Amióta a nagyhatalmak vonalzóval darabokra szabdalták Magyarországot, a Duna sok esetben nem összeköti, hanem elválasztja egymástól a két partján élő magyarságot. Felvidékünk nagy része idegen kézbe került, és még mindig okmány szükségeltetik ahhoz, hogy felkeressük őseink földjét, meglátogassuk az ottani honfitársainkat. A magyar nép köztudatába úgy épült be ez a földrajzi kifejezés, hogy szinte mindenki a szlovákok által igazgatott régi magyar területet érti ez alatt. Maradt viszont másik felvidékünk is, amely itt, a csonka hazában megérdemelné, hogy egyre többen látogassanak meg, s ismerjék meg a sokszor még titokba burkolózó kincseit.

A Balaton-felvidék gyönyörű kis eldugott falvaival, történelmi, néprajzi, építészeti emlékeivel egy igazi kincsesbánya a múlt után kutakodónak, szinte a történelmi Magyarország teljes lenyomatát magán viseli. Árpád-kori templomromok, a későbbi időszakok vallási türelmének máig is elevenen élő bizonyítékai, a nemzettudatot a portájuk díszítésével is kifejező ősök tárgyi emlékei mind-mind megtalálhatóak a Bakonyból lezúduló szél ellen védő hegyek takarásában. Most, amikor lassan tetszhalott állapotba kerül a magyar idegenforgalom, és a legfrissebb statisztikák szerint még a tavalyinál is csekélyebb számban keresik fel a külföldiek nemzeti kincsünket, a magyar tengert, a turisztikai szakembereknek fel kéne ismerni, és erőteljesebben propagálni ennek a csodálatos tájegységnek a vonzerejét. Ha a szeszélyes időjárás eltántorítja a fürdőzőket a Balatontól, még mindig ott a lehetőség, hogy vándorbotot ragadva testi, lelki, szellemi felfrissülésben legyen részük.

Utazó, ha Balatonszőlősön jársz, egy pillanatra úgy érezheted, mintha Székelyföld fogadná be lábad nyomát, régi épületek és a modernebb kor alkotásainak takarásában ott az a kis templom, az a csúcsíves ajtós, az a koptatott kövű bejáratú, az a fehérre meszelt. Nem kell sokat róni a kilométereket, a nagy víztől egyórányi járásra megtalálod a falut, és annak ékességét, ahová belépve lepereghetnek előtted a magyar évszázadok. Lehet, hogy az a vitéz, az a csimbókos hajú, s a napnak áldozó lőtte ki nyilát, s engedve az új hatásnak emeltetett itt hajlékot az új istennek, de persze ez csak az elferdült szemléletű történészek mondanák, hiszen nemcsak magyar, hanem már korábban keresztény volt az, aki erre a földre haza-, visszaérkezett.

Mit tudhatnak ezek a falak, mit láthatott az az ajtó, hány magas termetű sudár harcos görnyedt meg, hogy betérjen oda, mennyi öröm és mennyi bánat otthona volt a zivataros évszázadokban. Csak sejteni lehet, elképzelni, szinte hallani a halálhörgést, amikor a martalóc rátör a bent imádkozókra, s kegyetlenül mészárolja azt, aki kard helyett keresztet nyújt feléje, s Istenben bízva imádkozik a bűnösök lelki üdvéért. Látni lehet a lelki monitoron, hogy a fabölcső fölé hajolnak a gyermekáldástól boldogok, s új magyar életet tekerve fehér gyolcsba Isten jelét rajzolják homlokára a kő szenteltvíz-tartóból.

Pereg a homok, nagy úr az idő, változik minden, de az alaprajz, ha emberi kéz el nem rondítja, mindörökre megmaradhat. Ez már a Pécselyi-medence, a mészkővonulatok ölelte vidék, az erdőkkel borított hegyhátak, kicsike fennsíkok világa. A névadó falu sokat szenvedett a törökdúlás alatt, égette labanc, védte kuruc, a békeidőben a földbe vájt pincékben ivott áldomást a szőlősgazda.

Szent István király unokatestvére, a tragikus sorsú Vazul családja a mai Vászoly környékén találta meg szálláshelyét, s épített földvárat a vitézek, az asszonyok és a javak védelmére. Vazul védte a saját nőjét, a tátony nemzetségbelit, ölelte erős karjával, boldog hitvesi csókot lehelt homlokára, mert az asszony teljesítette a férfivágyat, s ajándékozott neki három fiúgyermeket. Levente, András és Béla büszke lehetett arra, hogy apjuk, Géza fejedelem öccsének fia, de hallhatta is az elejtett mondatokból, hogy atyjuk szembeszáll Istvánnal. Ott, Vazul földjén akkor talán még senki sem sejtette, hogy István könyörtelen lesz, s az ősi módszert alkalmazza, vakká teszi a herceget, s fiainak a száműzetés keserű kenyerét adja. Ott, Vazul földjén senki sem hitte, hogy nem sokkal később erős ág lesz a hajtásból, s a névadó leszármazottai lesznek az Árpád-házi királyok.

A tábla kétértelmű, el lehet tévedni, hogy a kutakodó felfedezhesse az egykori erősség nyomát, de ha szerencsés, s rátalál a szemlátomást emberi kéz építette vonulatra, akkor megelevenedhet előtt nemcsak nemzetünk összességében dicsőséges korszaka, hanem átlapozhatja lelki kódexén azokat az időszakokat, amikor még innen, a Balaton-közeli helyről is írták Európa történelmét, s mutattak példát azoknak, akik utódai úgy hiszik, hogy ők élnek az öreg kontinens közepén.

Pedig István és Vazul már oly korban öltötte fel kardját, amikor államot alkotott a magyar, falvai templomot építettek Istennek, és a Szent Korona oltalma alá tartozván példát mutattak az úgymond fejlett nyugatnak, amelynek mai államai akkor még ki sem alakultak.

Ugorhatunk az évszázadokban, a környéken már Benedek bán az úr, és pár kilométerrel odébb, az erdő borította Zádor-hegy kúpján kővárat épít magának. A nagyúr pörben áll a veszprémi káptalannal, mert az nem akarja, hogy egyházi birtokon földi dolgok történjenek, s már az Árpád-ház is kihalt, odalett a régi igazság, s jog, s a törvények váltják fel az ősi ítélkezést. A beszédes maradványok azt mélyen titkolják, hogy mi történt háromszáz éven keresztül, de a XVII. századi Puszta-várról már szólnak az írott krónikák.

Ha kerekedik a vihar, mert azért az nyaranta előfordul, és a hegyek átengedik az esőt hozó felhőket, akkor ősi örökös ellentmondásba kerekedik meleg s hideg, villámcsapással emlékezik a múltra a magyarok Istene. Ott az a fa, a hegyoldalon, a kettéhasadt törzsű talán egy ilyen égiháborúnak az eredménye, s ilyenkor futni kell az oltalmazó hajlék felé. Talán beengednek oda is, vagy legalábbis megmutatják, amelyet nemrég újítottak fel szorgos kezek. Ez már a XX. századot idézi. Elevenen él még az emberekben a trianoni területrablás. Azok, akik a régi portát újjávarázsolták, találtak valamit a homlokzaton, s úgy érezték, épp itt az ideje, hogy teljes pompájában, régi fényében ragyogjon. Újra feltűnik a hidegkúti ház homlokzatán a régi magyar címer.

2004. július 13.

G. Kirkovits István