Buda visszafoglalásának 67. évfordulóján elhunyt Görgey Artúr
Nem tisztünk Görgey tetteit véleményezni, emlékezzünk csupán a nagyszerű katonára, aki 1849 május 21-én visszafoglalta Budát, minek emlékére 1992-től ezen a napon ünneplik a Magyar Honvédség Napját.
A történelem furcsaságainak egyike, hogy Görgeyt, a győztes hadvezért 67 évvel később, ugyanezen a napon érze utol a halál. “… minden erényeivel és hibáival egész férfi és hős volt, a szó legszebb értelmében…”- írta róla gróf Leiningen Károly tábornok az aradi börtönben.
A hadvezérek sokszor másképp látják az adott történelmi, háborús helyzetet, mint a politikusok, így nem csoda, hogy Görgeynek ezekben betöltött szerepe és tettei azóta is vita tárgyát képezik történészek és a történelmet szerető „laikusok” körében.
Az ifjú Görgey tanár szeretett volna lenni, de édesapja katonatiszti pályára kényszerítette. Tulinban végezte az utászakadémiát. Apja halála után az egyhangú tiszti szolgálatból 1844-ben kilépett s régi vágyát követve Prágában Redtenbacher professzor tanítványa lett. Hamar önálló tudományos munkát is végzett, megoldotta a zsírsav homológok elválasztását sóik alkoholban való különböző oldékonysága révén. A kókuszdió olajának zsírsavairól írott dolgozata 1848-ban két előkelő folyóiratban is megjelent.
Magyarországon akart kémikusi képzettségének megfelelő beosztást kapni. Megpályázta az átmenetileg megüresedett műegyetemi kémiai tanszéket. Professzori kinevezés helyett azonban az ismert hadvezéri karrier várt rá.
1848 márciusában megnősült, és lemondva az egyetemi kinevezésről hazautazott nagynénje gazdaságát kezelni. Májusban, amikor Batthyányi Lajos miniszterelnök fegyverbe szólította az országot, öccsével Pestre utazott és felajánlotta szolgálatát.
Egykori tiszttársai örömmel fogadták. Néhány hónap alatt szédítő magasba emelkedett, 1848 júniusában századosi , szeptemberben őrnagyi, októberben ezredesi kinevezést kapott. Novemberben már a honvédsereg tábornoka. Gyors emelkedésnek páratlan tehetsége, szigorú kötelességérzete volt az oka. Hosszú életeből mindössze kilenc és fél hónap ideje volt arra hogy megmutathassa tehetségét. S amit e rövid idő alatt végbevitt, azzal a magyar történelem egyik legnagyobb hadvezére lett. 1848 októberében fegyverletételre kényszerítette Jellasics 8000 főnyi jobbszárnyát Ozoránál Perczel Mórral együttműködve., Előbb őrnaggyá, majd Kossuth javaslatára tábornokká léptették elő, s a felsődunai honvédsereg vezérévé nevezték ki. A szabadságharc csatáiban kiemelkedő katonai képességével és személyes bátorságával tűnt ki. 1849. március 31-től a magyar fősereg vezéreként a tavaszi hadjáratban felszabadította a Duna-Tisza közét és a Felvidéket, május 21-én visszafoglalta Buda várát. A felkínált nemzeti ajándékot visszautasította, egyetlen vágya az, hogy a harcok befejezése után kémiai professzori kinevezést kapjon.
“Én katonai sikereimnek legnagyobb részét chemiai tanulmányaimnak, a búvárkodás révén szerzett értelmi fegyelmezettségemnek köszönöm… Chemiai tanulmányaim közben tanultam meg azt, hogy puszta okoskodásaiban, sőt megfigyeléseiben is mily sokféleképpen csalódhatik az ember a valóság felől: de egyúttal azt is megtanultam, miféle módon lehet csalódásait sikeresen ellenőrizni, így a valóság felismeréséhez biztosan eljutni.”
A későbbiekben a Szemere-kormány hadügyminiszterévé nevezték ki. Akkor ért karrierje csúcsára, amikor politikai és a katonai helyzet egyaránt rosszra fordult. Politikai tekintetben hajlott a bécsi udvarral való megegyezésre, s ezért összeütközésbe került Kossuthtal
Az orosz beavatkozás után seregével a parancsnak engedelmeskedve délre vonul. Bár súlyosan megsebesül Komáromnál, 9 nappal később már újra átvette a vezényletet. Hadvezéri teljesítményét az ellenség is ámulva csodálja. Az orosz cár így ír erről:
“Sehogy sem tudok napirendre térni afölött, hogy Görgey hogyan kerülhette meg hadseregünket előbb jobb-, aztán a balszárnyán, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogy teremhetett délen…!”.
