Teleki László 1861. május 7-én öngyilkos lett, mert úgy hitte, hogy az adott körülmények között halála üdvösebb a hazára nézve, mint élete.

Több mint száz éve találgatják öngyilkosságának lélektani rugóit. Ötvenéves volt, erőteljes férfi, képességeinek delelőjén, lankadatlan és rettenthetetlen harcosa a szabadságnak, egyenlőségnek, demokráciának, az ország egyik legtiszteltebb embere. Aligha megfelelő indok, hogy Kossuth egyszer árulónak nevezte, hiszen Deákkal szemben most éppen Kossuth álláspontját akarta képviselni. Mások szerint kiábrándult a nemzet vezetőiből, a külföldiekből, a hazaiakból is. Azt is mondták, hogy megoldhatatlan ellentmondásba került becsületszava és ellenzéki politikája. De még olyanok is akadtak, akik azt suttogták, hogy nem is lett öngyilkos, hanem egy Bécsből irányított kéz lelőtte. És még ma sem mondhatjuk, hogy több mint száz év után ez már mindegy. Mert talán némileg másképpen folytatódik a magyar történelem, ha annak a végül is céljavesztett országgyűlésnek két legtisztább elméjű, két legbecsületesebb, két legszélesebb látókörű vezéralakja lefolytathatja azt a nagy vitát, amelyre készültek.

Teleki László gróf magyar politikus, író. A Magyar Tudományos Akadémia levelező, rendes majd tiszteleti tagja. A Pesti Kör, majd az Ellenzéki Kör elnöke. Az 1848-49-es események alatt és az azt követő években a magyar önállóság ügyének legaktívabb és talán leghatékonyabb külföldön tevékenykedő képviselője. A Magyar Nemzeti Igazgatóság tagja. A Határozati Párt vezetője.

Telekit 1836-ban Fogaras vidéke követül választotta az erdélyi országgyűlésre. A politikai irodalmon kívül, melynek mestere volt, költői kísérletet is tett a drámában. De szépirodalmi működés háttérbe szorult. 1843. megjelent a főrendi táblánál, melyben az ellenzéki törekvések, bátor és férfias föllépése által mindinkább kifejlődtek és erőre jutottak. Teleki az ellenzéki és reformpártnak csakhamar egyik leghatalmasabb vezérszónoka lett. A közbizalom őt választotta meg Batthyányi Kázmér gróffal együtt az 1844. megalakult magyar védegylet élére, melynek Kossuth Lajos lett az igazgatója. Ezen az országgyűlésen erősödött meg ismeretsége és szorosabb összeköttetése Kossuth Lajossal, mely élete végéig tartott. A nemzeti (később ellenzékinek nevezett) kör is, mely akkor nagy befolyást gyakorolt a közvéleményre, őt választotta elnökéül.

A forradalom kitörése után Teleki elégedetlen volt az új felelős minisztérium munkájával. Az áprilisi törvényeket értékelte, ám meggyőződése volt, hogy ez csupán a minimumot jelentheti, és a reformokat folytatni kell. Ezért visszatért Pestre, és az Ellenzéki Kör nevét megváltoztatva Nyáry Pállal létrehozta a Radical Kört, valamint belépett a nemzetőrségbe.

Az 1848. július 5-én kezdődő első magyar népképviseleti országgyűlésen Teleki Abony képviselőjeként vett részt, és a függetlenségét újonnan visszanyert ország olyan létkérdeseiben szólalt fel, mint az „olasz kérdés”, a „horvát kérdés” és az önálló magyar hadsereg igénye.

