Valójában semmit sem tudunk arról az időszakról, amit a boldog békeéveknek, majd a kegyetlen háború időszakának ismer a magyar történelem. Könyvek tanúskodnak ugyan a száraz tényekről és eseményekről, de az a hiteles és a való, ami személyes példákon keresztül jelenik meg az emberek lelki monitorján. A nagypapa meséi szinte mindenütt igazak, és az unokák fejet hajtanak a hősök emléke előtt. Mert mint mindig, jelen esetben is bekövetkezett az egyszerű ember győzelme. 12 részes sorozatunkban egy katona meséli el világháborús élményeit, és a szovjet megszállást követő időszak embertelen gulyáskommunizmusának kézzelfogható bizonyítékait. A nagypapa mesélt, az unoka írt. Ezt olvashatják majd úgy, hogy biztosan várni fogják a kizárólag a HunHír.Hu-n publikált folytatást.

1919-ben születtem egy Ipoly-menti kis községben, az akkor már Csehszlovák határ mentén.
Szüleim urasági cselédek voltak a grófi uradalomnál, nyolc gyermekük volt. Három még egész kiskorában elhalt – egy kislány és két fiú – életben már csak négyen vagyunk, bátyám, én és két húgom, ugyanis öregebb néném is elhalt már.

Szüleimnek fél hold földje volt, mi, gyerekek napszámba jártunk. Bátyámmal én is cseléd lettem, két néném pedig szolgáló az uraságnál. A földbirtokos méltóságos Jankovics László nyugalmazott huszár ezredes volt. A méltóságos úr nagyon jó ember volt, a gyerekeket igen szerette. Emlékszem, az egyik cseléd fia odaállt a gróf elé, és azt mondta: Méltóságos úr, az apám lopott egy zsák répát! De ő nevetve azt válaszolta, hogy mond meg apádnak, legközelebb egy kocsival lopjon!

A kastélyban minden Karácsonykor gyönyörű fa volt felállítva, alatta a sok csomag. Egy Karácsonykor én beteg voltam, de a méltóságos úr elküldte az inasát értem, aki a hátán vitt a kastélyba. Ott ő az ölébe vett, odavitt a fához és azt mondta, vegyek, amit csak akarok. Igaz, szép, magas ember volt, majd két méteres, tán azon is felüli. Utána a csomagok közül még kiválasztotta az enyémet és hazavitetett az inasával. Őnéki csak egy fia volt, szintén László nevű, magas ember.

Nyaranta, amikor már iskoláskorú voltam, egy kislánnyal jártunk a kastélyba dolgozni. Sok vendég járt hozzájuk, úgy hazai, mint külföldi. A kastély egy gyönyörű parkban volt, díszfákkal, tóval, amiben hattyúk úszkáltak, a parkban őzek, és ott volt a teniszpálya is. Itt szedtük a labdát fehér tréningruhába és tornacipőbe, uzsonnát a konyhán kaptunk, utána meg pénzt.

A hat elemit elvégezve jött a két évismétlés. Szigorú tanítónőnk volt, megesett, hogy esti harangszó után nem csak az iskolásokat fegyelmezte, ha az utcán találta őket, de még az ismétlősöket is pofon verte.

Már ekkor, hogy nagyobb lettem, erősebb munkára fogtak, ugyanis az apám vett még földet, bérelt is hozzá, lovakat is vett.; mint magánember gazdálkodott. Az idősebb Méltóságos halála után a fia vette át a birtokot, aki kiosztott háztelkeket és adott el földet részletfizetésre is.

Az ismétlő után jött a levente kötelezettség, ami elég szigorú volt. Egy napi hiányzásért a főbíróságon egy napi ásás vagy favágás volt a büntetés. A levente egyesület patrónusa az ifjú Jankovics volt. Ő szerelte fel az egyesületet sapkával, inggel, derékszíjjal, ezen kívül minden héten egyszer iskolát tartott: történelem, földrajz, írás, számtan volt a lecke, de csak téli estéken volt tanítás. Ezen kívül minden héten jött a szomszéd községből az orvos egészségügy oktatásra. Akinek lófogata volt, az egyik érte ment, a másik hazavitte. A levente egyesületben nagyon sok színdarabot tanultunk és adtunk elő, kultúrház nem volt, az iskolában adtunk elő.
Március 15-én mindig csodálatos ünnepséget tartottunk, meg szüretkor is.

Az esti oktatásokon felfigyelt rám Jankovics és felajánlotta, hogy menjek az ő tejcsarnokába könyvelői munkát végezni, és a községekben havonta a kartonokat egyeztetni 60 pengő fizetésért. Az ifjú Jankovics, mint a levente csoport patrónusa, megkövetelte, hogy vasárnaponként zárt rendben menjünk a templomba, amit az ő ősei építtettek.

Ő ilyen ember volt. Végre megnősült, egy grófnőt vett el. Minden búcsúkor megjelent és megvett egy egész sátor cukrot, szórta széjjel a gyerekeknek. A táncmulatság szabad téren volt, a grófnő parasztmenyecskének öltözött, a férje húzatta a cigányokkal, a legényeknek sorba kellet táncolni vele, míg csak teljesen ki nem merült.

Így ment az életem 1940. december másodikáig, amikor megkaptam a behívót.

A Határvadász naplója a jövő héttől hétvégenként jelentkezik újabb részekkel, Őseink nyomában rovatunkban

becse – HunHír.Hu