A reménytelenné vált küzdelem felszámolása lett Görgey utolsó feladata. Augusztus 11-én Kossuth lemondott, és Görgeyre ruházta a teljes hatalmat, aki az oroszok előtti fegyverletétel mellett döntött, mivel számára fontosabb volt saját dicsőségénél azon emberek élete, akiket így megmentett a reménytelen harcoktól.
„Azokban a napokban különben is nem az én jó hírnevem miatt aggódtam, hanem hazám szomorú jövője miatt.” – írja életét összefoglaló művében. „ Magyarország jövője fölött a fegyverletétel után azok a hazafiak is kétségbeestek, akik a Magyarország és Ausztria közti fegyveres küzdelem idején az utóbbinak pártjára álltak (de nem a csatatéren).
Bajtársaim nagy részének a jövője nyilván vagy a börtön volt, vagy a halál.
Csány Lászlót egy-két nappal utánam szintén Nagyváradra hozták, rögtön a legszigorúbb őrizet alá vetették, és elzárták a külvilágtól. Gyámfia* vagyonának egy része ércpénzben vele volt, s ő azért, hogy ezt közvetítésemmel gyámfia kezéhez juttathassa, sürgősen találkozni kívánt velem. De már késő volt. A találkozót megtagadták. Mind Csánytól, mind többi társaimtól – néhányak kivételével – Kisjenőn augusztus 14-én búcsúztam el örökre, anélkül hogy ezt gyanítottam volna.
A hadsereghez csatlakozó magasabb állású polgári személyekkel – úgy értesültem – egyelőre kevésbé kegyetlenül bántak. Néhányukkal még beszéltem is Nagyváradon. Egyelőre kényszerútlevéllel hazabocsátották őket.
A huszár és honvéd legénység őrmestertől és tűzmestertől lefelé (azok is, akik azelőtt osztrák szolgálatban voltak) mindjárt a fegyverletétel utáni első napokban amnesztiát kapott. De a tábornokokat és tiszteket továbbra is fogva tartották. Báró Haynau táborszernagy alkalmasabb időpontra tartotta fenn magának sorsuk eldöntését. A fenntartás gyalázatos jelentése felől nem volt kétségem.
Ameddig boldogtalan bajtársaim, csakúgy, mint jómagam is, orosz hadifogságban voltak, mindig azt reméltem, rábírhatom herceg Paszkevics tábornagyot, hogy befolyását, melyet énrám pazarolt, bajtársaim érdekében vesse latba. Abból a föltevésből indultam ki, hogy az orosz hadvezér azért csak az én megmentésem érdekében járt közben, mert azt hitte, hogy a fegyverletétel az én korlátlan akaratomnak volt kényszerű következménye. Legelső feladatom az volt, hogy őt ennek éppen az ellenkezőjéről meggyőzzem. Elmondtam neki, hogy bajtársaim szabad akaratukból egyeztek bele a harc megszüntetésébe; közreműködtek a fegyverletétel végrehajtásában, és hogy az ő beleegyezésük és közreműködésük nélkül lehetetlen lett volna az egész dolog. És nyíltan kijelentettem neki, hogy a nekem szánt kegyelemnek szememben pillanatnyilag semmi értéke sincs, kivált akkor, ha bajtársaimat báró Haynau táborszernagy kezébe kiszolgáltatják.
Herceg Paszkevics tábornagy tagadhatatlan nagylelkű hajlamai ellenére, amelyekről a bajtársaim által és általam az orosz táborban tapasztalt emberséges bánásmód is fényes tanúságot tett, többször ismételt kérésemre mindannyiszor egy és ugyanazt a lesújtó feleletet adta: hogy kérelmemet és a támogatására felhozott érveket sajnos lehetetlen figyelembe vennie. És mikor aztán egy napon a magyar hadifoglyokat csakugyan kiszolgáltatták az osztrákoknak, akkor én – jóllehet tudtam, milyen nemes hangon folyamodott kegyelemért herceg Paszkevics tábornagy egyenesen őfelségéhez, az osztrák császárhoz bajtársaim érdekében – az ő sorsuk miatt már csak azért is kétségbeestem, mert időközben olyan dolgok történtek, amelyek hordereje egymagában is elegendő volt a szerencsétlenek életét a lehető legnagyobb mértékben veszélyeztetni.
