…Szép este volt. Néhány magyar férfi és nő találkozott este a budai Ostrom utca és Széna tér sarkán. Mi tizenegyen mécseseket hoztunk magunkkal és kicsi gyertyákat. Ameddig a többieket vártuk, a társaságunkban lévő hölgy megtisztelt minket azzal a történettel, amit fiatalként a budai Vár elestekor megtapasztalt 1945-ben. Férje katonatisztként harcolt a Várban.

Kedves Barátaim!

Szép este volt ez a mai. Néhány magyar férfi és nő találkozott este a budai Ostrom utca és Széna tér sarkán. Mi tizenegyen mécseseket hoztunk magunkkal és kicsi gyertyákat. Ameddig a többieket vártuk, a társaságunkban lévő hölgy megtisztelt minket azzal a történettel, amit fiatalként a budai Vár elestekor megtapasztalt 1945-ben. Férje katonatisztként harcolt a Várban.

Mint tudjuk, az Ostrom utca arról nevezetes, hogy lejtőjén, azon a bizonyos napon szinte patakzott a várbéli magyarok vére. Amikor híre kelt, hogy a németek ki akarnak törni az egyre szorosabb orosz gyűrűből, a Várból az emberek megindultak, menekülvén. Döntő többségében nők, gyerekek, idősek.

A pesti oldalról a tűzhenger azon a napon ötezernél több áldozatot követelt az Ostrom utca lejtőjén. Fegyvertelen polgári menekülők, akiket nem tartott tiszteletben a megszálló vörös horda. Hiába voltak művelt tisztjeik, maga a talpasok sokasága elképzelhetetlenül aljas, durva, kegyetlen.

Ez a falka csak azt tudta üvölteni, hogy gurrá! Aztán emlékül megszámlálhatatlan leányt és asszonyt megbecstelenítve itt hagyták a betegségeiket, amiket ki tudja honnan hurcoltak ide a gatyájukban.

Következett a háromnapos szabadrablás. Leírhatatlan. Tudom, hogy nem csupán Európa egyik ékkövének tisztelt magyar fővárossal cselekedték ezeket, hanem amerre jártak, mindegy volt. Lopni, ölni, erőszakolni. Erről szólt a sztalinista hadigépezet magyarországi „dicsősége”.

Nos, tehát, mi kevesen, akkor, amikor annak ideje van, február 12-én megindultunk az Ostrom utca két oldalán felfelé. Mindenkinél volt két doboz mécses, s egyikünknél még több csomag kicsi gyertya. Nem volt zászló, nem volt transzparens. Csend volt. Békés sétára indultunk azon az úton, ahol 1945-ben olyan sokan életüket vesztették ártatlanul. 15-20 méterenként letettünk egy-egy mécsest vagy gyertyát, fejethajtottunk, és tovább mentünk.

Még a Bécsi kapu tetejére is jutott a gyertyákból. A Nagyboldogasszony Templomig jutottunk, amikor már majdnem elfogytak a mécsesek. Jöttünk vissza az Úri utcán, lefelé. Akkor már nem is beszéltünk az elköszönésig.

Mindegy, kik voltak ott, nincs róla fénykép, vagy film. Maradt utánunk egy hátizsákra való mécses, amelyek megmutatták a sokat látott falaknak, hogy akadnak még, akik emlékeznek.

Nem fontos feltűnő külsőségek között, lehet csendes, egyszerű baráti séta keretében is.

A járókelők látták mit cselekszünk, és az idősebbje meg is állt egy-egy pillanatra. Látszott a szemükben visszatükröződő apró lángoknál egy- egy könnycsepp is. Nem kellenek kamerák, firkászok pedig pláne nem. Magyar szív kell, hiteles emlékek, jószándék és semmi több.

Nem volt bejelentve sehova. Ugyan kinek lehet bejelenteni, hogy emlékezni szeretnénk. Az emlékek nem bejelentés-kötelezettek. Még csak az kéne! Az emlékek velünk élnek, apáról fiúra, nagyapáról unokára. Volt idő, hogy suttogva – még néha ma is. A rengeteg ártatlan vér ma sem lel nyugalmat. Egy kevés vígaszt mutattunk kóbor lelkeiknek a csöppnyi lángokkal. Nyugodjanak békében!

Lengyel Károly

Budapest, 2007. február 12.-én
egy M.Kir. Főh. unokája

U.i.: Megtiszteltetés volt számomra, hogy anyai nagyapámnak mondhattam ezt a az embert, akinek a neve ma már csak családjának mesél – olykor rajtunk keresztül sokat – néha fél szavakkal. Lelkem egyik meghatározó részévé vált a lénye.

HunHír.Hu