Az egy hét nagyon gyorsan elszaladt. Szabadságról visszatérve kihelyeztek egy őrsre, Bagolyházára. Harmincketten voltunk ott egy jutasi őrmester parancsnoksága alatt. A helyettese egy továbbszolgáló szakaszvezető volt, én mint géhás lettem beosztva. Nagyon jó dolgunk volt ott. Önellátó volt az őrs, tartottunk tehenet, sertést és volt két lovunk is. A határ másik oldalán tartalékos németek voltak, átjártak hozzánk cigarettáért, italért. De mi is átjártunk a túloldalra a szép lengyel lányok kedvéért.

Egy téli este az ezredparancsnok is kijött hozzánk vadászni, én kaptam feladatul, hogy mutassam meg néki a vadjáratot. Le is állítottam őt a lesállásba, jómagam pedig a faluvégi korcsmában, két lány társaságában estéztem. Éjfél felé kimentem a parancsnokhoz, mondta, hogy vad nem jött. Szólt, hogy fogassak be a szánokba, bevonultunk az őrsre. Tudtam én, hogy eredménytelen lesz a vadászat, hisz mi önellátó őrs voltunk…

Így telt az idő, végre harcok nélkül, sok szabadsággal. Így történt, hogy az egyik szabadságom alatt megösmerkedtem egy lánnyal, a szüleinek üzlete és korcsmája volt. Ennélfogva több alkalommal is megjelentem ott, a korcsma a tanyához két kilométerre volt. A tulajdonos lánya egy este azt mondta nékem, ne induljak egyedül haza, majd ő hazakísér. Úgy is történt. Az úton egyszer jobbról, máskor balról hangzott fel füttyszó. Ő válaszolt, és amikor elértünk a tanyára azt mondta, máskor ne jöjjek katonaruhába. Megértettem, hogy a partizánok lelőttek volna, ha egyedül indulok el.

1944 januárjában leszereltem, mint tényleges katona. Februárban behívtak tartalékosként újonc kiképzőnek. Az újoncok csapata idősebb korosztályokból tevődött össze, kiképzésük után újból leszereltem.

Nemsokára újra behívtak, ezúttal az orosz frontra.

A vonalat nem sokáig tudtuk tartani, a ruszkikat akkor már a Megváltó se tudta volna megállítani. Jöttek, csak jöttek, rohantak felénk ordítva, sokan csak úgy, puszta kézzel, fegyvertelenül. Kaszaboltuk őket a golyószóróval, ott maradt mind halva, de mintha a földből nőttek volna, újak jöttek. Támadtak, mint a bolondok, tisztára olyan volt, mint egy vágóhíd, de ilyenkor nem gondolt az ember semmire, csak húzta a ravaszt, mert tudta, ha ezek egyszer odaérnek, minékünk végünk.

Hiába követtünk el minden tőlünk telhetőt, a ruszkik visszanyomtak minket, átkeltek a Pruton.
Mi visszavonultunk Delatinig. Én a harcokban légnyomást kaptam, könnyebb beosztásba kerültem, egy időre lőszertisztes lettem. Itt találkoztam egy földimmel, aki a sebszállító kocsi sofőrje volt, ő adott nékem egy marmonkanna rumot, amit az alárendeltjeimmel közösen fogyasztottunk el.

Innen pihenőre visszavonultunk Kőrösmezőre, ott feltöltötték a zászlóaljat. Ekkor találkoztam a sógorommal, aki Pesten a Ludovikán volt főszakács. Mivel a Ludovikát feloszlatták, őt kihozták a feltöltésre. Kérdeztem tőle, hová osztották be. Mondta, hogy a felderítőkhöz. No, mondtam neki, te ott nem soká tartasz ki. Nékem volt egy jó századparancsnokom, akit megkértem, hogy helyeztesse át a sógorom a mi századunkhoz, hogy együtt lehessünk. Így talán tudok rá vigyázni, gondoltam.

A pihenő után kivezényeltek az Árpád vonalba.

Kapcsolódó:
A Határvadász naplója további részei

becse – HunHír.Hu