Damjanich tábornok, Arad várának parancsnoka a maga elhatározását, hogy egyedül orosz csapatoknak adja át a várat, mindjárt a világosi fegyverletételkor tudatta gróf Rüdiger lovassági tábornokkal. Az alkudozás megkezdésével megbízott Buturlin orosz tábornok Damjanich tábornokhoz írt levelemmel augusztus 15-én megérkezett Aradra, és még ugyanaznap megkötötte a kapitulációt, mely szerint Arad őrsége kötelezte magát, hogy augusztus 17-én délután az erődöt feltétel nélkül átadja – de csupán orosz csapatoknak –, Buturlin tábornok pedig azt a kötelezettséget vállalta, hogy a vár feladásakor osztrák katonaság nem lesz jelen. De a várat a Maros bal partján egy osztrák hadtest, gróf Schlik altábornagyé zárta körül. Az osztrák tábornok már az oroszok előtt megadásra szólította fel a várat, de határozottan elutasító feleletet kapott. Mikor aztán báró Haynau táborszernagy közvetlenül ezután a vár őrsége és Buturlin orosz tábornok közti várfeladási szerződésről értesült, olyan parancsot adott gróf Schlik altábornagynak, melynek végrehajtása Buturlin orosz tábornokot abba a kínos helyzetbe hozta volna, hogy vagy az aradi várőrségnek adott szavát (hogy a vár feladásakor osztrák csapatok nem lesznek jelen) nem váltja be, vagy pedig csapataival gróf Schlik altábornagy hadtestével szembeszáll. Haynau parancsáról még jókor értesült gróf Rüdiger lovassági tábornok, és megértve a helyzetet, hogy Buturlin tábornok az Arad várával megkötött szerződés szerint Haynau említett parancsának végrehajtását, ha kell, fegyveres erővel is köteles megakadályozni, vagyis az ellenséges összeütközés az osztrák és orosz csapatok közt kikerülhetetlen: rögtön egy tisztet küldött Temesvárra, az osztrák főhadiszállásra azzal a megbízással, hogy báró Haynau táborszernagyot bírja rá a gróf Schlik altábornagynak adott parancs visszavonására. Gróf Rüdiger lovassági tábornok követe báró Haynau táborszernagyot annyira csökönyös kedvében találta, hogy csak az orosz tiszt komoly figyelmeztetése – a szóban forgó parancs Ausztria éppen csak hogy megmentett létét teszi újból kockára – volt képes utolsó pillanatban a parancs visszavételét kicsikarni. Gróf Rüdiger lovassági tábornok előre meghagyta a maga küldöttének, hogy az osztrák fővezér ellenparancsát közvetlenül vigye meg Aradra gróf Schlik altábornagynak. Ez utóbbi – egyrészt uralkodójának jól felfogott érdekében elszánta magát, hogy Haynau végzetes parancsának nem engedelmeskedik, másrészt báró Haynau táborszernagyot képesnek tartotta arra, hogy ezt a nagyon indokolt engedetlenséget is szigorúan megtorolja – a Haynau-féle ellenparanccsal Temesvárról Aradra visszasiető orosz tisztet úgy üdvözölte, mint élete megmentőjét.
Ezeknek az eseményeknek gyorsan terjedő híre az orosz táborban báró Haynau táborszernagy jelleméről olyan nyilatkozatokat váltott ki, melyek éppenséggel nem a tisztelet érzelmeiből fakadtak. Az osztrák fővezér Aradon, 1849. augusztus 18-án kelt hadseregparancsával, mely az orosz hadsereget csúnyán sértette, végképp rászolgált arra, hogy most már az ő személyén kívül a parancsnoksága alatt álló hadsereg ellen is hasonló elítélő nyilatkozatok hangozzanak el.
