„Saját szemeitekkel őrködjetek a hon kincsei felett. Adjatok leányaitoknak lelkes nemzeti tanítókat, kik a tudománnyal együtt szilárd elveket s hazaszeretetet oltsanak szíveikbe.”

Széchenyi István “honunk szebblelkű asszonyainak” ajánlotta első korszakos művét, a Hitelt. Tette ezt azért, mert önnön magyarrá válásában hitvesének tulajdonította a legfőbb érdemet, s azért is, mert okkal feltételezte, hogy magyar nyelvű, érzelmű anyák és feleségek példamutatását idegen erkölcsűvé vált férfiak sokasága fogja követni. Jól tudta, kiknek pártfogását kéri reformprogramjához a két magyar hazában: bizton számíthatott a Festetich, Andrássy, Eszterházy, Batthyány, Brunszvik, Hunyadi s nem utolsó sorban a Teleki család hölgytagjaira.

A Teleki kisasszonyok különösen lelkes párthíveknek ígérkeztek. Erre kötelezte őket a családi hagyomány, a protestánsokra jellemző elvhűség és gyakorlatiasság, no meg a máig is tán csak álmainkban élő transsilvanismus, minek hatására a XVI. század óta nemzetiségek és vallásfelekezetek éltek együtt a legteljesebb harmóniában a Maros és a Keleti-Kárpátok által határolt térségben. Lessing és Kazinczy egybehangzóan bizonyították, hogy az itteni szászok germánabbak voltak a német birodalom lakóinál, a magyarok és székelyek pedig különb magyarok voltak azoknál, akik a Királyhágón innen éltek. A döntő tényező azonban persze a XIX. század első felében már a Teleki családban is a “kor lelke szabadság”.

Teleki Blanka. 1806. július 5-én látta meg a napvilágot Hosszúfalván. Apja Teleki Imre (1783-1849), anyja Brunszvik Karolina volt. Blanka és testvérei, a nála öt évvel fiatalabb Emma és az 1813-ban született Miksa sivár gyermekéveket töltöttek az isten háta mögötti családi birtokon. Különcködésre, magába fordulásra korábban is hajló apjuk egész egyszerűen kirekesztette a világot az ódon, kolostorszerű kastély falai közül. A kapubejáró fölött a falba vésette a horatiusi mondást, “Qui bene latuit bene vixit” (Aki jól elrejtőzködött, az jól élt), és egész életét a mizantróp római ódaköltő ízlése szerint rendezte be. Hivatalt nem vállalt, vendégeket nem fogadott. Gyermekeit, főként lányait ugyan bálványozta, neveltetésük és képzésük érdekében azonban elzárkózó életmódja mellett vajmi keveset tehetett.

Az arisztokrata kisasszonyoknak dukáló hagyományos képzés dacára hamar megmutatkozott érdeklődése a történelem hősi korszakai iránt. Jó matematikai érzéke volt, tehetségesen és valóságos szenvedéllyel festett, rajzolt, szobrászkodott. Idővel Imre gróf is belátta, hogy képtelen imádott lányait méltó módon felkészíteni a felnőtt életre. Sógornőjét, Brunszvik Teréz grófnőt kérte fel hát, legyen segítségére a lányok nevelésében. Blanka és Emma 1826-ban Magyarországra utaztak, hogy a Fejér megyei Martonvásáron tökéletesítsék hiányos képzettségüket és a pesti Brunszvik-palotában foglalják el a társadalmi rangjukhoz méltó helyet.

Zajos élet folyt az új épület szomszédságában álló pesti palotában. Majd mindennapos vendég volt a háznál Blanka földije, a még Kolozsvárról ismerős Döbrentei Gábor. Most már igazán nem lehetett panasza Teleki kisasszonyok képzésére, hiszen Kisfaludy, Fáy, V’órösmarty, Bajza és Czuczor igazították el őket a kor – a magyar risorgimento – sorskérdéseiben. Blanka megismerkedhetett a magyar klasszika legnagyobb szobrászművészével, Ferenczy Istvánnal, aki zárkózott természete ellenére nem csupán műtermébe bocsátotta be, hanem egyenesen tanítványának fogadta. Rajzórákat Barabás Miklóstól vehetett.

Lelki, érzelmi fejlődésére a legnagyobb hatással azonban nagynénje volt. Az első hazai “angyalkertet”, azaz óvodát felállító Brunszvik Teréz a svájci Pestalozzit tekintette példaképének. Bizonyára gyakran elmondta “szellemi gyermekének” is: Yverdonban tanultam meg azt, amiért a lelkem szomjazott. Hatni kell a népre! Mint a nép nevelője a hazának akartam szentelni életemet. A tömegeké lesz erőm, és időm, s a jövő nemzedéké szeretetem.” Ez a szenvedélyes hivatástudat nyerte meg Blankát a nevelés ügyének. Elkísérte nénjét a jótékony célú nőegyletekbe, angyalkertek, ipari tanfolyamok és cselédiskolák szervezését célzó megbeszélésekre, 1836 tavaszán pedig németországi utazására is. Útban Drezda és München felé néhány napra megálltak Pozsonyban, s a követek termében tanúi lehettek a reformkor vezérférfiai felszólalásának. Az országos ülést követően fogadta őket, s egy teljes órán át beszélgetett velük Széchenyi István. Nem lehetetlen, sőt igen valószínű, hogy e találkozás alkalmával külön is emlékeztette Blankát honleányi kötelességeire.

