“Mártír volt, aki csodálatos helytállással viselt el testi és lelki szenvedéseket egyházához és népéhez mindvégig kitartó hűségében. Korszakunknak, egy olyan korszaknak a vértanúja, amelyben új mártírtípust teremtett az ideológiai és politikai okokból támadt vallásüldözés… Tisztelettel és nagyrabecsüléssel hajlunk meg ez előtt a modern kori vértanú előtt…” – König bécsi bíboros-érsek temetési prédikációjából.

1975. május 6-án, 83 éves korában elhunyt Mindszenty József érsek, bíboros és Magyarország hercegprímása, akit 1949-ben hazaárulás vádjával életfogytiglani börtönre ítéltek.

Neve eredetileg Pehm József, melyet 1941-ben változtatott Mindszentyre. 1903-1911-ig a szombathelyi premontrei főgimnáziumban tanult és érettségizett. Utána a szombathelyi szemináriumban teológiát hallgatott. 1915-ben szentelték pappá. Felsőpaty káplánja, Jákfa és a hozzá tartozó falvak hitoktatója és papja volt. 1917. februárjában Zalaegerszegre került, s lett az állami főgimnázium hittanára. 1919. okt. 1-től zalaegerszegi plébános. Férfi és női zárdát, iskolákat, egyesületeket és nyomdát alapított. Címzetes apát , pápai prelátus,1944 márciusától a veszprémi egyházmegye püspöke. A nyilasok 1944. november végén Sopronkőhidán bebörtönözték, ahonnan 1945. március végén szabadult. XII. Pius pápa 1945. szeptemberében esztergomi érsekké nevezte ki. 1946-ban bíborossá avatták. 1948 decemberében letartóztatták, a Budapesti Népbíróság 1949. február 8-án életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte. Egészségi állapota miatt 1955-től házi őrizetben tartották. 1956. október 3o.-án kiszabadult, a fővárosba ment. November 3-án rádióbeszédet mondott, 4.-ére virradóra menedéket kért az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén. 1971. szept. 28-án – 15 év múlva ­hagyta el a külképviselet épületét, s Magyarországot is. Bécsben telepedett le.

Az 1975. április 9-e és 26-a közt lezajlott venezuelai és kolumbiai missziós körútja volt a hattyúdala. Kísérői véleménye szerint hároméves emigrációja alatt soha nem volt testileg-lelkileg olyan friss, mint ezen a dél-amerikai úton. ,,Nem érzett magasságot, meleget, fáradtságot. Jobban aludt, evett, mint Bécsben… Hangja a nagy dél-amerikai székesegyházakban élesebben csattogott, mint valaha… És amikor magyar híveit fogadta, kikérdezte, vigasztalta, tekintete és a hangja soha még nem volt olyan jóságos, atyai, mint ezen az utolsó úton… Szinte állandó extázisban élt. Éles márványlépcsőbe ütötte be a lábfejét úgy, hogy vérzett, de nem vette észre, csak este és nem tudta, mitől van…”

1975. április 26-án, amikor visszafelé indult, a bogotai érsek ezekkel a szavakkal vett tőle búcsút: ,,Maradj mindig ilyen fiatal!”… Mindszenty bíboros a tréfásan kedves hangnemet átvéve a régi latin diáknótával válaszolt: ,,Gaudeamus igitur juvenes dum sumus!… (Hát akkor örüljünk, amíg fiatalok vagyunk!)

A fiatalság látszata azonban csalt. Már lázas volt, amikor a gépbe ült. A caracasi közbenleszállásnál üdvözlésére megjelent magyarok szeretete kissé felélénkítette. Még inkább Frankfurtban a friss európai levegő a gépcserére való várakozás közben. Annyira, hogy elővette a jegyzeteit és a soron következő skandináviai és franciaországi lelkipásztori útról kezdett beszélni. ,,Már nincs is egészen egy hetünk az indulásig!” – mondta.

A javulás azonban csak átmeneti volt. A hazaérkezést követő éjjel elakadt a vizelete és görcsök gyötörték. Kórházba kellett szállítani, ahol — kifejezett kívánságára – megoperálták. A prosztata-műtét sikerült. Öreg és megviselt szíve azonban felmondta a szolgálatot. 1975. május 6-án délután 2 óra 15 perckor, öt héttel június 12-én esedékes gyémántmiséje, pappá szentelésének 60. évfordulója előtt, nagy és nemes lelkét visszaadta a Teremtőnek.

