Perecsenynél elfoglalt állásainkat azonban puskalövés nélkül kellett feladni, mivel a ruszki páncélosok Alsóvereckénél áttörték a vonalat és bekerítették Ungvárt. Mindenki, élők és sebesültek bennrekedtek a halálos gyűrűben. A visszavonuláskor engem a századparancsnokom egy rajjal visszahagyott az elvonulást biztosítani. A parancsot becsülettel teljesítettük, felvettük a harcot, feltartóztattuk a túlerőben lévő páncélos támadókat, amíg a mi embereink az utolsó lélekig el nem hagyták a zónát. Emberpróbáló harc volt, de voltunk páran, akik megúsztuk élve.

Amikor utolértük csapatainkat, akkor láttam meg először Nagybaconi Nagy Vilmost a piros zsinóros nadrágjában, görbe bottal és egy pisztollyal a kezében. Odaérve elkezdett velünk nagyon kiabálni, hogy hol lógtunk, és a pisztolyát emelgette felénk. Egy öreg frontkatona azonban nem ijedt meg tőle, mondta, hogy a visszavonulást biztosítottuk. Közben a géppisztolyát is kibiztosította, úgy mondta a magáét a vezérezredesnek. Ordítottak egymással nagyon, a frontkatonából most jött elő a csata feszültsége, Nagy Vilmos meg csak mondta a magáét, hogy lógósok vagyunk és egyre jobban hadonászott a pisztollyal.

Lassan én is megfordítottam a géppisztolyom, szemem az ujját figyelte, ha látom, hogy mit akar, én is meghúzom a ravaszt. Nem féltem már, tudtam, hogy így vagy úgy, de úgyis meg kell halni, minket ne pocskondiázzon senki emberfia, akármilyen nagy úr is!

A helyzetet a parancsnokom mentette meg, közénk ugrott és jelentette, hogy az ő parancsára maradtunk hátra a visszavonulást biztosítani.

Újabb visszavonulás következett Kassa irányába, itt összegyűjtöttek minket, volt ott mindenféle alakulat. Azt a parancsot kaptuk, hogy Szobránsz irányába ellentámadásba megyünk. Utat kellet vágni, hogy Ungvárból kijöhessen az ott rekedt részleg.

A parancsot 1944. november hatodikán este hat órakor sikeresen végrehajtottuk, megkezdődött Ungvár kiürítése.

Mint rajparancsnok, elindultam, hogy megnézzem az embereimet. Össze is gyűjtöttem őket, elindultunk a számunkra kijelölt irányba. Esett a hó, síléceken csúszkáltunk, úgy értünk egy tisztás széléhez. Nékem valami gyanús lett, rossz érzés fogott el. Mondtam az embereimnek, maradjanak fedezékben, majd én átvágok a tisztáson, ha tiszta a levegő, csak akkor jöjjenek utánam. Kibiztosított géppisztollyal, minél gyorsabban át akartam vágni a túlságosan is nyugodtnak tűnő tisztáson, de mikor a közepe táján lehettem, egy fa mögül rám lőtt valaki.

A bajtársak azonnal viszonozták a tüzet, sikerült is nékik megsebesíteni a ruszki orvlövészt.
Néhányan az én segítségemre siettek, igyekeztek a fák közé húzni a túloldalra, közben hallottam a rövid géppisztolysorozatot. Az orvlövészeknek nem volt kegyelem, ez meg dumdum golyót használt.

A lövése a bal karomat érte, de megsebesítette az oldalamat is. Ha nem imbolygok a sílécen, pontosan szíven talált volna a rohadék ruszkija.

A bajtársak elkötötték a karomat puskazsinórral, mert rettenetesen vérzett, de azt már nem bírtam ki, hogy a zubbonyt is rám terítsék. Jól esett, ahogy esett rám a hó és hűtötte a sebet.

Kapcsolódó:
A Határvadász naplója további részei

becse – HunHír.Hu