A Batthyány-kormánynak nem sokkal megalakulása után, már 1848 májusától kezdve fontos céljai közé tartozott az ország függetlenségének a külfölddel való elismertetése, és a diplomáciai kapcsolatok felvétele. Ez beleillett abba a koncepcióba, mely – az április törvények alapján – Magyarország és a birodalom örökös tartományai közötti viszonyt a tiszta perszonálunióban jelölte meg. A kormány állásfoglalásaiban az örökös tartományokkal kapcsolatban rendszeresen használta a „külföld” kifejezést. Teleki már 1849-ben követeli a nemzetiségek teljes egyenjogúságát. Majd őt nevezik ki a forradalmi kormány párizsi követének. Talán azért is, hogy távol legyen – kényelmetlenül következetesebb forradalmár, mint a szabadságharc politikai és katonai vezérkara.

A Telekire bízott feladatok meglehetősen sokoldalúak voltak. Francia-magyar szövetséget kellett volna kieszközölnie, fegyvervásárlásokat nyélbe ütnie, francia és – a kiterjedt párizsi lengyel emigráción keresztül – lengyel tiszteket meggyőzni a magyar ügy igazáról, és őket rábírni, hogy fegyveresen is részt vegyenek az időközben elkezdődött magyar szabadságharcban. Nem utolsósorban pedig a párizsi román emigráció propagandáját ellensúlyozva tájékoztatnia a francia kormányt és a közvéleményt a magyarországi román nemzetiség valós helyzetéről, és a magyar kormánynak velük kapcsolatos politikájáról.

Teleki szeptember 8-án érkezett meg Párizsba. Jules Bastide külügyminiszter nemsokára fogadta őt, majd kilátásba helyezte Pascal Duprat kinevezését a francia kormány Magyarországra küldendő követének. Azonban ez csupán látszólagos siker volt, mert a leglényegesebb lépésre Bastide és kormánya nem tudta rászánni magát: elmaradt a diplomáciai elismerés.

A szabadságharc következtében Magyarország később olyannyira el lett vágva a külföldtől, hogy a párizsi diplomáciai központ fokozatosan átvette a külügyek irányítását, és befolyása az összes Nyugat-Európában tevékenykedő követre kiterjedt. Ezzel Teleki feladatainak köre tovább bővült.

1849 májusában Teleki francia nyelvű röpiratot jelentett meg De l’intervention Russe címmel, melynek témája Oroszországnak Magyarország elleni intervenciója.

1849. május 14-én – egy hónappal a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetése után – Teleki nagy elméleti jelentőségű levelet ír Kossuth Lajos kormányzó-elnökhöz, melyben nem kevesebbet vállal magára, mint részletes politikai irányadást a nemzetiségek tekintetében. Koncepciója szerint egy föderatív alapon átszervezett Magyarország vált volna egy később létrehozandó dunai konföderáció központjává, melynek tagjai Románia, Szerbia, Bulgária, Csehország és Morvaország lettek volna.

A bukás híre külföldön éri, az osztrák bíróság távollétében halálra ítéli, nevét bitófára szögezik. Teleki 1849 októberében a francia lapokban újságcikket jelentetett meg, melyben rámutatott az első felelős magyar kormány miniszterelnökének, gróf Batthyány Lajosnak elítélése kapcsán elkövetett törvénytelenségekre. 1850. szeptember 11-én Haynauhoz intézett párbajra hívó levele – mivel a tábornok válaszra sem méltatta – két évvel később francia, belga, angol és német lapokban is megjelent.

A szabadságharc bukása után az emigráció többi tagjához hasonlóan Teleki is intenzíven dolgozott annak érdekében, hogy Kossuth és társai mihamarabb kiszabaduljanak a törökországi Kütahya-beli internálásból, ami 1851 őszén meg is történt. Ugyanakkor Kossuth még az internálás ideje alatt kinyilvánította igényét az emigráció ügyeinek vezetésére. Ezt Teleki (több más emigránssal együtt) elutasította, és meg is szakadtak a kapcsolatok közte és Kossuth között, egészen 1859-ig. Ennek ellenére a nyilvánosság előtt nem szállt szembe Kossuthtal, mivel úgy ítélte meg, hogy ez mindenképpen a magyar ügy kedvezőtlenebb nemzetközi megítéléséhez vezetne.