Halála másnapján VI. Pál pápa az általános audiencia kezdetén a Megboldogultra emlékezve – többek között – ezeket mondta: ,,Gyászolunk, mert a halál kioltott a földön egy fáklyát, amely az utóbbi évtizedekben fényével világított az Egyházban.”
Az ünnepélyes rekviemet a bécsi dómban bíborostársa és jóbarátja, König érsek celebrálta. ,,Mindszenty kardinális – mondta prédikációjában – mártír volt, aki csodálatos helytállással viselt el testi és lelki szenvedéseket Egyházához és népéhez mindvégig kitartó hűségében. Korunknak, egy olyan kornak a vértanúja ő, amelyben új mártírtípust teremtett az ideológiai és politikai okokból támadt vallásüldözés…”

Kívánságának megfelelően ideiglenesen a máriazelli kegytemplomban temették el abban a reményben, hogy, ,,ha Mária országa felett lehull a moszkvai hitetlenség csillaga”, földi maradványait hazavihetik az esztergomi bazilika sírboltjába.A máriazelli gyászistentiszteletet is König kardinális celebrálta többszáz pap és sokezer hívő jelenlétében. A rekviem és a temetés alatt annak a kastli magyar gimnáziumnak a diákjai és diáklányai énekeltek, amelynek az énekkara európai előadásaihoz és prédikációihoz is gyakran szolgáltatta a művészi keretet.

A beszentelés után a kettős érckoporsót a bazilika egyik baloldali, a magyar lovagkirályról, Szent Lászlóról elnevezett kápolnájába vitték. Mindszenty koporsóját az oltár és a síremlék közti térség padozatába süllyesztett és betonnal kiöntött sírba tették.
A sír, Mindszenty végakaratának megfelelően, igen egyszerű.
A padlóval egy síkon fekvő, esztergomi vörös márványból készült sima fedőlapba vésett aranyozott kereszt alatt csak ennyi áll latinul: ,,Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása, 1892-1975.” A fedőlap alján pedig: ,,Vixit et vivat Pannoniae Sacrae.” ,,Élt és éljen továbbra is Szent Pannoniának.”

Mindszenty testamentuma

Mindszenty József volt a magyar és világegyháznak legvagyontalanabb érseke, illetőleg bíborosa. A szegénységet önként választotta. Visszautasította a fél-, majd teljesen kommunista budapesti rezsim által felajánlott államsegélyt és nem vette fel a Vatikántól a bíborosi járandóságát, mert mindkettővel szemben meg akarta őrizni a függetlenségét. Nagylelkű jótevők – köztük igen sok magyar és idegen szegény emberadományaiból élt és utazott. De még abból is jótékonykodott, mert önmagára szinte semmit sem költött. Kopott ruhában-cipőben járt és egyetlen élvezete a napi szivar volt, amelyet részletben, ebéd, illetőleg vacsora után, szívott el.

Emlékiratai kiadásából meglehetősen nagy összeghez jutott. Abban is reménykedett, hogy még kéziratban lévő tanulmányait is sikerül befejeznie és azoknak is lesz jövedelme. Ezért életre hívott egy ,,Mindszenty Alapítvány”-t azzal a rendeltetéssel, hogy ezeknek a pénzeknek a felhasználásával szolgálja azt a magyar nemzeti és katolikus célt, amit ő maga élete feladatául tűzött ki, s amit Isten segítségével hazájában és a száműzetésben is igyekezett megvalósítani: ,,megtartani magyarságában s hitében népünket, különösen felnövekvő ifjúságunkat.”

Amikor végrendeletének első fogalmazványát 1962. október 19-én a budapesti amerikai követség félfogságában papírra vetette, egyetlen fillér saját vagyona sem volt. De annál nagyobb volt a szellemi kincs, amelyet helytállásával és vértanúságával szerzett meg magának.
Ebben ez első végrendeletében, szellemi testamentumában – ,,hűséggel az Egyház fejéhez és a történelmi magyar hazához”… – szenvedő népének, a magyar püspöki karnak, főegyházmegyéje papjainak és híveinek, a mezsgyéken innen és túl, a tengereken is túl a hontalanoknak, ezt üzente:
,,Gyötrelmes sorsotokban, amíg Isten végtelen könyörületéből jön a virradat, éljetek hűségben Istenhez, Egyházhoz és történelmi hazátokhoz…”
Három hét múltán – az ellene folyó gyalázatos kommunista rágalomhadjáratra célozva – hozzáfűzte: ,,Harcom nem a tőkéért és nagybirtokért, hanem Egyházért, hazáért folyt…”
Ugyanezeket a gondolatokat és érzelmeket tartalmazza az a levél, — talán a legszebb és legmélyebb értelmű írása — amelyet első észak-amerikai — kanadai és USA-beli — körútja után intézett a rendezőbizottság elnökéhez.

Ebben a levélben benne van az egész Mindszenty: az Egyház válságát tisztán látó, de attól meg nem riadó keresztény hívő, pap és egyházfő, a magyar haza, a magyar nép és a külföldi magyarság sorsát és problémáit tökéletesen ismerő, de azok előtt kapitulálni nem hajlandó hazafi és a történelmi küldetését és felelősségét a címtől és rangtól való megfosztottsága után is érző és viselő esztergomi érsek.

