Ősi nemesi család sarja Bethlen Farkas, Verőce település polgármestere. A történelmi nevet viselő közéleti személyiség nagyapja, Bethlen Béla volt Erdély utolsó kormánybiztosa, és talán ennek is köszönhetően az utód főleg hazánk ezen elszakított területén folytat karitatív tevékenységet. A verőcei polgármester nemcsak szűkebb régiója felvirágoztatásán munkálkodik megfogalmazása szerint a Jóistentől kapott küldetéstudattal, hanem támogatja az elesetteket és a rászorulókat a jelenlegi határainkon túl is. Fontosnak tartja, hogy az emberek büszkék legyenek, ismerjék meg múltjukat, mert így tudják szolgálni a legkisebb egységet, a családot, és lehetnek hű és eredményes polgárai a hazának. Az 1945 utáni időszak tudatromboló hatásait személyes példával és a rendelkezésre álló eszközökkel, barátai és segítőtársai támogatásával szeretné ellensúlyozni, hogy megvalósulhasson a mindenki számára felemelő és elfogadható értékrend.

A szovjet megszállás után egészen az elmúlt tizenegynéhány évig titokban kellett tartania az embernek a származását, főleg akkor, ha abba a rétegbe tartozott, amelyet a kommunisták és talpnyalói tűzzel-vassal irtottak. A proletár internacionalizmus emlőin nevelkedettek gyűlöltek mindent, ami ahhoz a múlthoz köthető, amelyet hál Istennek most már egyre többen a valóságnak megfelelően értékelnek. Úgy tudom, az Ön nagyapja volt Erdély utolsó kormánybiztosa.

Igen, nagyapám, Bethlen Béla volt az utolsó erdélyi magyar kormánybiztos. Erdély visszatérte után 43-44-ben töltötte be ezt a tisztséget, előtte Szolnok-Doboka, illetve Beszterce-Naszód vármegye főispánja volt. Egy érdekes adalék nagyapám életéből: mindkét megye biztosította számára a lovas fogatokat, ő mégis busszal járt a két megye között, hogy spórolja a megyeháza pénzét. Takarékos volt a családja felé, de minden elesetten segített.

Pár reményt adó év után a Gyimesi-szorosban megjelentek a szovjet hordák, nyomukban a román martalócok, és Erdélyt ismét megszállták. Mi történt a családdal?

Szüleimet 1945-ben elkergették Erdélyből, nagyapámat börtönbe zárták, kilenc évet töltött nehéz rabságban. A románok pár év után szabadon engedték volna, ha elhagyja Erdélyt, de ő rendszeresen azzal hárította el az ajánlatot, hogy itt születtem, itt is szeretnék meghalni. Édesapám édesanyámat az előbb említett időszakban két fogattal indította csonka Magyarország felé. Ő még pár napig ott maradt rendezni a dolgokat, de a románok ráfogtak egy gyilkosságot, hogy megölt egy cigányt az egyik faluban, így lóháton kellett menekülnie. Őrzöm a kantárt, amivel lovát szerszámozta fel, és nálam van a csizmája, amelyet akkor viselt. Körülbelül ennyi az örökségem.

Talán a korábbi kommunista iskolarendszernek is köszönhető, hogy még a mai átlagember is annyit tud a régi uralkodó osztályról, hogy hatalmas földek, kastélyok, vagyon, bálok, kártyacsaták és tivornyák.

Azt gondolom, hogy teljesen félrevezették az embereket. Ha szóba kerülnek valahol a múlt század nemesi családjai, egyből az ugrik be neki, hogy kizsákmányolták a népet, bálozni és kártyázni jártak. A valóság az, hogy a nemesek 80-90 százalékánál íratlan szabály és törvény volt gondoskodni a területén élő emberekről. A családoknak tüzelő kellett, búza, a gyerekeknek csizma, ha gondjuk volt, mindig a nemeshez fordultak megoldásért. Aratáskor a földbirtokos egy-két órával korábban kelt, mint a parasztok, s amikor ők nyugovóra tértek, neki szerveznie kellett a másnapi munkát. De délelőtt kilenckor együtt szalonnázott az emberekkel. Nagyon sok könyvet olvastam a 45 előtti és utáni időszakokról, és a megszólaltatott emberek mindegyike visszasírta a régi világot. Nem a nemesi réteg, akit legyilkoltak, elvették mindenét, hanem a józan gondolkodású egyszerű emberek.

Elfogadom, hogy sokhelyütt olvasható, fellelhető mindaz, amit Ön elmondott, de ugye negyven éven keresztül mást tanítottak.

Úgy gondolom, hogy a mai Magyarországra jellemző elcsúszott értékrendszer is 1945-tel kezdődően alakult ki, és ez a folyamat a mai napig tart. Ezek jellemzője a pénzcentrikusság, az önzés, az érdektelenség mások gondja, problémája iránt. Az emberek nem tudják például, mit jelent az a szó, hogy haza, és bizony ez annak a következménye, hogy a szovjet fegyverekkel együtt a szocialista ideológia is átjutott a Kárpátokon 45-ben Magyarországra. Ebben az időben minden faluban 4-5, de még a nagyvárosokban is 10-20 ember, a beilleszkedés-képtelen csőcselék lett a hangadó, az irányító, belőlük kerültek ki az első párttitkárok. Az elmúlt évtizedekben ők diktálták az iramot, ők határozták meg az értékrendet. Utódaik kezében a hatalom és a média, amely ránk kényszeríti a jelenlegi értékrendet.