1851 őszétől kezdve főként Svájcban tartózkodott. Genfi társasága olyan személyekből állt, mint a gyermekkori barát Puky Miklós, valamint Horváth Mihály, Klapka György és Zichy Antónia, Batthány Lajos özvegye. Emellett időnkénti brüsszeli látogatásai idején Jósika Miklós és neje vendégszeretetét élvezte. Mindeközben, ha megoldható volt, sűrűn találkozott az időközben özveggyé vált Lipthay Auguszta bárónővel. Az 1859-ig eltelt néhány esztendőben – ha nem is vonta ki magát teljesen az aktív politikai életből – visszavonultabban élt.

1859-ben Klapka után Teleki is ismét felvette a kapcsolatot Kossuthtal. Május 6-án Párizsban Kossuth, Teleki és Klapka részvételével megalakult a Magyar Nemzeti Igazgatóság, mely az emigráns kormány feladatát volt hivatott betölteni. Teleki gróf Kossuthtal nemegyszer vitába száll a programok megszövegezésében. Kossuth felelt a diplomáciáért; a katonai ügyeket, és a román fejedelemségekben tervezett akció előkészítését Klapka vállalta, míg Telekinek jutott a hazai titkos szervezettel való kapcsolattartás.

Teleki 1860 novemberében Drezdába utazott meglátogatni szerelmét, Lipthay Auguszta bárónőt. Már Drezdába érkezésétől kezdve figyelte a szász rendőrség, majd tervezett visszautazása napján, december 16-án szállásán elfogták. Ezután Friedrich Ferdinand Beust szász miniszterelnök – a nemzetközi jog durva megsértésével, ami ellen később a nyugati kormányok is élénken tiltakoztak – kiadta Ausztriának, majd december 20-án éjjel betegségére való tekintet nélkül áthurcolták az osztrák határon.

Teleki tíz napot töltött osztrák börtönben, majd december 31-én Ferenc József császár maga elé rendelte a bécsi Burgba. Az uralkodó azzal a feltétellel bocsátotta szabadon, ha esküt tesz, hogy többé nem utazik külföldre, a külfölddel nem köt a birodalomra nézve ellenséges szövetségeket, illetve átmenetileg tartózkodik a hazai politikában való részvételtől. Ennek hírére Kossuth árulónak mondja, aminek híre eljut hozzá, és elkeseríti.

Teleki szabadulását követően még három hétig Bécsben maradt, majd innen 1861. január 23-án utazott Gyömrőre, és csak a hónap végén érkezett Pestre. Hazatérésekor olyan óriási népszerűség fogadta, amely még Deákét is elhomályosította. Görgey István írta:

„Egyszerre ő lett – belül az országon – a látható feje a képzelt honszabadító nagyszerű organisatiónak és külföldi actiónak, szálláscsinálója a kül betörésnek, a remélt vagy rettegett nagy eseményeknek; biztosítéka a külhatalmasságok régóta hiresztelt segélynyujtásának.”

A hazai titkos szervezet vezetőségén belül eközben túlsúlyba kerültek azok, akik hajlottak a Béccsel kötendő alkura, és a szervezkedés fő céljának azt tekintették, hogy a majdani tárgyalások során minél kedvezőbb pozícióból tárgyalhassanak az uralkodóval. Emiatt Teleki a Magyarország című lapban 1861. február 9-én megjelent, Bars megye közönségéhez intézett nyílt levelében elhatárolódott a szervezettől, és kinyilvánította, hogy korábbi elveihez ragaszkodik.