A Kanadában és az USÁ-ban élő ,,Kedves Magyarok”-nak írt levél bevezető soraiban leszögezte, hogy ,,nem személyi érdek, hanem a közös ügy hozott bennünket össze”. Még pedig — tette hozzá — ,,a teendő közös ügy és nem az úgynevezett elvesztett ügyek fölötti bánkódás, siránkozás.”
,,Az Egyház mai mély válsága — folytatta — ne ijesszen meg bennünket!”
,,Túlságosan és sokáig – állapítja meg kritikusan – ráhagyatkoztunk az ősi múltra épült, a családi és nemzeti folytonosságba beágyazott keresztény hitre. E beágyazottság azonban csak támasz lehetett, de nem volt sem maga a hit, sem annak záloga.

Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért úgy, mint Jákobnak az Isten angyalával. Nem szabad eleresztenie az alkalmat, a lehetőségeket még halálos fáradtság miatt se, mindaddig, míg Isten meg nem áld bennünket.

Isten fiatal. Övé a jövő. Ő nemcsak a múlt, a hagyományok tudója vagy féltékeny vigyázója, hanem az újnak, a fiatalnak, a holnapnak az előhívója is egyénekben és népekben, akik nem adják föl magukat. Ezért nincs helye a csüggedésnek. A mi szívünk megremeghet a nehéztől, az ismeretlentől, a lehetetlennek látszótól, Isten azonban az egyének és nemzetek jövőjét sokszor a lehetetlennek látszó holnapba rejtette el; nekünk kell nekilátnunk, hogy azt előhozzuk.”
,,Százados, tragikus és hősi küzdelmekben hazát vesztettünk: majdnem csak talpalatnyi földünk maradt. Többszázados törökdúlás ment át rajtunk… 1849-ben saját dinasztiánk tiport el bennünket orosz csizmával. A végzetes Trianont követte a még végzetesebb kiszolgáltatottságunk Yaltában és 1956-ban a nemzetgyilkos kommunista rendszernek. Ebbe a minket perzselő tűzvészbe persze mi magunk is beledobtuk száraz és mindig újra meggyújtott gerendáinkat: hitetlenségünket és árulásainkat egymással szemben, káromkodásunkat, közéleti könnyelműségünket és legutóbb azt, hogy népünk kényelemszeretetből segédkezet nyújtott a magyarság termésének alattomos lekaszabolásához…”

,,És ki tudja, egyedül a jó Isten, talán még el sem értünk a vészkijárathoz.
Mégis, – folytatta – mielőtt a szemeim megtörnének, nem ember, nem puszta érzelem, hanem Isten és őseink mondatják velem és ezt szeretném minden magyar párnája alá tenni, legyen bárhol széles e világon, hogy ne legyen nyugta az ösztökétől halála órájáig: A megmaradt kevésből újra kell építenünk a hazát! Ez a dolgunk ezen a világon! Ettől megszabadulni nem tudunk, csak elbújni előle.”

,,Tegyétek félre a versengést, a mértéktelen személyi nagyravágyást, a ki ha-én-nem magatartást!… Mindenki ott tegye meg a magáét, ahova az élet állította.

Teremtsünk keresztény hitre épülő egyházi közösséget! Legyen a családban gyermek Isten akarata szerint! Ez áldás és jövő, bármit mond a világ. A gyermek kapjon a családban, a hétvégi iskolában… krisztusi hitet magyar nyelven, magyar öntudatot! Fiatalságunk lelkében tegyük izzóvá a magyar Ígéretföldjének megszerzését!…
Tanuljuk meg és használjuk idegen népek gazdag tapasztalatát és fordítsuk ezt a nagy célra! Csak az a lelkesedés helyénvaló, amelyet a munka nehézsége, a szenvedés hosszantartósága mindig újraéleszt…”

,,Amit e sorokkal – írta Mindszenty- lelketekre akarok kötni, ezért éltem, ezért élek és imádkozom itt és az örökkévalóságban.”

Földi maradványai hazahozatalának ellentmondásai

Amikor 1975-ben a magyar és osztrák egyháziak megvitatták, hol lelje meg nyugvóhelyét Mindszenty bíboros teste, két dolog biztos volt: egyfelől nem térhetett haza, a kommunista elnyomás alatt élő Magyarországra, másfelől idegen földben sem nyugodhatott. Megoldhatatlannak tűnt a feladat, amikor a nemrég elhunyt Franz König bíboros felvetette az osztrák egyház részéről, hogy Mindszenty bíboros nyugodjék Máriazellben addig, amíg haza nem térhet. Mint a bécsi érsek fogalmazott, Máriazell nem idegen föld a magyaroknak, az számukra egy darab otthon az osztrák Alpok hegyei között.

