebb legyek. Azt mondta az orvos apámnak, menjen haza és az Ipolysági kórházból telefonáljon, ha ott tudnak helyet biztosítani nékem. Sajnos mire az apám hazaért, Ipolyság már elesett, minden összeköttetés megszűnt.

De a sors Kaposvárott is utolért, a muszka csapatok előretörtek a Balatonnál, a kórházból elmenekült mindenki. Egy zászlós orvos maradt csak, egyik éjszaka bejött és mondta, hogy aki bír, az menjen ki az állomásra. Egy szerelvény még bent áll, azon mi is elmenekülhetünk.

Hideg éjszaka volt, kórházi ruhában, szalmapapucsban indultunk el. A szerelvény már megtelt civilekkel, úgyhogy az orvos alig tudta kiüríteni a sebesültek számára. Gyógyszer, kötszer csak, ami az orvosi táskában volt, élelmiszer semmi. A szerelvény elindult, volt, hogy kilöktek minket mellékvágányra. Aki bírt, bement a lakott területre és elmondta, hogy a vonaton sebesültek vannak. Így aztán onnan hoztak élelmet, amit tudtak.
Így érkeztünk Sopronba, ahol már vártak minket. Rendes ellátást kaptunk, és egészen 1944 szomorú Karácsonyáig voltunk itt.

Kapcsolódó:
A Határvadász naplója további részei

becse – HunHír.Hu