1861-ben azután összehívják az országgyűlést, és Teleki, mint főrend, császári meghívót kap. Úgy tekinti, hogy ezzel Ferenc József felmentette becsületszava alól, hiszen ő maga hívja a politikai testületbe, de ő mégis Abony képviselőjeként az alsótáblán jelent meg. Március 30-án képviselővé választása után elmondott beszédében elutasított minden Ausztriával kötendő esetleges alkut, valamint kijelentette, hogy az 1848-as állapotokat csak kiindulópontnak tekinti, amelyhez képest „mind alkotmányos, mind demokratiai jogegyenlőségi tekintetben” tovább kell lépni. Az 1861. április 6-án Budán megnyílt országgyűlésen kezdettől fogva jól elkülönült egymástól a két oldal, a Deák vezette Felirati Párt, és a Teleki irányította Határozati Párt. Teleki és hívei azzal érveltek, hogy az 1848-as trónváltozás az ország törvényei értelmében érvénytelen, s ennek értelmében a formailag nem király Ferenc Józsefnek nem kívántak a megszokott feliratban válaszolni. Ehelyett a nemzet akaratának határozatban való kimondását kívánták, majd ezt követően azt szerették volna, ha az országgyűlés kimondja saját önfeloszlatását, így akadályozva meg bármiféle alku lehetőségét is. Ezt indokolta továbbá az is, hogy Horvátország és Erdély képviselői nem vehettek részt az országgyűlésen, amelyet emiatt határozatképtelennek tekintettek.

Az idő multával mind nyilvánvalóbbá vált, hogy Teleki még pártján belül is egyedül maradt az alkut mereven elutasító álláspontjával. Erről végső bizonyosságot akkor szerezhetett, amikor az uralkodónak szánt válaszról szóló parlamenti vita előestéjén Tisza Kálmán, Teleki unokaöccse látogatást tett a gróf Szervita téri lakásán. A Teleki halála ügyében folytatott rendőrségi vizsgálat jegyzőkönyvében, a Tisza Kálmán látogatásával kapcsolatos részben jól láthatóan (nagyobb betűvel, más színű tintával) átjavították a fiatal politikus távozásának időpontját: az eredeti 11 óra helyett 9 órára. Az eredeti változat szerint tehát Tisza nem kettő, hanem négy órát töltött Telekivel, közvetlenül annak öngyilkossága előtt.

Teleki végül teljesen szembefordul Deák kiegyezést előkészítő politikájával. Ismeri Deák Ferenc elgondolását, közli, hogy vitába száll vele, és a függetlenségi küzdelem lankadatlan folytatását fogja követelni. – És a vita kezdete előtti estén főbe lövi magát.

1861. május 8-án reggel az országgyűlési vita előtt bejelentették az összegyűlt képviselőknek, hogy Teleki László gróf az éjszaka öngyilkosságot követett el, majd az ülést elnapolták.

Erről számol be Jókai Mór a Vasárnapi Újság 1861 május 12-i számában.

„A képviselőház elhíresztelt első inditványi ülése május 8-kára volt kitűzve. Baljóslatú nap ! Széchenyi halálanapjának 13-dik havifordulója. Nekünk azonban annyi gyásznapunk van, hogy a végzetes napokban nem lehet válogatnunk. Az ülés, melynek fénypontját Deák Ferencz korszakot alkotó nyilatkozványa képezendé, tíz órára volt kitűzve, s daczára annak, hogy a Múzeum udvarára sem lehetett jegy nélkül bejutni, a karzatok már kilencz órakor tultömve voltak a pesti közönség színével s a vidékről e napra fölsereglett ünnepélyes alakokkal. A hírlapírók karzatai is telve, s a tanácskozási terem szárnyai a felső tábla tagjai által elfoglalva.
Azt is mindenki tudta már, hogy a remekbeszédre, mit Deák Ferencz tart, Teleki László fog viszonzást mondani, s a viszonzásból tudandja meg az egész világ, hogy a magyar nemzetben a hazaszeretet, az alkotmány tisztelete és a bátor jogvédelem kérdésében csak egy vélemény van.
Sarkpontja leendett e nap a történetnek!*
Kilencz óra után a már gyülekező képviselők négyszem közt sugdosva, egy titkot kezdtek egymásnak elmondani; de a mi annyira borzasztó, annyira hihetetlen, annyira leverő volt, hogy mindegyik azt felelte rá : ,,ah nem igaz ez, ne is hireszteljük.”
A rémhir azonban csak egyre terjedt, mindig csüggedtebb arezok jöttek be az ajtón, az ujon érkezőket suttogó csoportok fogták körül; elszörnyedés az arezokon, sietséges járáskelés ide lenn; fenn a női karzatokon, hol a rémület okát nem tudhaták, zilált aggodalom, nyugtalan kérdezősködések, a mikre utóbb egy halk felelet hangzott: „Teleki László agyonlőve!”
Utána azonban rögtön : „e hír nem bizonyos ! nem lehet elhinni.”

