A koronázásra pünkösd ünnepén, 1433. május 31-én került sor. A Szent Péter-templom előtti téren Róma város szenátorai várták a királyi menetet, az előcsarnokban a pápa foglalt helyet a bíborosi testülettel és a pápai udvartartás tagjaival. Zsigmond lábcsókra járult a pápa elé, majd a bazilika kapujában letette az esküt.

Zsigmondot innen a szomszédos S. Maria in Turribus-templomba vezették, ahol felöltöztették a koronázási ruhába, majd a Szent Péter-székesegyház kanonokjai körmenetben kísérték a bazilikába. A köszvénye miatt kísérői karjára támaszkodó Zsigmondot a bíborosok felkenték a szent olajjal, ezután a szokásos imák elmondása közepette IV. Jenő pápa fejére tette a császári koronát, kezébe adta az oltárról elvett országalmát, jogart, majd a kardot. Az ünnepélyes mise végeztével a bazilika lépcsői előtt a pápa felszállt a rá várakozó öszvérre, melyet az újdonsült császár zablájánál fogva néhány lépést vezetett, majd lóra szállva visszakísérte a pápát palotájába. Zsigmond császárrá koronázása lovaggá ütésekkel, majd fényes lakomával ért véget.

Luxemburgi Zsigmond az első profán uralkodója Magyarországnak, mondhatni a Magyar Birodalomnak, mely személyében látszik elérni politikai hatalma csúcsát: a magyar király elnyeri a német-római császári címet is. Ez sajnos már csak a látszat, a szakrális erőket birtokló Turul Dinasztia égi, védelmező erejétől megfosztott ország megállíthatatlanul elindul a romlás útján. Zsigmondot egy Habsburg, majd a Jagellók követik a magyar trónon, amelyre végül a tarisznyás osztrákok telepednek rá. A Magyar Birodalom királysággá, végül gyarmattá süllyed a hatalmat birtoklók kezében, kezétől. Hunyadi Mátyásban még egy utolsót, hatalmasat lobban a Turul vér, de az ő halálával az ország lassú haldoklása is megkezdődik. Magyarországon ezentúl már nem szent krónikát, hanem történelmet írnak.

Nagy Lajos 1382-ben bekövetkezett halálával kihal az Anjou-ház férfiága, ami a báróknak vitára ad okot az új király személyéről, bár I. Lajos még életében meghagyta, hogy leánya, Mária örökölje mind a lengyel, mind a magyar trónt. Mária 14 évesen kerül a trónra, ezért anyja, Erzsébet uralkodik helyette a bárók egy csoportjával. A magyar bárók nem értenek egyet a király személyében, csak abban vannak közös nézeten, hogy a trón Mária leendő férjét illeti. A törvényes jegyes Luxemburgi Zsigmond brandenburgi őrgróf, ám Erzsébet francia házasságot akar; mindenesetre Máriát tíz nappal apja halála után, 1382. szeptember 21-én koronázzák meg. Mivel a magyar nemesség azt követeli, hogy az uralkodónak Magyarországon legyen a székhelye, ezért Erzsébet kénytelen másik leányát, Hedviget a lengyel trónra ültetni. A bárók másik csoportja II. Anjou Károlyt támogatja, aki azonban csak 39 napig uralkodik 1385-86-ban. A két csoport között fegyveres harcokra kerül sor, ezekben először II. Károly, majd Erzsébet is az életét veszti, és Mária is fogságba esik. Fogsága idejére a bárók Zsigmondot bízzák meg az ország irányításával, majd miután nem sikerült Máriát kiszabadítaniuk, 1387-ben királyukká választják Zsigmondot, aki még 1385-ben feleségül vette Máriát.
Zsigmond a bárók egyik ligájának segítségével jut a trónhoz, akik trónra jutását egy szerződéshez teljesítéséhez kötik, mely szerint minden tisztséget a liga tagjai viselnek, valamint ezek örökösei, továbbá a ligatagok kényszeríthetik Zsigmondot ígéretei megtartására. A bárókat természetesen meg kell jutalmaznia, aminek a királyi birtokok látják nagy kárát. Zsigmond azonban a bárók helyett inkább köznemeseket juttat hatalomra, ezért a bárók 1401-ben fellázadnak ellene és Siklós várába zárják. Fogságából Garai Miklós szabadítja ki, aki csatlakozik Zsigmond híveihez, majd amikor Zsigmond -engedmények árán- visszakapja trónját, létrejön a Garai-Cillei liga, amely a királyhű bárókat tömöríti. Zsigmond hálájának jeléül majd 1405-ben feleségül veszi Cillei Borbálát (Mária lovaglás közben baleset áldozata lett), valamint a régi liga birtokainak egy részét új hívei között osztja szét, és elfogadtatja a bárókkal, hogy halála esetén IV. Albert legyen az utódja. Ez a régi liga tagjainak már végképp nem tetszik, és 1403- ban felkelést hirdetnek a -pillanatnyilag távollevő- király és hívei ellen, azonban a királyhű erők szétszórják a Dunántúlon gyülekező felkelőket és üzennek Zsigmondért. A hazatérő Zsigmond a maradék szervezkedéseket leverve a fő szervezőket száműzi, a többieknek pedig megkegyelmez, sôt általában birtokaikat is megtarthatják. Ezután Zsigmond és a Garai- Cillei liga hatalma végleg megszilárdul. 1404-ben meghozza a Placentum Regium (királyi tetszvényjog) rendeletét, mely szerint pápai bullák csak királyi engedéllyel terjeszthetőek, valamint a Vatikán nem avatkozik bele a magyarországi egyház dolgaiba. Ez azt jelenti, hogy Zsigmondé a főkegyúri jog, vagyis a főpapok kinevezéséhez királyi jóváhagyás kell, ezáltal nem minden egyházi tisztség kerül betöltésére, ezeknek a jövedelmei Zsigmondot gazdagítják.

