Beértünk egy lengyel faluba, ahol megvolt az első ebéd idegen földön. Ahogy meneteltünk tovább az úton, csak menekült emberekkel találkoztunk, akik a hegyekből tértek vissza hajlékaikba. Egyszer menet közben oldalról géppuskatüzet kaptunk, egy egyedülálló, bádogtetős házból lőttek. Megkaptuk az első tűzparancsot, két páncéltörővel lőttük az épületet. Fa házikó volt, forgáccsá téptük. Csönd lett. Akkor odamentek a gyalogosok, megnézni, hogy mi a helyzet. Nem volt már több dolguk.

Erőltetett menetben mentünk, mindig csak előre, míg egy délután leálltunk tüzelőállásba, mert a felderítőink jelentették, hogy az előttünk lévő helyiségben laktanya van és ruszki katonák vannak benne. Hajnalban egy főhadnagy vezetésével egy szakasz körülvette a laktanyát, de a ruszkik látták, hogy kevesen vannak, ellentámadásba mentek át. Ez nekünk nagy veszteséget okozott. Mivel mi a 25-ös határvadász zászlóalj voltunk, mindenféle egységgel ellátva, volt négy lövegünk is. Ezekkel rommá lőttük a laktanyát. Mikor odaértünk, már csak halottakat találtunk. Ott volt a főhadnagy is halva, a lovát egy patak szélén lőtték agyon.

Sztaniszló felé indultunk tovább, mert a parancs szerint el kellett foglalnunk. Balról németek támadták, ők előbb odaértek. Mire mi megérkeztünk, már csak a leégett, füstölgő várost találtuk. Itt megálltunk, egy ruszki laktanyába szállásoltak el minket. A laktanyában nem volt senki, de a szovjet minden felszerelését otthagyta. Leváltottak minket a gyorsan mozgó alakulatok, a lövegeinket leadtuk.

Én visszamentem a gyalogsághoz, a várost és környékét vizsgáltuk át. Egy városi fésülés alkalmával egy pincében sózott, füstölt halat, fügelekvárt és rengeteg szeszesitalt találtunk. Kellőképp megpakoltuk magunkat, a maradékot beküldtük a csapathoz.

Jó meleg nyár volt, a század minden nap fürödni ment a város szélén lévő folyóhoz. Egy ilyen alkalommal, a fürdésből a szállásra térvén keres az őrség, hogy itt van a bátyám. Nagyon megörültem néki, kérdeztem, hogy talált meg. Mondta, hogy amikor a fürdésből jöttünk, látta, hogy a huszonötösök vannak ott, megismerte a sapkánkon a kürtöt és a 25-ös számot. Így lelt rám. Ő maga a kerékpárosoknál szolgált.

Egy másik alkalommal, mikor a városi ellenőrzést tartottuk, leltünk egy pincét, amit még nem fésültünk át. Itt borzalmas látvány fogadott. Tizenkét nőt találtunk halva, szűzanya meztelenre vetkőztetve, és a mellük le volt vágva. Mindnek. Már rohadtak is, okádva a szagtól és a látványtól rohantunk fel az utcára, a friss levegőre. Hogy kik csinálhatták, rejtély maradt előttünk, mert bizonyítékokat nem találtunk később sem. Én azt gondoltam, ilyen kegyetlenséggel csak a muszkák hordája bánhatott el védtelen nőkkel, de nem szóltam erről senkinek. Szegényeknek mindegy volt már.

Ezután összeszedtek minket, akik azelőtt tisztes iskolán voltak, mert az oktatás megszakadt, itt kellett folytatni. Ez még borzasztóbb volt, mint az előző, mert itt nem csak feküdj és kússz volt a büntetés, itt már kikötést és gúzsbakötést is alkalmaztak.

Feladatunk továbbra is a város és környékének ellenőrzése volt.

Úgy 1941 decemberében indultunk Sztaniszlóból haza, gyalogmenetben. Volt olyan nap, hogy hatvan kilométert is legyalogoltunk egy nap. A parancsnokaink kérdezték, hogy tartsunk-e egynapi pihenőt, de mi nem, már csak hazafelé! Hajtott már a honvágy, egy éve elmúlt, hogy otthonról eljöttünk.

December 15-e körül értünk Vezérszállásra, a laktanya már elkészült. Én Karácsonyra kaptam egy hét szabadságot. Épp Szenteste értem haza.

Kapcsolódó:
A Határvadász naplója további részei

becse – HunHír.Hu