Azóta nyolcvanháromszor esett le az első hó, nyolcvanháromszor sütött fel az első tavaszi nap, és nyolcvanháromszor köszöntött be az ősz, az elmúlás. Parányi pont, parányi idő a végtelenben, semmitmondó távolság, jelezhetetlen történés a világmindenség mikroszkopikus méretű kis porszeme. Nekünk, eleinknek és talán utódainknak viszont a mindent jelenti. Szétszabdalták azt, ami egységes volt, falat húztak aközé, ami összetartozik. Most sorompó van, útlevél és borravaló. Azért, hogy ott lehess, hogy azt láthasd, és azt a levegőt szívhasd, amit az őseid. Van, aki nyugatra indul, van, aki visszatér. Most két fogalom van: ide- és odahaza.

Még vannak, lélegeznek és nyugtalanul tekintenek a világba olyanok, akiknek keresztlevelét tintába mártott, filléres tollal magyarul töltötték ki ott, ahol a települést már a mi számunkra nehezen kiejthető nyelven jelzik. Még vannak olyanok, akiknek szülei, nagyszülei csak arról meséltek gyermekkoruk hajnalán, hogy 1848-as honvéd volt a nagypapa, erdőt járó betyár a nagybácsi, vagy dolmányos, hetyke huszár a mesélő. Még vannak olyanok, akiknek régi családjában fel sem merült, hogy egyszer megváltozik, ami ezredévek óta folyamatos. Még vannak olyanok, akik gyermekfejjel furcsán nézték, hogy miért írják át a fejfákat a temetőben, s miért hallatszik idegen rikácsolás a megszokott szavak helyett.

Vannak, egyre kevesebben, de elegen voltak ahhoz, hogy megosszák utódaikkal azt a fájdalmat, amit átéltek. A megcsonkítást, a megaláztatást, a lélek kerékbetörését.

Most, amikor minden gépies, monoton és gyors, most jelenthetnek igazi lelki-szellemi felüdülést azok az idős, csizmás bácsikák, és fejkendős, fogatlan nénikék, akik kitárulkozván életüket, gondjaikat, bajukat és a történelmet tolmácsolják nekünk ott, a Kárpátokon és tövében, oda haza.

A vereckei hágón átkeltek a honfoglalók. Állhatunk most ott, annyi év után, és a szögesdrótos, vasfüggönyös negyvenegynéhányat feledve, ahol szikrázott a kő a lópata alatt, ahol kezével körbemutathatott a híres-nevezetes nagyvezér. Emlékművet akartunk idegen közigazgatású földön, szépet, turulosat Árpádnak és a honfoglalóknak, de a rideg, kegyetlen XX. század végső vergődésében csak pár, már erőteljesen omló kőrakást engedélyezett.

Monumentális emlékmű csak a lélekben létezik, ahova nagy nehezen azért eljuthatunk nézni a hegyeket és a fenyveseket, előretekinteni, s nem pillantani a hátunk mögé. Jönnek az ottaniak sajnálatos megfogalmazása szerint magyarból a turisták és emlékezők, hogy megnézzék a magyarok bejövetelének helyszínét. Állnak az emlékműtorzónál, eléneklik a Himnuszt és a Szózatot, és ilyenkor nem számít, hogy ki, honnan érkezett, mit csinál és mit akar, ösztönösen a szívre téved a kéz.

Valaki egy zászlót terít a márványtalapzatra, amin nincsen más, csak egy árva kereszt. Zászlót, olyan régit, olyan ősit, olyan meghatározót, piros-fehéret. A hegy hallgat. A völgyben sokhelyütt nem tudják, hogy az adjon Istenre a válasz fogadj Isten. Máshonnan jöttek, itt ragadtak, teret kaptak és teret foglaltak. De oda kell menni, érezni kell a hegyi levegőt, és keresni az árnyékot. A reggeli felszálló ködben, ha nagyon akarod, meglátod. A körvonalat, azt az agyra hasonlító alakzatot. Ha nagyon akarod ez Magyarország rajzolata.
A hágóhoz vezető földút mögött betontábla, rajta egy kézzel hevenyészett felirat, ott a mostani Ukrajnában, magyarul. Vesszen Trianon! Mindent vissza!

Nyolcvanhárom év még háromszázhoz képest is kevés. Pedig milyen nagy szó, hogy három évszázada itt bontották ki a zászlót, itt szólt gyermekeihez a várvédő hős anya, és innen, a Kárpátaljáról indult el a magyarság első igazi, önmagát felszabadítani akaró harca. Most Munkács is másé, pedig őrizték itt a Szent Koronát is, és a gyermek Rákóczi lábnyomát rejtik a lekopott kőpadozatok.

Ide is eljuthatsz, a fejedelmi sasfészekbe, noha az útjelző tábla már régóta nem magyar. A turul is elkerült innen, igaz, nem idehaza, hanem Ungvárra, de nekünk az is odahaza. Ez a szent nagy madár, amelyre azt mondja a felvilágosult ottani idegenvezető, hogy a barbárok totemállata, mely nyakát barátságosan paskolgatja a valahonnan ideszédelgett ukrán turista. Pedig ott a várfalon egy felirat, egy számunkra kedves, és érthető. S máris indulhatunk tovább a képzelet szárnyán oda, amit jelez: vár reánk Máramarossziget.
S ez már Erdély, az egység része, ahol megint csak más nyelven utasítanak. A hegyek, a földek, a folyók, a völgyek hasonlóak, a házakat is mintha ugyanazon kezek ácsolták volna, az ég kékje is hasonló, a fenyvesek is egyformán susognak, mégis az egész egy megint másé. Hágók, szurdokok, hegygerinc, kaszálók, s ez már egy másik szoros, a Gyimesi.

Itt is megáll, ha erre jár minden jóérzésű magyar. Pedig nincs más, mint pár kopott kőlépcső, egy összerondított, szétrombolt egykori vasúti őrház, előtte egy kő félgömb, tetején faágból fabrikált kicsike kereszttel a székely Szent Korona. A folyó, a Tatros meg csak zúg. A viharfelhők gyülekeznek, a rom áll komoran magányában. A vezérlő fejedelemről nevezték el, s itt az úgymond ezeréves határ, a Rákóczi vár. Állt a vártán hosszú nyelű baltára támaszkodó székely, fürkészte a császári hadat, támadta orosz és oláh, majd pár évre kibomlott ugyan a zászló, de itt hatolt át az a had, amely több mint negyven évig idehaza ragadt. Védte akkor baka, a magyar, segítségül hívva a csillagösvény leszármazottját, szólt a puska, kerepelt a géppuska. Kevés volt az erő, s Rákóczi sem tudott segíteni onnan fentről. Máig is tart az az időszak, amikor lehanyatlott a zászló, mert fejlövést kapott tartója, az utolsó magyar baka.

Ott vagyunk mi is tehát, ahol a nagy bujdosó. Járjuk útját, igaz csak egy rövidebbet. Keressük a szót, a hangot, a magyart, és Istennek hála még találunk is, igaz, sokhelyütt csak foszlányokat. Nyolcvanhárom év valamire kötelez. Arra, hogy akik ott vannak, ha kell általunk is megmaradhassanak annak, aminek születtek, békében, nyugalomban, hitben, magyarnak.

2004. május 24.

G. Kirkovits István