A templomban könnyen megtalálták a megfelelő oldalkápolnát: Mindszenty bíboros egy elődje, Szelepcsényi György prímás ugyanis a mai napig Máriazellben nyugszik – az ő sírja mellett helyezték el Mindszenty József bíboros koporsóját is.

De nem csak ezért érezhették a temetést szervezők, hogy Máriazell különösen is megfelelő nyugvóhely Isten szolgájának. Maguk a máriazelliek is tudják mind a mai napig, hogy városkájuk különös szálakon kötődik Magyarországhoz, hisz a szentély egyik alapítója, Nagy Lajos király adományozta a helyi kegyszobor mellé azt a kegyképet, amely a kincstár legnagyobb ékessége. Ezt a kegyképet az 1956-os forradalom napjaiban és bukása után ünnepélyes körmenetben vitték körbe Máriazell utcáin, hegyein, fohászkodva a magyarokért – s magáért Mindszenty bíborosért, akik a helyiek már jóval azelőtt tiszteltek, szerettek, imájukkal támogattak, mintsem hogy ő Bécsben letelepedett volna.

„ Népünk igazi megkérdezése nélkül a magyar püspökök úgy határoztak, hogy Mindszenty József hercegprímás úr földi maradványait ez év májusának első napjaiban hozzák Máriazellbõl haza és Esztergomban helyezzék örök nyugalomra. E döntés és annak kivitelezése ellen a külföldi és ottani magyarság jelentős részével tiltakozunk.

Az elhunyt bíboros végakaratát élőszóval a leghatározottabban személyes titkárának, msgr. Mészáros Tibornak többször is kinyilvánította e szavakkal:

“Tibor, engem csak akkor vigyetek haza, ha az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot.”

E végakaratot most lábbal tiporják azok, akik még a legutóbbi időkben is mocskolták, gyalázták, a történelem által fényesen igazolt tanúságtételét agyonhallgatták, azok, akik békepapi és békepüspöki pályafutásukat a kommunizmussal való szoros és gyakorlati együttműködésüknek köszönhetik. Meggyaláztak bennünket, magyarokat, mint talán soha történelmünk folyamán: itt az ideje, hogy véget vessünk e gyalázatnak. Maradjon a szegény bíboros a máriazelli búcsújáróhelyen, ahol évek óta tömegesen látogatják magyarok a világ minden részéről, amíg végakarata be nem teljesül. Búcsújárás mindig hitünk ünneplése, de egyúttal vezeklés is.” – írja többek között Msgr. Mészáros Tibor Mindszenty hercegprímás haláláig titkára 1991. március 2.-án.

Ezzel szemben Mindszenty bíboros ideiglenes sírjának felnyitására 1991. május 1-jén került sor Máriazellben, a kegytemplom Szent László-kápolnájában. Délután megkezdődött a búcsúztató ünnepségsorozat. Éjjel virrasztás volt a ravatal körül, majd reggel a koporsót átvitték a kegykápolnába, ahol Mindszenty József a Salve Regina hangjaival búcsúzott Maáriazelltől. Magyarország boldogemlékű hercegprímása 19 év és 7 hónap után, 1991. május 2-án visszaérkezett hazájába. Másnap az Esztergomi Bazilika előtti hatalmas téren az ünnepélyes gyászmisére és temetésre mintegy ötvenezer ember gyűlt össze. Az eseményen jelen volt a magyar és osztrák egyházi személyiségeken kívül a magyar kormány több tagja, Antall József miniszterelnök, Szabad György, az Országgyűlés elnöke, valamint a Habsburg család tagjai is.

A temetés végső szertartásaként a kriptában Paskai László prímás-érsek az utolsó búcsúimát mondta a sírhelynél, melyet szenteltvízzel és a tömjénfüst jelével megszentelt. A Bazilika altemplomában, annak érseki sírkápolnai részében, a szentély alatti hengeres-íves falban 3 sorban összesen 39 sírüreg van kiképezve. Eddig kilenc érseket temettek ide, a középső fő helyre tizediknek Mindszenty József hercegprímás került.

A sírtábla latin nyelvű szövege ezt hirdeti: “Az élet megalázta – a halál felmagasztalta.

Nos, újratemetésével sikerült még halálában is meggyalázni, ha mással nem, hát azzal, hogy az utolsó szovjet katona csak 1991. június 19-én hagyta el a hazánkat.

Mindszenty anyák napjához kapcsolódó műve: Az édesanya a vallás, társadalmi kérdés és költészet tükrében (Pehm József néven, Bp., 1916 )

Közi Horváth József: Mindszenty Bíboros- Hitvallás- katolikus.hu-Történelmi arcképcsarnok- Múlt-Kor

pig@ – HunHír.Hu