A sokat próbált búcsújárók szerint talán a csíksomlyói búcsú történetében idén voltak legtöbben a Nyeregben, hogy kifejezzék a magyar nép együvé tartozását, és az anyaországban várt változások szükségszerűségét. A Napba Öltözött Asszony a szertartás idejére a földre küldte az éltető sugarakat, de a Himnusz után elborult az ég, s hamarosan iszonyú jégeső verte el a Nyeregből tömött sorokban levonuló egymáshoz préselődött zarándokokat. Égi jel, hiszen az Isten és Babba Mária, ha kegyes is, sokáig nem tűri el választott népénél a hazugságot, az igazságtalanságot és az erőszakos megkülönböztetéseket.

Románia uniós csatlakozása csupán annyi pozitívumot eredményezett a megcsonkított országból Erdélybe és a Székelyföldre látogatók számára, hogy a tenyeres-talpas oláh közeg most már nem köt bele mindenbe, nem nézi kutakodva a személygépkocsik és a tömegközlekedési járművek utasait, s a gúnyhatár átkelése így szinte percek alatt lezajlik. A szokatlanul erős tavaszi melegben végeláthatatlan sorban özönlöttek a gépkocsi- és a buszkaravánok Székelyföld egyik szakrális helyszíne felé, hogy a csíksomlyói búcsú résztvevői ismételten bizonyíthassák egy megvert, megtört, de soha bele nem nyugvó több ezer éves nép fiai, akik az ősök szellemét hívva egy keresztény liturgia lebonyolításának helyszínén mutatják meg magukat a világnak.

Az idei búcsúra jellemző volt, hogy eddig még ennyi nagy-magyarországos autót ez idáig nem lehetett látni, és a Csíksomlyóról készült felvételek is bizonyíthatják, hogy nagyon nagy számban jelentek meg az Árpád-sávos zászlók. Pedig az ünnepélyes és felemelő találkozóhelyen éppúgy jelen volt a „csőcselék”, mint a magyarországi jobb érzésű értelmiség színe-java, és nem lehetett kinézethez, viselethez kötni azt, kinél volt az ősi, történelmi lobogónk. Szó nincs itt már nyilas-éra iránti nosztalgiáról, mint ahogy a gyűlölködő kisebbség állítja, csupán arról van szó: akik mindig rugdalják, köpködik, szidalmazzák a magyarságot, felfuvalkodott gőgjükben, és az idők végezetéig tartó sértettségükben betámadták az ősi magyar jelképet. Akiknek nem tetszik a gyűlölködő kisebbség egyre hangosabb rikoltozása, az ideológiától és a közelmúlt iránti rokonszenvtől, vagy ellenszenvtől függetlenül az Árpád-sávos zászlóval jelzi: Magyarország a magyaroké, s nem az idegenek, a bevándorlók és a betelepülők szószólói.

Noha szentbeszédekben leginkább a finomabb és árnyaltabb megfogalmazások hangzottak el, és a prédikátorok sajnos arra is nagyon ügyeltek, hogy ne bántsák meg mások túlzott érzékenységét, azért elhangzott az is, hogy milyen gond az, ha konkoly is keveredik a búzába, és magára vehette ezt a kitételt az, aki a megszállt országban és az anyaországban is az erőszakos hatalmat gyakorolja.

Mint minden évben, most is kegyes volt a Jóisten a zarándokokhoz, és verőfényes napsütésben zajlott le a szentmise, de az égiek azt is megmutatták, hogy azért nincsen minden rendben. Szinte szempillantás alatt hatalmas jégeső zúdult Csíksomlyóra és közvetlen környezetére, néha galambtojás nagyságú égi áldás is érkezett a magasból. Sokan a mezőn átvágva próbáltak lecsúszni a Nyeregből a vizes füvön, a szabályos útvonalat betartók egymáshoz préselődve, szinte lépésben haladva tudtak csak lassan kimenekülni a viharzónából. Jelzésértékű, hogy Csíksomlyótól öt-hat kilométerre nem volt ilyen égi háború, a fentről jött figyelmeztetés azon zarándokoknak szólt, akik a világ összmagyarságát képviselték.

Miután a csonka hazából is több százezren érkeztek, és talán arányukban ők voltak a legtöbben, egyértelmű, hogy a kegyes, de most haragvó Isten a kicsi Magyarország magáról sokszor megfeledkezett, az ősök hitét elhagyó és a gonosz bálványok szolgálatába szegődő népének szólt az üzenet.

G. Kirkovits István – HunHír.Hu