Zsigmond a városokban csak gazdasági erőforrást lát, politikai támaszt még nem nyújtanak számára, ezért a városok fejlődésére koncentrál törvényeiben. 1405-ben az uralkodó a királyi városok és a mezővárosok követeivel tanácskozik, ennek eredményeként a királyi városok pallosjogot kapnak, kereskedőik mentesülnek a belföldi vámok alól, és nem érvényes rájuk Buda árumegállító joga, valamint sürgeti a hiányzó városfalak felhúzását, sok településnek ígér teljes városi jogokat, ha fallal veszik körül. Ez azonban sok helyen csak elmélet marad, mert a települések nem rendelkeznek az ehhez szükséges pénzzel. Ezzel megkezdődik a városok renddé szerveződése területi és jogi alapon, képviselőik részt vehetnek az országgyűléseken. 1408-ban Zsigmond létrehozza a Sárkányos Rend Társaságát a királyhű liga megerősítésére. Ebben 24 bárói család vesz részt, akik helyet kapnak a királyi tanácsban, és birtokokat is kapnak, ami által csökken a királyi birtokok csökkennek, erősödik a nemesi vármegyerendszer. A társaságnak politikai jellege is van, amennyiben támogatják Zsigmond külpolitikai törekvéseit, a trónutódlási elképzeléseit is, valamint jelent még egy törökellenes szövetséget is. Zsigmond állandó pénzügyi nehézségekkel küzd, amelyek miatt többször rontja a pénzt, valamint dalmáciai városokat ad el Velencének (1409), és 1412-ben elzálogosítja a szepességi városokat Lőcse központtal Lengyelország felé, ezeket majd csak Mária Terézia juttatja vissza Magyarországnak. 1435-ben Zsigmond összehívja Magyarország első rendi országgyűlését, amelyen főpapok, bárók, köznemesek és városi képviselők egyaránt részt vesznek. Itt újra megpróbálja a telekkatonaságot elfogadtatni, mely szerint most 33 jobbágy után a földbirtokosnak kötelessége egy könnyűlovas katonát kiállítania. Ez annyiban módosítás az 1397-es országgyűléshez képest, hogy akkor 20 telek után kellett egy katonát kiállítani. Bár a telekkatonaságot törvénybe iktatják, a gyakorlatban nem valósul meg. Ugyancsak ezen az országgyűlésen növeli Zsigmond a szabad királyi városok számát, összesen 17-re emelkedik számuk.