Az orosz tisztek – akik tábornokaik nemes példáját követve – mindjárt a fegyverletételt követő első naptól igyekeztek elviselhetővé tenni bajtársaim számára a hadifogság keserű sorsát, az osztrákok elleni ingerültségükben olyan messze mentek, hogy a fogoly honvédtiszteket még osztrák katonatisztek jelenlétében is kitüntető figyelemben részesítették, sőt az osztrákokkal a magyar tisztek szeme láttára leplezetlenül lekicsinylően bántak. Összekoccanásokra is sor került a szövetséges hadseregek egyes tisztjei közt, s ebből a mindent mesésen eltúlzó rémhírek menten azt következtették, hogy már bizonyos az Ausztria és Oroszország közti háború kitörése, és ebben a képzelt háborúban Magyarország nem Ausztria oldalán fogott volna fegyvert. De a légvárakat hamar eloszlatta hadifogoly társaimnak Sarkadon az osztrákok kezébe való tényleges kiszolgáltatása; és csak a fent elmondott tények, amelyek a tiszavirág-életű álhíreknek alapul szolgáltak, maradtak meg és hatottak, mégpedig szerencsétlen társaim elkerülhetetlen vesztére. Mert minden, amit én báró Haynau táborszernagy gondolkodás- és cselekvésmódjáról hallottam, csak fokozta azt az aggodalmamat, hogy mikor ő bajtársaim sorsa fölött dönt, minden sértésért, amelyet (kivált önszeretetén) a fegyveres oroszok ütöttek – a fegyvertelen magyarokon áll bosszút. És ő ezt a belső ösztönét mindaddig, míg az én megkegyelmezésem csak Oroszországban volt érvényes, és Ausztriában nem – féktelenül követhette, mivel a ráruházott jus gladii leggátlástalanabb alkalmazását is úgy lehetett feltüntetni, mint a „szabad egységes Ausztria” államérdekének feltétlen következményét. De attól a pillanattól fogva, mikor őfelsége, az osztrákok császára is megkegyelmezett nekem: meggyőződésem szerint már nem volt az osztrák államérdek feltétlen követelménye a jus gladii uralma azok fölött is, akik Ausztria ellen az én parancsaimra küzdöttek.”
Világos után elválasztották társaitól, Az ausztriai Klagenfurtba internálták. Harmincegy éves volt. A lelkére nehezedő nyomás az október 6-i kivégzések után csak fokozódott. 1849 karácsonyán ezt írta öccsének:
“Emlékezel-e még, öcsém, azon mondásomra, hogy nekem- bármerre dőljön el hazánk sorsa- mártírszerep fog jutni. Jutott is:de ennyire kínteljesnek nem véltem volna.- Akasztófát, golyót vagy örökös börtönt vártam- rövid szenvedés után végső nyugalmat. De jelen állapotom százszorta rosszabb mindezeknél…”
S helyzete a hosszú évtizedek alatt sem javult Csak nehéz ifjúságában kifejlődött óriási lelki ereje magyarázza, hogy nem roppant össze. Tudta, élnie kell.
“Ha véget vetek életemnek: azzal jogot adok rágalmazóimnak azt mondani, hogy a lelkiismeret furdalásai bírtak az öngyilkosságra. Nekem tehát élni kell- hacsak avégett is, hogy mindazoknak, akik bennem hittek, vesztett vagy megrendült hitöket visszaadjam, újra megszilárdítsam…”
Csak 1867- ben térhetett vissza Magyarországra, de állandó sértegetéseknek, sőt megtámadásnak volt kitéve. Állást sem kapott, bár csaknem 70 évig figyelemmel kísérte a kémia fejlődését, mégsem válhatott újra e tudomány aktív művelőjévé. Végre 1884-ben Klapka és 207 főnyi 48-as honvéd kiállt mellette nyíltan, és nyilatkozatban jelentették ki, hogy Görgeyt nem tartják árulónak.
1916-ban ért véget megpróbáltatásokkal terhes élete. A család gyászértesítője így szólt: “A görgői és toporci Görgey nemzetség mély megilletődéssel jelenti, hogy legidősebb tagja és örökös büszkesége Görgey Artúr magyar hazánk egykor diadalmas, nagy hadvezére, majd sokaktól méltatlanul félreismert, de mindig szerető hűséges, önfeláldozó fia, május 21-én, életének 99. évében hosszú szenvedés után elhunyt.”
Temetésén a Görgey nemzetség 32 meglett férfi tagja közül kevés kivétellel valamennyien jelen voltak. Ezrek jöttek el. S ott volt Tisza István miniszterelnök is a minisztereivel, s botjaikra támaszkodva néhány negyvennyolcas honvéd.
HunHír.Hu – A magyar vegyészet arcképcsarnoka, Múlt-kor – Görgey:Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben.