Néhány perez múlva érkezett az elnök. A ki arczára tekintett, az már bizonyos lehetett a baleset felől
Soha ily sápadtnak nem látta senki ez arezot. Vele jött Nyáry, s szemei tele könynyel. Sok nagy veszély órájában láttam azt a vas embert, de azt a konyet nem láttam még szemében soha.
Olyan néma csend lett, mint egy igazi sírboltban.
E csend alatt az elnököt nézte mindenki, a mint lecsüggesztett fővel járt sokáig fel s alá emelvénye egy ölnyi terén, mintha a mindig kész szónok eszméit nem tudná rendbeszedni most. Végre megszólalt:
szerencsétlennek monda magát, hogy ismét gyász hirt kell jelentenie :az a kit szerettünk, a kit tisztelénk, a kire vártunk — Teleki László meghalálozott. — A elszörnyedés rémhangja zúgott fel a teremben.
A karzatok csak sokára csendesültek el.
A hon első bölcse, Deák Ferencz, elfogult kebellel monda ki, hogy ily gyász órában a bölcseségnek nincsen hangja. Az ülés szomorúan feloszlott. És a képviselők, a nagy komoly férfiak, a mint helyeikről fölállva, egymás égő szemeibe tekintenek, nem állhaták tovább az erőszakot, hanem zokogásra fakadva, borultak egymás nyakába, és sírtak, mnt apát vesztett gyermek, — és azt szivszakadásvolt látni. ‘. .
A ki érti e szavak súlyát : Teleki László meghalt; az ne szégycnlje könyei hullását, mert bizony nem egy ember, hanem egy ország fájdalmát siratja abban.
Ez még a mi gyászhirekhez szoktatott sziveinknek is nehéz.

_ Nem ma, csak hetek, csak hónapok múlva fogunk arról beszélhetni, milyen gyászóra volt ez május 8-ának reggelén 9-től 10-ig. Aki megérte, soha el nem felejti ezt. Sokat lehet erről gondolni, beszélni keveset.

Mutatja a közgyászt a lengő fekete lobogókon kivül, mikkel minden utcza telve, a nép arcza, melyről minden mosoly letörülve látszik; ugy, hogy mikor egy vidám arczczal találkozunk az utczán, megbotránkozunk benne, s azt mondjuk : jövevény ez, a ki még nem tudja, mi történt?

Sehol mulatság, zeneszó, játék; a színházak zárva, világitatlan, a kávéházakban a tekeasztalok letakarva; az utczák tömve csendesés szomorú néppel.

Délután magán-tanácskozmány volt, ott megtudok, hogy az üdvezült már rég készült e szomorú útra; tegnap sorba járta ismerőseit, s többektől elbúcsúzott; némelyiknek csak azt monda : útra megy, másnak azt, hogy „örökre.” Egy képviselőtársa leányához uj szólt: „Nézze meg jól, milyen volt Teleki László, mert nem látja

többet.”

— Azt mondják, hogy nagyon sokat szenvedett. Legnagyobb terhe volt életének egy „adott szó,” mely ellen szive küzdött, de melyet becsülete megőrizni parancsolt.

