Kelet és Nyugat nagy összecsapása zajlott le véresen a catalaunumi csatában 451. június 20-án. A túlérett, dekadens ókor és a jövőt szilaj lovaikon hordozó nomád népek harcából új világ született.

A hunok nagyszámú, főként hódoltatott népek katonai erőivel támogatva ütköztek meg a rómaiak szintén sok „barbár” szövetségessel – közülük a legjelentősebbek a nyugati-gótok és a frankok voltak – felduzzasztott seregével. A catalaunumi csata résztvevőinek számát a különböző becslések 600 és 800 ezer fegyveres közöttire teszik, a halottak száma minden bizonnyal meghaladta a százötven ezret. Hogy miért nem egyenesen Rómának indult 451-ben Atilla, a hunok nagykirálya, miért került Gallia felé, talány. Valószínű, hogy már nem is a rómaiakat tartotta a legerősebb ellenfélnek – az Európa feletti uralom megszerzése legnagyobb akadályának -, hanem a gótokat és a frankokat. A csata mindenesetre a gótok és a frankok erejéről tanúskodott, a rómaiak által győzelemnek kikiáltott patthelyzet egyértelműen “barbár” szövetségeseiknek volt köszönhető. Vitatható, hogy egyáltalán győztek-e a rómaiak, hiszen a hunok maradtak tovább a csatatéren. Mivel azonban végül mégis visszavonultak, kétségtelen, hogy Aetius római hadvezér elérte kétes értékű célját; Attila hódító hadjárata egy pillanatra megtorpant.

Hogy a Nyugat-római Birodalom mennyire erőtlen volt már önmagában, a következő évben bebizonyosodott: a Rómáig nyomuló Attila ekkor már nem találkozott számottevő ellenállással.

„Ethele királyt Aëtius nevezetű római patricius tiz nyugoti királylyal hirtelen megtámadta. S Ethele midőn rögtön támadást akartak intézni ellene, követei által fegyverszünetet kére tőlök, hogy népének nagy részével, melly távol volt, csatlakozzék: de azok nem állván rá, a két sereg közt Belvider mezején reggeltől éjjelig folyt a csata. Vala pedig a két sereg közt egy patak, olly kicsinyke, hogy ha valaki egy hajszálat vetett volna belé, a viz csendes folyása alig birta volna alább vinni; ez a csata beálltával állatok és emberek vérével olly séddé nőtt, hogy kocsist szekerestől s fegyvereseket sodrott el, és a seregben e séd által igen nagy pusztulás lőn. Ez a csata tehát, melly a húnok és nyugoti királyok közt az említett helyen történt, a mint a régiek beszélik, nagyobb volt a világ valamennyi csatájánál, mellyet egy helyen és egy napon vívtak. Melly ütközetben a góthok királya Aldarikh nyomorúltan elesik; kinek halálát a mint a többi királyok megtudják, futásnak erednek. E naptól fogva emelkedett osztán fel a húnok és Ethele király lelke, s félelem szállotta meg a föld kerekségét, és ennek hallatára több ország adófizetéssel szolgált nekiek.”

Kézai Simon: Magyarok krónikája

HunHír.Hu