Bizony, 90-ben csak elhagytunk egy önkényuralmi jelképet, meg sutba dobtuk a vörös rongyot, de gyökeres, a társadalom minden irányába ható fordulat nem következett be.

Én távolról figyeltem az úgynevezett rendszerváltást. Húsztól negyvenéves koromig vállalkozó voltam, foglalkoztam autókereskedéssel, volt egy kicsi textilgyáram, magánrádió-tulajdonos voltam és 1998-ban lettem először polgármester. Tavaly ismét megválasztottak a verőceiek. Korábban nem éltem olyan tudatosan, mint most, noha ott belül magamévá tettem már akkor is Temfli püspök úr jelmondatát, miszerint minden embernek kötelessége a Jóistentől kapott képességét kiaknázni maga és a köz javára. Polgármesterré választásom előtt is támogattam itt a sportegyesületet, az egyházat, boldogan adtam a sajátomból. Céltudatossá vált az életem 1998 óta, az ajtó mindig nyitva áll. Szép, nehéz feladat hallgatni az embereket, azonosulni problémáikkal, és segíteni, ha lehet. Ezért vagyok polgármester.

A vándort meglepi Verőce kapujában egy érdekes faszobor-kompozíció. Ebben a globalista világban az meg különösen szívet-lelket gyönyörködtető látván, hogy ott virít a nemzeti színű lobogó.

Negyvenéves koromig azt éreztem ebben az országban, hogy mindent elkövetnek múltunk homályba süllyesztéséért. Ma már tudom, hogy ez tudatos manipuláció volt, és bizonyos esetekben ma is az, mert ha elveszik egy nemzet múltját, akkor jelene bizonytalanná válik. Így irányíthatóvá lesz. Azon dolgozom, hogy a történelmünket kivigyem az utcára. Verőce szláv eredetű szó, kaput jelent. Két éve csak úgy jött egy gondolat – mert hiszem, hogy ezeket kapjuk és mellé a képességeket, hogy amiket elterveztünk, megvalósítsuk -, hogy kéne valami a kapuba. A Börzsönyben láttam két öreg tölgyfát, olyan pudvás aljút, amelyekért nem kár, ha kivágják. Erdész barátaimmal lehoztuk a hegyről, tél volt, s majd lefagytak a kezeim. Balatoni fafaragók segítségével aztán elkészült a két alkotás. Befelé jövet Verőcére az út jobb oldalán lévőn alul a Csodaszarvas, fölötte a két lovas testvérvitéz, Hunor és Magor, aztán a turulmadár és a nap. A másik oldalon Álmos vezér, fölötte édesanyja Emese, s megszemélyesített álma a madár, amelyen egy fiúgyermek arca körvonalazódik. Gyökerünk és múltunk a honfoglalás előtti időszakból.

A Duna partján is különleges faépítmények tűnnek fel.

A hét vezér harangja. Nappal is szép, de éjszaka kivilágítva minden elfogultság nélkül mondom, hogy csodálatos látvány. Reggel, délben és este Tolcsvay Béla harangjátéka hangzik fel. A hét minden napján más és más. A falu központjában pedig a földkerekség egyetlen Géza fejedelem lovas szobra található. Ezek mind, mind úgynevezett útjelző táblák. A lovas szobrot 2000-ben állítottuk fel, a képviselő-testület ellene szavazott, de a falu mellém állt. Persze nálunk is akadtak emberek, akik felesleges pénzkidobásnak tartották, ma már ott tartunk, hogy büszkék rá a verőceiek, és úgy mondják a hozzájuk érkezőknek, hogy a lovas szobornál fordulj jobbra, vagy balra.

Ősi múltunk felvállalása főleg abban az időszakban nagyon fontos, amikor ki akarják verni a magyar identitástudatot az emberekből.

Hát csak akarják. Ilyen nemzetet, mint a magyar, ilyen múlttal nem lehet elfojtani. Tudják is ezt azok, akik most ránk telepszenek. Ilyen időszakot élünk, de mindenkinek tennie kell egy picit azért, hogy az igazi értékrendek át- és túléljék ezt a korszakot.

Azért az is fontos, hogy a verőceiek nemcsak úgy teszik magukévá a fejedelmi szobrot, mint egy alkotást, vagyis a tárgyat, hanem talán jobban odafigyelnek történelmünkre.

A múltidézésben óriási felelőssége van a televíziónak. A kereskedelmieket biztos megszüntetném, ha döntő helyzetben lennék, az egyéb csatornákat pedig átfésülném, hogy értékcentrikus, felvilágosító pártpolitika-mentes médiumok legyenek. A család is jobban kötődne az ilyen műsorszolgáltatókhoz. Ugye tudjuk, ha nincs család, nincsen ország sem. Akkor tennénk jót az emberiséggel, ha megfelelő értékrendet alakítanánk ki, és ezt meg is tartanánk közösen, békében, szeretetben élhetnénk.