— Asztalán volt még beszédénekvázlata, melyet az nap kellett tartania a képviselőházban.

íróasztala és ágya között találták a földön hanyatt fekve, jobb kezének hüvelykujja derékszijjába akasztva, balkeze átlőtt szivére nyomva, a kilőtt pisztoly lábainál, a másik pisztoly asztalán töltetlenül a félig tölt theacsésze mellett. Az egész háznál senki sem hallotta a lövés hangját. Igen kevés vére folyt el.

Azt mondják, hogy balkézzel lőtte meg magát.

Miért épen ma ? miért a legnehezebb napok kezdetén ?

Ki hatolhat a holt szivek titkaiba?

A tanácskozmány elhatározá, hogy azt a helyet, a képviselők padján, a melyen Teleki László ült, az országgyűlés tartása alatt üresen fogja hagyni.

De mi annál inkább fogjuk őt ott ülve látni, s honszeretettől ragyogó orczáját az üres széken is fölfogjuk keresni s neház pillanatokban dicső szellemének, a ki ott köztünk ül, tanácsát kikérjük!

Áldásunk te rajtad! — áldásod mi rajtunk! „

A tudós Pesty Frigyes temesvári lapjának felszólítása: »Ölts gyászt te nemzet, a fekete sereg gyászát!« – nemcsak fájdalmat fejezett ki, hanem fenyegetett is. Győrött a gyászünnepség részvevői és a császári katonaság között véres összeütközés robbant ki.

Halálakor az íróasztal-fiókban talált „beszéd-töredék”, melynek a Deák felirati javaslatához fűzendő kiegészítéseket kellett volna tartalmaznia, valójában olyan szöveg volt, mely a legteljesebb mértékben beleillett az emigrációs politika vonalába. Összefoglalta az 1848 óta eltelt esztendők eseményeit, rámutatva a Bécs által elkövetett törvénytelenségekre, s kijelentve: az új „alkotmány” (Az Októberi Diploma és a Februári Pátens) elfogadhatatlan Magyarország számára. Emellett a határozat mellett állandóan hangoztatott érv is megjelent benne: valójában nem az uralkodó meghívására vesznek részt a tanácskozáson, hanem „mert az erőszak […] összejövetelünket nem gátolja”.

A szépíró Teleki

Kevés olyan szakszerűen tárgyilagos bírálója volt, mint Vörösmarty, aki a Kegyencz című dráma könyv alakban való megjelenése után részletes elemzéssel mutatott rá irodalmi erényeire és dramaturgiai hibáira. A többi kritikusa általában vagy sommásan lelkesedett érte, vagy ugyanilyen sommásan elvetette. Nyilvánvaló, hogy a művet sehogyan sem tudták elválasztani alkotójának politikai egyéniségétől. Teleki László pedig történelmi múltunk legvonzóbb emberi egyéniségei közé tartozik, aki forradalmibb szellemű volt Kossuth Lajosnál is, haladóbb szellemű nemzeti forradalmunk és szabadságharcunk, majd az erre következő emigrációs mozgalom egész vezérkaránál; rejtelmes halálát pedig minden haladó magyar nemzeti tragédiaként élte át. Kétségtelen hatásának nyomon követésekor azt sem szabad elfelejteni, hogy Teleki Kegyencze adta a témát és a személyeket a mi korunkban Illyés Gyula azonos című tragédiájához. Illyés egyébként tragédiát írt magáról a szerzőről, Teleki Lászlóról is A különc címen. Amikor tehát évszázadok magyar íróinak arcképvázlatait igyekszünk egymás mellé rakni, okvetlenül szembe kell néznünk Teleki Lászlóval is, még ha szépirodalmi életműve nem is több, mint ez az egyetlen és ennyire különbözőképpen megítélt dráma.

Révai Nagy Lexikona, Hegedüs Géza:A magyar irodalom arcképcsarnoka

pig@ – HunHír.Hu