Zsigmond külpolitikáját mindvégig a török terjeszkedés megállítása határozza meg. 1389-ben az elsô rigómezei csatában I. Bajazid (1389-1402) döntő győzelmet arat a szerb fejedelmen és szövetségesein, 1394-ben pedig saját vazallusát nevezi ki havasalföldi vajdává. Ezek által Magyarország közvetlen szomszédja lett az Oszmán birodalomnak, ennek főként a Szerémség, a Bánát és Erdély látja kárát az állandósuló török betöréseknek. Zsigmond régi szokás szerint már 1390-tôl megtorló hadjáratokat vezet Szerbiába, amelynek eredményeként néhány várat visszafoglal, de nem sikerül Bajaziddal megütköznie. 1395-ben követeket küld nyugat-európai udvarokba, hogy egy nagy sereggel megtámadja a törököket. Tervét a pápa is támogatja, keresztes hadjáratot hirdet. Ennek eredményeként nagyszámú francia nehézlovasok érkeznek, mert a százéves háború éppen szünetel. 1396 augusztusában Zsigmond megindul a törökök ellen, és szeptemberben Nikápoly váránál megütköznek a szultán derékhadával. A franciák magabiztosak (“ha leszakad az ég, azt is fenntartjuk lándzsáinkkal”), de nem ismerik a török harcmodort és felállást. Ezért nem a magyarok által javasolt szpáhik és a janicsárok ellen indulnak meg, hanem egy egyrohamos támadással akarnak győzelmet kicsikarni. Ez a kísérlet csúfosan megbukik, az egész keresztény sereg ottveszik a vezérekkel együtt, vagy fogságba esnek; Zsigmond is csak néhány kísérőjével menekül meg. A bukás rádöbbenti az európai uralkodókat, hogy mekkora veszélyt jelent a török birodalom, valamint a magyarokat arra, hogy inkább a haza védelmével kell foglalkozni.

1402-ben Timur Lenk Ankaránál legyőzi Bajazidot, maga a szultán is meghal. Ennek eredményeként a magyar befolyás nő a Balkánon. Havasalföld már 1395 óta magyar szövetséges, 1403-ban pedig Szerbia fejedelme is Zsigmond vazallusává nyilvánítja magát, és ezért 1408-ban a Sárkányos Rend egyik tagja lesz. Cserébe a magyarok védelmezik Szerbiát a török támadásoktól. A két vazallus állam ütközőállamként működik, és tíz-húsz évig felfogják a török támadásokat. A déli védelem százszázalékossá válásához még Boszniát is meg kellene nyernie Zsigmondnak, aki ezért 1405. és 1410. között öt hadjáratot vezet az ország leigázására. Fő ellenlábasa Hervoja nagyvajda, aki tetszése szerint cserélgeti a királyokat. 1408-ban Zsigmondnak sikerül elfognia a pillanatnyi bosnyák királyt, akit 120 másik nemessel együtt lefejeztet és testüket lehajíttatja a várból. Ennek eredményeként Hervoja meghódol Zsigmond előtt és felvételét kéri a Sárkányos Rendbe.

Zsigmond 1412-tôl 1418-ig külföldön tartózkodik, ez idő alatt Hervoja megtámadja szomszédját, aki szintén magyar fennhatóságot élvez, ezért Zsigmond hűtlennek nyilvánítja Hervoját és megfosztja magyarországi birtokaitól. Válaszul a nagyvajda a törökök segítségét kéri, és közösen megtámadják Szlavóniát. Ezért a magyarok büntetőhadjáratot szerveznek, de nem várják meg az éppen Konstanzban tartózkodó Ozorai Pipót. A hadjárat megbukik, a vezetők többsége fogságba esik, akiket Zsigmond magas váltságdíjjal kivált, de Csupor Pál szlavón bán az életével lakol könnyelműségéért. Bár Hervoja 1416-ban meghal, a magyaroknak állandóan támogatniuk kell a bosnyák királyt a főurak és a törökök ellen. Mivel itt a védelem elég gyenge, Zsigmond kénytelen Bosznia északi részét magyar fennhatóság alá helyezni, hogy Szlavóniát ne érhessék el a törökök. 1418-ban meghal a havasalföldi vajda, utódja pedig törökpárti, ezért Zsigmond illetve Ozorai Pipó rendre hadjáratokat vezetnek Havasalföldre, amelyek eredményeként időlegesen magyarpárti vajdák kerülnek hatalomra. Ezzel párhuzamosan Zsigmond Szörénytől Haramig végvárakat építtet. 1426- ban a szerb fejedelem Tatán szerződést köt Zsigmonddal, mely szerint halála esetén Brankovics György lesz a fejedelem, és Magyarország megkapja Nándorfehérvárt és Galambócot. 1427-ben Brankovics lesz a szerb fejedelem, átadja Nándorfehérvárt a magyaroknak, de Galambócot a törököknek adja. Zsigmond átlátja a Magyarország számára kedvezőtlen helyzetet, és 1428-ban nagy erőkkel megostromolja Galambóc várát, de amikor a szultán megérkezik Zsigmond fegyverszünetet kér. II. Murád azonban megszegi ezt, és lecsap a magyarokra. Zsigmond is csak üggyel-bajjal menekül meg. Mivel Galambóc elestével Magyarország az oszmán birodalom közvetlen szomszédjává vált, Zsigmond a déli határ védelmére 1429-ben a Német Lovagrend harcosait telepíti az érintett területre, de ők sem bírják sokáig a török rohamokat, 1435-re egységeik felmorzsolódnak. Így Zsigmond kényszerül a végvárak megerősítésére és bővítésére, ezért az egész végvárvonalat Tallóci Matkó horvát-szlavón bán irányítása alá rendeli. A végvárrendszer kiépítéséért Ozorai Pipó szörényi bán, majd temesi ispán a felelős. Zsigmond utolsó délvidéki csatájára 1437-ben kerül sor, amikor Hunyadi Jánossal egyetemben visszafoglalja Szendrő várát.