HunHír.Hu
Buda visszafoglalásának 67. évfordulóján elhunyt Görgey Artúr
Nem tisztünk Görgey tetteit véleményezni, emlékezzünk csupán a nagyszerű katonára, aki 1849 május 21-én visszafoglalta Budát, minek emlékére 1992-től ezen a napon ünneplik a Magyar Honvédség Napját. A történelem furcsaságainak egyike, hogy Görgeyt, a győztes hadvezért 67 évvel később, ugyanezen a napon érze utol a halál. “… minden erényeivel és hibáival egész férfi és hős volt, a szó legszebb értelmében…”- írta róla gróf Leiningen Károly tábornok az aradi börtönben.
A hadvezérek sokszor másképp látják az adott történelmi, háborús helyzetet, mint a politikusok, így nem csoda, hogy Görgeynek ezekben betöltött szerepe és tettei azóta is vita tárgyát képezik történészek és a történelmet szerető „laikusok” körében.
Az ifjú Görgey tanár szeretett volna lenni, de édesapja katonatiszti pályára kényszerítette. Tulinban végezte az utászakadémiát. Apja halála után az egyhangú tiszti szolgálatból 1844-ben kilépett s régi vágyát követve Prágában Redtenbacher professzor tanítványa lett. Hamar önálló tudományos munkát is végzett, megoldotta a zsírsav homológok elválasztását sóik alkoholban való különböző oldékonysága révén. A kókuszdió olajának zsírsavairól írott dolgozata 1848-ban két előkelő folyóiratban is megjelent.
Magyarországon akart kémikusi képzettségének megfelelő beosztást kapni. Megpályázta az átmenetileg megüresedett műegyetemi kémiai tanszéket. Professzori kinevezés helyett azonban az ismert hadvezéri karrier várt rá.
1848 márciusában megnősült, és lemondva az egyetemi kinevezésről hazautazott nagynénje gazdaságát kezelni. Májusban, amikor Batthyányi Lajos miniszterelnök fegyverbe szólította az országot, öccsével Pestre utazott és felajánlotta szolgálatát.
Egykori tiszttársai örömmel fogadták. Néhány hónap alatt szédítő magasba emelkedett, 1848 júniusában századosi , szeptemberben őrnagyi, októberben ezredesi kinevezést kapott. Novemberben már a honvédsereg tábornoka. Gyors emelkedésnek páratlan tehetsége, szigorú kötelességérzete volt az oka. Hosszú életeből mindössze kilenc és fél hónap ideje volt arra hogy megmutathassa tehetségét. S amit e rövid idő alatt végbevitt, azzal a magyar történelem egyik legnagyobb hadvezére lett. 1848 októberében fegyverletételre kényszerítette Jellasics 8000 főnyi jobbszárnyát Ozoránál Perczel Mórral együttműködve., Előbb őrnaggyá, majd Kossuth javaslatára tábornokká léptették elő, s a felsődunai honvédsereg vezérévé nevezték ki. A szabadságharc csatáiban kiemelkedő katonai képességével és személyes bátorságával tűnt ki. 1849. március 31-től a magyar fősereg vezéreként a tavaszi hadjáratban felszabadította a Duna-Tisza közét és a Felvidéket, május 21-én visszafoglalta Buda várát. A felkínált nemzeti ajándékot visszautasította, egyetlen vágya az, hogy a harcok befejezése után kémiai professzori kinevezést kapjon.
“Én katonai sikereimnek legnagyobb részét chemiai tanulmányaimnak, a búvárkodás révén szerzett értelmi fegyelmezettségemnek köszönöm… Chemiai tanulmányaim közben tanultam meg azt, hogy puszta okoskodásaiban, sőt megfigyeléseiben is mily sokféleképpen csalódhatik az ember a valóság felől: de egyúttal azt is megtanultam, miféle módon lehet csalódásait sikeresen ellenőrizni, így a valóság felismeréséhez biztosan eljutni.”
A későbbiekben a Szemere-kormány hadügyminiszterévé nevezték ki. Akkor ért karrierje csúcsára, amikor politikai és a katonai helyzet egyaránt rosszra fordult. Politikai tekintetben hajlott a bécsi udvarral való megegyezésre, s ezért összeütközésbe került Kossuthtal
Az orosz beavatkozás után seregével a parancsnak engedelmeskedve délre vonul. Bár súlyosan megsebesül Komáromnál, 9 nappal később már újra átvette a vezényletet. Hadvezéri teljesítményét az ellenség is ámulva csodálja. Az orosz cár így ír erről:
“Sehogy sem tudok napirendre térni afölött, hogy Görgey hogyan kerülhette meg hadseregünket előbb jobb-, aztán a balszárnyán, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogy teremhetett délen…!”.