Saját településén erősödik-e ez a szeretetvágy?

Valójában még nem, hiszen pár év alatt átütő eredményt nem lehet elérni. De annak örülök, hogy a
verőceiek büszkék hovatartozásukra. Ha egy férfiember nem büszke, akkor nem működik a család. Az egészséges emberi büszkeségben pedig ott a tenni akarás késztetése. A verőceiek járnak dolgozni Budapestre, Szobra, sokat utaznak. Beszélgetőpartnereik nyitják ki szemüket, amikor előtűnik, hogy ezt is, azt is tudnak a faluról.

Gyökerei Erdélyhez kötik. Gondolom, más érzete támad, ha ősei földjén jár, mint annak, aki ugyan magáénak tartja Tündérországot, de Nagy-Magyarország más részén látta meg a napvilágot.

Édesanyámmal tíz éve dolgozni kezdtem Erdélyben. Felőrött, egy háromezres magyar településen magánemberként építettem egy imaházat két vendégszobával. A következő három évben a település református templomát, és Ilosva falu templomát tataroztuk. Akkor semmi tudatos dolog nem volt bennem, három éve viszont már tudatosan dolgozom Erdélyért is. Létrehoztunk egy alapítványt, és Betlen városában felújítottuk a teljesen lepusztult óvodát. Három éve adtak át az erdélyi gyermekeknek. Nagyon boldogok, és a településen nőtt is a gyermeklétszám. Egy félmagyar származású kisfiút is hoztak a szülei, és kérdezték, hogy bejelentkezhet-e. természetesen igen volt a válasz, minden gyermek jöhet az óvodába.

Következetesen a gyermek kifejezést használja. Nálunk mondanak mindenfélét a kiskorúakra, szólítják őket így-úgy, de mára már szinte csak a Székelyföldön általánosan megmaradt gyermek kifejezés sajnos mára már teljesen eltűnt itthon.

Igen csodás a nyelvünk. Látja, hogy egy “m” hangzónak mekkora érzelmi jelentősége van?

Minden érző magyar ember azt szeretné, ha a csinált határokkal elválasztott honfitársaink megmaradhatnának szülőföldjükön. Ehhez nemcsak anyagiak szükségesek, hanem a kultúra továbbítása, megtartása, és az oktatás.

Tudatosan arra törekednek a hatalmon lévők Erdélyben, hogy román osztályokba járjanak a magyar gyermekek. Éppen ezért elhatároztuk, hogy tíz település magyar gyermekeinek építünk Felőrött egy iskolát, egy 2400 négyzetméteres intézményt. Tavaly volt éppen háromszázezer forintom, és megterveztettem. A falusiakkal nagy lelkesedéssel dolgoztunk, most a negyedik szintet falazzák, idén tető alá kerül. Ma hétmillió forint magánadósságom van, de nem állítom le az építkezést, megyek, hitelt veszek fel, kölcsönkérek, mert az emberek adnak. Alapvetően jók az emberek. Kézbe adnak kétmilliót, négymilliót, s nem kérdezik, mikor adom vissza, s nem iratnak velem papírt. Tudják, mihelyst lehet, rendezem adósságomat. Persze segít a nemzeti érzelmű média is. Vannak barátaim, ismerőseim, akik külföldön dolgoznak, hozzák az ötleteket, amelyeket megvalósítunk, és az ezekből összejött anyagiakat az építkezésekre fordíthatjuk. Úgy érzem, ez a küldetésem, s ezért sem mentem öt éve szabadságra, mert nemcsak a jelenlegi határainkon túl, hanem idehaza is helyt kell állnom. Ezért a hétvégén elutazom mondjuk Erdélybe, éjjel dolgozom, és vasárnap jövök vissza, hogy reggel nyolckor ott legyek a polgármesteri hivatalban. Ha nekem van kiosztva ez a feladat, a Jóisten ad mellé energiát, munkabírást és ötleteket, hogy mindaz, amit terveztünk, összeálljon.

Mondta, hogy sokan segítik, megbíznak Önben. Számos példából tudjuk, általában nem azok adakoznak, akik jelentős anyagiakkal rendelkeznek, hanem a tiszta, jólelkű, de szerényebb körülmények közt élő emberek adják oda mindazt, amit évek alatt összekuporgattak, ha érzik a cél nemességét.

Nemrégiben telefonált nekem egy nénike. Mindig be van kapcsolva a készülék, a nap 24 órájában. A budapesti nyugdíjas tanárnő először annyit mondott, hogy kapott a Jóistentől százezer forintot. Hallgattam, nem szóltam közbe, de furcsállottam, hiszen ez nem szokott előfordulni. A tanárnő mintha érezte volna kételkedésemet, gyorsan megadta a választ is: tudja, a Jóisten megáldott egy olyan spórolós természettel. Ennek a természetemnek köszönhetően sikerült összegyűjtenem százezer forintot, jó helye lesz, hiszen biztos kell az erdélyi iskolához.

2003. október 07.

G. Kirkovits István