Luxemburgi Zsigmond összeurópai történelmi szerepe

Zsigmondot 1410-ben német királlyá választották. Ekkor hívta össze a konstanzi zsinatot (1414-1418), ahol egész Európát sikerült a tárgyalóasztalhoz ültetnie. Ez volt a bécsi kongresszusig (1814) a legnagyobb diplomáciai tárgyalás. A zsinat elsődleges feladata az 1378 óta tartó, egyházszakadással fenyegető helyzet felszámolása volt. Ekkor ugyanis 3 pápa volt, s mindegyiknek megvolt a saját országa, amely csak neki engedelmeskedett. Zsigmondnak sikerült elérnie, hogy a három pápát lemondatták és helyettük egyet, V. Mártont választották meg pápának. A második kérdés az egyház megreformálása volt, mert ebben az időszakban az egyház tekintélye addig soha nem látott mélységekbe zuhant. Ám a reformok a pápaválasztás után lekerültek a napirendről. A konstanzi zsinaton hallgatták meg a cseh reformátort, Husz Jánost is, akit Zsigmond támogatott, ám a püspökök nyomására mégis elítélte.

1419-ben Zsigmond bátyjának halála után joggal formálhatott igényt a cseh trónra. Konstanzi lépéseivel azonban maga ellen hangolta a cseheket, és elkezdődött a 17 évig tartó huszita háború, melynek leverésére keresztes háborút hirdetett. 1431-ben sikerült megosztania a felkelőket, és a kelyhesek átpártoltak hozzá, az ő segítségükkel végül 1434-ben döntő csapást mértek a táboriták seregére. A huszita háborúk vége felé érte el legnagyobb sikerét, ugyanis 1433-ban a pápa német-római császárrá koronázta.

Zsigmond fiú örökös hiányában utódjául leánya férjét, Habsburg Albertet jelölte.

Német, magyar, cseh és itáliai királyként, valamint német-római császárként Európa legtekintélyesebb uralkodója volt. Birodalma központját Budán rendezte be, amelyet európai hírű királyi rezidenciává fejlesztett. A palotaegyüttesnek – amely mára elpusztult – annak idején a csodájára jártak. Így elmondhatjuk, hogy ebben az időben Buda volt Európa központja, ahol császárokat, királyokat, fejedelmeket fogadtak. A német birodalmi gyűlést, először a történelem folyamán, a Német-római Birodalom határain kívül, Pozsonyban hívta össze.

Zsigmond kora fordulópontot jelent Magyarország külpolitikai helyzetében: az eddigi regionális nagyhatalom a törökök megjelenése által a fenyegetettség állapotába jutott, s a sikertelen hadjáratok után világossá vált mindenki számára, hogy Magyarország védekező helyzetbe került.

HunHír.Hu- Múlt-kor – Révai Nagy Lexikona – freeweb

pig@ – HunHír.Hu