A reménytelenné vált küzdelem felszámolása lett Görgey utolsó feladata. Augusztus 11-én Kossuth lemondott, és Görgeyre ruházta a teljes hatalmat, aki az oroszok előtti fegyverletétel mellett döntött, mivel számára fontosabb volt saját dicsőségénél azon emberek élete, akiket így megmentett a reménytelen harcoktól.
„Azokban a napokban különben is nem az én jó hírnevem miatt aggódtam, hanem hazám szomorú jövője miatt.” – írja életét összefoglaló művében. „ Magyarország jövője fölött a fegyverletétel után azok a hazafiak is kétségbeestek, akik a Magyarország és Ausztria közti fegyveres küzdelem idején az utóbbinak pártjára álltak (de nem a csatatéren).
Bajtársaim nagy részének a jövője nyilván vagy a börtön volt, vagy a halál.
Csány Lászlót egy-két nappal utánam szintén Nagyváradra hozták, rögtön a legszigorúbb őrizet alá vetették, és elzárták a külvilágtól. Gyámfia* vagyonának egy része ércpénzben vele volt, s ő azért, hogy ezt közvetítésemmel gyámfia kezéhez juttathassa, sürgősen találkozni kívánt velem. De már késő volt. A találkozót megtagadták. Mind Csánytól, mind többi társaimtól – néhányak kivételével – Kisjenőn augusztus 14-én búcsúztam el örökre, anélkül hogy ezt gyanítottam volna.
A hadsereghez csatlakozó magasabb állású polgári személyekkel – úgy értesültem – egyelőre kevésbé kegyetlenül bántak. Néhányukkal még beszéltem is Nagyváradon. Egyelőre kényszerútlevéllel hazabocsátották őket.
A huszár és honvéd legénység őrmestertől és tűzmestertől lefelé (azok is, akik azelőtt osztrák szolgálatban voltak) mindjárt a fegyverletétel utáni első napokban amnesztiát kapott. De a tábornokokat és tiszteket továbbra is fogva tartották. Báró Haynau táborszernagy alkalmasabb időpontra tartotta fenn magának sorsuk eldöntését. A fenntartás gyalázatos jelentése felől nem volt kétségem.
Ameddig boldogtalan bajtársaim, csakúgy, mint jómagam is, orosz hadifogságban voltak, mindig azt reméltem, rábírhatom herceg Paszkevics tábornagyot, hogy befolyását, melyet énrám pazarolt, bajtársaim érdekében vesse latba. Abból a föltevésből indultam ki, hogy az orosz hadvezér azért csak az én megmentésem érdekében járt közben, mert azt hitte, hogy a fegyverletétel az én korlátlan akaratomnak volt kényszerű következménye. Legelső feladatom az volt, hogy őt ennek éppen az ellenkezőjéről meggyőzzem. Elmondtam neki, hogy bajtársaim szabad akaratukból egyeztek bele a harc megszüntetésébe; közreműködtek a fegyverletétel végrehajtásában, és hogy az ő beleegyezésük és közreműködésük nélkül lehetetlen lett volna az egész dolog. És nyíltan kijelentettem neki, hogy a nekem szánt kegyelemnek szememben pillanatnyilag semmi értéke sincs, kivált akkor, ha bajtársaimat báró Haynau táborszernagy kezébe kiszolgáltatják.
Herceg Paszkevics tábornagy tagadhatatlan nagylelkű hajlamai ellenére, amelyekről a bajtársaim által és általam az orosz táborban tapasztalt emberséges bánásmód is fényes tanúságot tett, többször ismételt kérésemre mindannyiszor egy és ugyanazt a lesújtó feleletet adta: hogy kérelmemet és a támogatására felhozott érveket sajnos lehetetlen figyelembe vennie. És mikor aztán egy napon a magyar hadifoglyokat csakugyan kiszolgáltatták az osztrákoknak, akkor én – jóllehet tudtam, milyen nemes hangon folyamodott kegyelemért herceg Paszkevics tábornagy egyenesen őfelségéhez, az osztrák császárhoz bajtársaim érdekében – az ő sorsuk miatt már csak azért is kétségbeestem, mert időközben olyan dolgok történtek, amelyek hordereje egymagában is elegendő volt a szerencsétlenek életét a lehető legnagyobb mértékben veszélyeztetni.