A pesti tanulóévek után az otthoni szürke hétköznapok következtek, az útkeresés, a pályaválasztás gyakran kudarcoktól kísért próbálkozásai. Tíz év elteltével is csupán annyi sikerről adhatott számot, hogy immár hat tanítványra tett szert Kolozsváron, s ezek a különböző rendű és rangú leányok valamennyien szép előmenetelt értek el a rajzolásban. Depressziója tovább mélyült, amikor fő szövetségese, Emma húga 1840-ben férjhez ment August de Gerando francia íróhoz, s aztán felváltva Párizsban és Pesten élt.

1843-ban édesanyját is elveszítette, s ezzel végképp meglazultak a szülőföldjéhez kapcsolódó kötelékek. A döntő lökést a végső elhatározáshoz végül is nem a fájó hiányérzet, a magányosság adta meg, hanem egy röpirat kényszerítette ki. A rendkívül ötletgazdag Fáy András 1841-ben adta közre “Nőnevelés és nőnevelő intézetek hazánkban” című tanulmányát. A konzervatív köznemesi politikus ebben a munkájában egészen hagyományos körben, a család és a háztartás keretei között jelölte ki a nő helyét. Úgy vélte, hogy a nemes leányok nevelése céljából felállítandó intézetek és az ugyancsak közköltségen létrehozandó központi nevelőnőképző feladata egyaránt kizárólag a háziasszonyképzés lehet. Ha semmi egyebet, annyit feltétlenül elért felhívásával, hogy élethosszig magára bőszítette két régi kedves barátnőjét, Brunszvik Terézt és Teleki Blankát.

Brunszvik Teréz szemrehányó episztolákban és epés megjegyzésekben vezette le mérgét, az igazán csattanós választ azonban Teleki Blanka adta a csalódást okozó egykori barátnak: végképp elhatározta, hogy amint teheti, visszaköltözik a fővárosba, s mindent megtesz egy nőnevelő intézet megalapítása célfiából.

Az elhatározást tett követte. Nagynénje tanácsára kapcsolatba lépett a neves rézmetsző, térképész és könyvművész, Karacs Ferenc Teréz lányával, ki maga is lelkes híve volt a hazai nőnevelés eszméjének. Együtt dolgozták ki a pesti tanintézet tanrendjét, fogalmazták meg képzési és nevelési céljait. A nevelési terv “alapvonásai” 1846 júniusára készültek el. Ekkor tette közzé a sajtóban nevezetes nyilatkozatát az ősszel megindítandó tanintézetről. 8-12 éves korú lányokat szándékozott felvenni kilenc évfolyamos neveldéjébe, melyben a fő cél a növendékek szellemi, erkölcsi és esztétikai kiképzése “nemzeti érzelem s hon iránti kegyelet fönntartásával”.

Szeptemberre fölállt a tantestület is. Teleki Blanka munkatársai köznemesek és közrendű értelmiségiek, ún. honoratiorok voltak: Vasvári Pál, Bereczki Máté, Hanák János valamint Karacs Teréz és az ő ajánlatára meghívott Leővey Klára. Valamennyien demokratikus gondolkodású művelt emberek, Vasvári pedig egyenesen zseni, elkötelezett forradalmár, a köztársasági eszme ábrándos híve. Az oktatás tárgyi feltételeinek megteremtése, a tanárok, nevelőnők bére két év alatt 6000 forintot emésztett fel Teleki Blanka anyai örökségéből, s ez nem is csoda, hiszen az első évfolyamokban csupán vagy két tucat fizető hallgató tanult, a képzés pedig rendkívül igényes, a készségek és ismeretek egész tartományaira kiterjedő volt. “Egy nevelőné s több oktatók által ezen tárgyak taníttatnak: világtörténelem, hazai történet, általános és hazai földleírás, természetismeret, természettan, tábla- és szószámvetés, mitológia, szépírás, magyar nyelvtan, helyesírás, francia, német nyelvtan és társalgás, fogalmazás e három nyelven, irodalom, vallás minden felekezet tulajdon papja által.” Ehhez járult még a rajzolás, tánc és kézimunka, külön szülői óhajra zongora, ének és az olasz nyelv.