Damjanich tábornok, Arad várának parancsnoka a maga elhatározását, hogy egyedül orosz csapatoknak adja át a várat, mindjárt a világosi fegyverletételkor tudatta gróf Rüdiger lovassági tábornokkal. Az alkudozás megkezdésével megbízott Buturlin orosz tábornok Damjanich tábornokhoz írt levelemmel augusztus 15-én megérkezett Aradra, és még ugyanaznap megkötötte a kapitulációt, mely szerint Arad őrsége kötelezte magát, hogy augusztus 17-én délután az erődöt feltétel nélkül átadja – de csupán orosz csapatoknak –, Buturlin tábornok pedig azt a kötelezettséget vállalta, hogy a vár feladásakor osztrák katonaság nem lesz jelen. De a várat a Maros bal partján egy osztrák hadtest, gróf Schlik altábornagyé zárta körül. Az osztrák tábornok már az oroszok előtt megadásra szólította fel a várat, de határozottan elutasító feleletet kapott. Mikor aztán báró Haynau táborszernagy közvetlenül ezután a vár őrsége és Buturlin orosz tábornok közti várfeladási szerződésről értesült, olyan parancsot adott gróf Schlik altábornagynak, melynek végrehajtása Buturlin orosz tábornokot abba a kínos helyzetbe hozta volna, hogy vagy az aradi várőrségnek adott szavát (hogy a vár feladásakor osztrák csapatok nem lesznek jelen) nem váltja be, vagy pedig csapataival gróf Schlik altábornagy hadtestével szembeszáll. Haynau parancsáról még jókor értesült gróf Rüdiger lovassági tábornok, és megértve a helyzetet, hogy Buturlin tábornok az Arad várával megkötött szerződés szerint Haynau említett parancsának végrehajtását, ha kell, fegyveres erővel is köteles megakadályozni, vagyis az ellenséges összeütközés az osztrák és orosz csapatok közt kikerülhetetlen: rögtön egy tisztet küldött Temesvárra, az osztrák főhadiszállásra azzal a megbízással, hogy báró Haynau táborszernagyot bírja rá a gróf Schlik altábornagynak adott parancs visszavonására. Gróf Rüdiger lovassági tábornok követe báró Haynau táborszernagyot annyira csökönyös kedvében találta, hogy csak az orosz tiszt komoly figyelmeztetése – a szóban forgó parancs Ausztria éppen csak hogy megmentett létét teszi újból kockára – volt képes utolsó pillanatban a parancs visszavételét kicsikarni. Gróf Rüdiger lovassági tábornok előre meghagyta a maga küldöttének, hogy az osztrák fővezér ellenparancsát közvetlenül vigye meg Aradra gróf Schlik altábornagynak. Ez utóbbi – egyrészt uralkodójának jól felfogott érdekében elszánta magát, hogy Haynau végzetes parancsának nem engedelmeskedik, másrészt báró Haynau táborszernagyot képesnek tartotta arra, hogy ezt a nagyon indokolt engedetlenséget is szigorúan megtorolja – a Haynau-féle ellenparanccsal Temesvárról Aradra visszasiető orosz tisztet úgy üdvözölte, mint élete megmentőjét.
Ezeknek az eseményeknek gyorsan terjedő híre az orosz táborban báró Haynau táborszernagy jelleméről olyan nyilatkozatokat váltott ki, melyek éppenséggel nem a tisztelet érzelmeiből fakadtak. Az osztrák fővezér Aradon, 1849. augusztus 18-án kelt hadseregparancsával, mely az orosz hadsereget csúnyán sértette, végképp rászolgált arra, hogy most már az ő személyén kívül a parancsnoksága alatt álló hadsereg ellen is hasonló elítélő nyilatkozatok hangozzanak el.
Az orosz tisztek – akik tábornokaik nemes példáját követve – mindjárt a fegyverletételt követő első naptól igyekeztek elviselhetővé tenni bajtársaim számára a hadifogság keserű sorsát, az osztrákok elleni ingerültségükben olyan messze mentek, hogy a fogoly honvédtiszteket még osztrák katonatisztek jelenlétében is kitüntető figyelemben részesítették, sőt az osztrákokkal a magyar tisztek szeme láttára leplezetlenül lekicsinylően bántak. Összekoccanásokra is sor került a szövetséges hadseregek egyes tisztjei közt, s ebből a mindent mesésen eltúlzó rémhírek menten azt következtették, hogy már bizonyos az Ausztria és Oroszország közti háború kitörése, és ebben a képzelt háborúban Magyarország nem Ausztria oldalán fogott volna fegyvert. De a légvárakat hamar eloszlatta hadifogoly társaimnak Sarkadon az osztrákok kezébe való tényleges kiszolgáltatása; és csak a fent elmondott tények, amelyek a tiszavirág-életű álhíreknek alapul szolgáltak, maradtak meg és hatottak, mégpedig szerencsétlen társaim elkerülhetetlen vesztére. Mert minden, amit én báró Haynau táborszernagy gondolkodás- és cselekvésmódjáról hallottam, csak fokozta azt az aggodalmamat, hogy mikor ő bajtársaim sorsa fölött dönt, minden sértésért, amelyet (kivált önszeretetén) a fegyveres oroszok ütöttek – a fegyvertelen magyarokon áll bosszút. És ő ezt a belső ösztönét mindaddig, míg az én megkegyelmezésem csak Oroszországban volt érvényes, és Ausztriában nem – féktelenül követhette, mivel a ráruházott jus gladii leggátlástalanabb alkalmazását is úgy lehetett feltüntetni, mint a „szabad egységes Ausztria” államérdekének feltétlen következményét. De attól a pillanattól fogva, mikor őfelsége, az osztrákok császára is megkegyelmezett nekem: meggyőződésem szerint már nem volt az osztrák államérdek feltétlen követelménye a jus gladii uralma azok fölött is, akik Ausztria ellen az én parancsaimra küzdöttek.”
Világos után elválasztották társaitól, Az ausztriai Klagenfurtba internálták. Harmincegy éves volt. A lelkére nehezedő nyomás az október 6-i kivégzések után csak fokozódott. 1849 karácsonyán ezt írta öccsének:
“Emlékezel-e még, öcsém, azon mondásomra, hogy nekem- bármerre dőljön el hazánk sorsa- mártírszerep fog jutni. Jutott is:de ennyire kínteljesnek nem véltem volna.- Akasztófát, golyót vagy örökös börtönt vártam- rövid szenvedés után végső nyugalmat. De jelen állapotom százszorta rosszabb mindezeknél…”
S helyzete a hosszú évtizedek alatt sem javult Csak nehéz ifjúságában kifejlődött óriási lelki ereje magyarázza, hogy nem roppant össze. Tudta, élnie kell.
“Ha véget vetek életemnek: azzal jogot adok rágalmazóimnak azt mondani, hogy a lelkiismeret furdalásai bírtak az öngyilkosságra. Nekem tehát élni kell- hacsak avégett is, hogy mindazoknak, akik bennem hittek, vesztett vagy megrendült hitöket visszaadjam, újra megszilárdítsam…”
Csak 1867- ben térhetett vissza Magyarországra, de állandó sértegetéseknek, sőt megtámadásnak volt kitéve. Állást sem kapott, bár csaknem 70 évig figyelemmel kísérte a kémia fejlődését, mégsem válhatott újra e tudomány aktív művelőjévé. Végre 1884-ben Klapka és 207 főnyi 48-as honvéd kiállt mellette nyíltan, és nyilatkozatban jelentették ki, hogy Görgeyt nem tartják árulónak.
1916-ban ért véget megpróbáltatásokkal terhes élete. A család gyászértesítője így szólt: “A görgői és toporci Görgey nemzetség mély megilletődéssel jelenti, hogy legidősebb tagja és örökös büszkesége Görgey Artúr magyar hazánk egykor diadalmas, nagy hadvezére, majd sokaktól méltatlanul félreismert, de mindig szerető hűséges, önfeláldozó fia, május 21-én, életének 99. évében hosszú szenvedés után elhunyt.”
Temetésén a Görgey nemzetség 32 meglett férfi tagja közül kevés kivétellel valamennyien jelen voltak. Ezrek jöttek el. S ott volt Tisza István miniszterelnök is a minisztereivel, s botjaikra támaszkodva néhány negyvennyolcas honvéd.
HunHír.Hu – A magyar vegyészet arcképcsarnoka, Múlt-kor – Görgey:Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben.
pig@ – HunHír.Hu