A biztatóan indult vállalkozás kérészéletűnek bizonyult, elsodorta a történelem. 1848. március 15-ének délutánján Teleki Blanka is ott állt a Nemzeti Múzeum előtt ázó tömegben, s rajongva bámulta Vasvárit, amint az a pesti ifjúság szószólójaként a magyar nemzet 12 pontból álló követeléseit ismertette. Ismert történelmi okokból a tanintézet munkája előbb akadozni kezdett, később végképp leállt. A grófnő decemberben elbocsátotta növendékeit, s bezárta intézetét. Követte a főváros felé közelgő Windisch-Grátz elől Debrecenbe települő országgyűlést és Országos Honvédelmi Bizottmányt. Forradalmi meggyőződése és köztársasági érzelmei Vasvári hatására alakultak ki. Ne hallgassuk el: a középkorú asszony a szép, lelkes ifjúban nemcsak férfiideálját, de első, s egyetlen szerelmét találta meg. Vasvári oldalán jutott el életpályája csúcsára. 1849. április 27-én a debreceni Nagytemplom előtti téren sorakozott fel zászlóavatásra Vasvári mintegy 200 fős szabadcsapata. Mi sem természetesebb, mint hogy a zászlóanya tisztét Teleki Blanka vállalta. Meghatottan verte be az ezüst szegecset a nemzeti trikolor rúdjába. Csókot lehelt a 23 éves parancsnok homlokára, s könnyeivel küszködve suttogta: “Én hősöm! A köztársaságért – előre!”

E diadalmas magaslatról már csak lefelé vezethet minden út. Vasvári szabadcsapata teljes létszámban megsemmisült, valahol az Abrudbánya feletti havasokban nyugszanak jeltelen tömegsírban. S elbukott a szabadságküzdelem is. Harminchatezer halott, kivégzettek, felkoncoltak százai, bujdosók és száműzöttek ezrei adták meg a hősies kísérlet árát. Teleki Blanka pálfalvi birtokára húzódott vissza. Pálfalván Blanka bujdosó menekülteket rejtegetett, és vegytintával írt leveleket küldött Emmának, aki ugyanilyen módon válaszolt. Nem sejtették, hogy minden külföldről érkezett és oda küldött levelet felbontanak és elolvasnak.

Teréz pesti magányában úgy döntött, ellátogat Pálfalvára, hiába intette hűséges komornája: ne tegye ki magát a keserves utazásnak. Teréz még régi írásait is magával hozta, Blankával akarta megbeszélni, mit írjon ezekből az elsárgult irományokból készülő könyvébe.

Ezen dolgoztak, amikor 1851. május 13-án a nagyváradi rendőrség két alkalmazottja jelent meg, felmutatták a házkutatási parancsot, minden írást lefoglaltak, kidobálták a fiókok, szekrények tartalmát, felhasították a fotelek huzatait, majd amikor Kossuth-bankókat találtak, magukkal vitték Blankát és az iratokat.

Fél év után Pestre hurcolták a kaszárnyából átalakított börtönbe: az Újépületbe. Oda került Leöwey Klára is. Csak két év után hoztak ítéletet.

Büszkén, emelt fővel, kihúzott derékkal, “magyar gyászba” öltözötten hallgatta az ellene és “bűntársai”, Leővey Klára, valamint Erdélyi Erzsébet ellen felhozott vádakat. Nem élt az utolsó szó jogával, néma főbólintással nyugtázta az ítéletet: tíz év várfogság.

Kuffsteinbe a legkegyetlenebb börtönrészben helyezték el őket. Amíg emberséges parancsnokuk volt, kaphattak könyveket, írószereket. De annak halála után minden kedvezményt megvontak tőlük.A császárhű rokonság kérte Blankát: írjon kegyelmi kérvényt, ő nyugodtan azt felelte: Nem tudom mi az!

Öt év telt el így. Télen a -35 fokos hidegben nehezen juthattak szabad levegőhőz. Öt év után Klára szabadult bár sírva kérte: hadd maradhasson Blankával.

A hatodik évben a börtönbe politikai foglyok helyett közönséges bűnözők kerültek, így Blankát átszállították Laibachba, ahol enyhébb volt az éghajlat. Itt egy emberséges parancsnok minden kedvezményt megadott neki, s elárulta, hogy a császárné újra gyermeket vár, s ha fia születik, a politikai foglyok amnesztiát kapnak.

Teleki Blanka hatévi fogság után – 1857. május 11-én – kapott amnesztiát. Már 51 éves volt, amikor szellemileg frissen, de testileg megtörten, kimerülten és betegen Ausztriába, Németországba, végül Párizsba ment, ahol a menekültek ügyét karolta fel. A nőnevelés ügyével, a nők művelődési egyenjogúságának kérdésével foglalkozó cikkei a korabeli lapokban jelentek meg.

Ott halt meg, távol hazájától, porhüvelye máig a montparnasse-i temetőben nyugszik magyar nemzeti színű szalagokkal díszített koszorúk alatt.

Magyar Életrajzi Lexikon, Révai Nagy Lexikona, Nők Lapja, A Teleki Blanka Közgazdasági Szakközépiskola honlapja

pig@ – HunHír.Hu