Mottó: “Azok a hegyek még ma is állnak,
azok a folyók még ma is futnak,
az a csillag még ma is mutatja az utat,
az a nép még ma is él.”
(Sch. L.)

A politikus dolga, hogy nemzetközi és hazai viszonyok közepette kifejezze azt, amivel előbbre viheti népe, nemzete sorsát. Közöttük vannak ilyenek is, olyanok is. Globális világban, illetve népben, nemzetben gondolkodók. Most, 81 évvel a magyarság legnagyobb sorstragédiája után vannak jó szándékú emberek, akik a diplomácia nyelvén próbálnak tenni valamit elszakított véreinkért. Most, 81 évvel Magyarország torzóvá tétele után még mindig vannak olyan művészek, akik már a vörös köd árnyékában és most is éreztetik a belső fájdalmat, a lélekre hatnak, s nem foglalkoznak a mindent behálózó világpolitikával.

A Schuster Lóránt vezette P. Mobil együttest kérték fel arra, hogy Székelyföldön képviselje a magyar rock-kultúrát. Azt az értékrendszert, amelynek segítségével a kádári időkben ezrek ismerkedhettek meg a magyar nép őstörténetével, vándorlásaival, honfoglalásával. A dübörgő basszus, a tompán puffanó dob, a síró szólógitár azt a belső vívódást közvetítette, amellyel a szó és zene hangján kimondták az igazságot. A magyar rock történetében kimagasló és egyedülálló, megszólalásában az angolszász sémákat átvevő, de a magyar ébredést hangsúlyozó zenekar most bepakolt a buszba, hogy végigélje Transsylvania-turnéját.

Átkelünk a Királyhágón

Úgy tűnik, most más lesz ez a koncert mint általában. A kimunkált profizmuson túl mintha más szempontok is érvényesülnének. Ott vibrál valami a levegőben, ami előre meghatározza a P. Mobil fellépését. Abba a csodás legendavilágba utaznak, amelyért olyan sokszor csendült fel az anyaországban is a hang. A csomagokon a mindenhol univerzális bőrdzsekik, s előkészítve a több mint tízórás utazáshoz szükséges élelmiszerek, a paprika és a paradicsom. Kell a pihenés, hogy teljes erőből düböröghessen majd a zene, a gúnyhatárig csendes is a csapat. Gyors az átkelés a magyarromán határon, igaz ehhez hozzájárul Póka Egon zseniális meglátása is:  Nem kell megállni, majd ha akar valamit a román vámos, úgyis szól.

Százkilométeres sebességgel száguld a busz. Szempillantás alatt elhagyjuk az egykori kultúrközpontot, Nagyváradot, szinte behunyt szemmel érzékeljük a toronyházak tövében megbújó múltat, hamarosan már előttünk az ősök útvonala, a Királyhágó. Nem akarnak beszélni magyarul. Nem tudnak, vagy a tiltás ívódott beléjük? A Királyhágó környéki eszpresszókra jellemző, hogy fizesse meg a magyar a felemelt kvótát, ha már idáig merészkedett. Akinek kell egy kis lélekmelegítő, nem számol a megemelt árréssel, különben is nemsokára itt van Körösfő, Magyarbikal, a kis magyar sziget a román rengetegben.

Azt nem tudni, hogy Ady hogy viszonyult volna a magyar rockhoz. Bizonyára magáévá tette volna ezt a zenei irányzatot is, hiszen figyelemmel kísérte a változásokat. A csucsai kastély ott az út szélén most csupán egy épülethalmaz. El lehet suhanni mellette, mert a jótékony borostyán mindent betakart. Csak a szívekben él a költőóriás.

A Szent Anna tónál

A fárasztó út, az éjszakai sötétség egyszerre eredményezi, hogy csak körvonalaiban látszódhat a Székelyföld. Ott belül érezzük, tudjuk, hogy itt vannak a hegyek, a fenyvesek, a havasok, hogy aztán reggel a jótékony nap sugaránál elénk tárulhasson ez a gyönyörű vidék. Kiadós alvás után magához tér a zenekar. A szállás ebédlőjében már gőzölög a székely csorba, hiszen nem is magyar az, aki itt nem valami tájjellegű ételt fogyaszt. A fehér asztalnál szokásos stílusukban diskurálnak a zenészek, van itt minden, ami előkészíthet egy jó koncerthangulatot: nevetés, vidámság, jókedv az arcokon. Mégis ott vibrál a levegőben, hogy küldetése van a mostani fellépésnek. Kis papírokon már összeírva a koncertprogram, a színpad leellenőrizve, hogy a székelyföldi éjszakában megszólalhasson a magyar rock.

A P. Mobil egy dalában énekelt a Szent Anna tóról, erről a csodás tengerszemről. Most megelevenedik a dalszöveg, mert párás időben ugyan, de egyszerre csak elénk tárul az énekben megfogalmazott térképrészlet. A víz meleg, a zenészek belepaskolnak a tóba, hogy talán ezzel is jelezzék a megérkezés valóságát. Kell ide fényképezőgép, csoportkép, és egy jó nagy falás a frissen sült kürtös kalácsból.

A bálványosi színpadon

Amikor begördül a busz a táborba, fiatalok százai várják a csapatot. Tudják ezek a székely gyerekek, hogy milyen zenét játszik a P. Mobil. Előre érzik: meghatározó élményben lesz részük. A dalok nem ismerik fel a gúnyhatárt, a szó és a hang áthatolhat minden falon. Az “omegás” Benkő László és az eddás Gömöri Endre szintetizátorvarázzsal forrósítja a hangulatot, hogy mire a P. Mobil színre lép végeláthatatlan sorokban teljen meg a színpad előtti küzdőtér. Lóri köszönti az egybegyűlteket, a magyarokat; a tömegből mint életképes kis palánták egyszer csak előtűnnek a pirosfehérzöld zászlók. Öregek, fiatalok együtt tombolnak, kezek, öklök merednek a magasba, s a tömeg minden ráhatás nélkül, minden direkt útmutatás nélkül egyszer csak azt skandálja: “Vesszen Trianon!”

Él, mozog a színpad, a zenekar átérzi és megfelelően honorálja is a felé irányuló szeretetet. Rudán Joe, a rocktorok, úgy énekel, hogy a balladáknál sokak szemében megjelenik a könny, a vérpezsdítőbb dallamoknál, figyelemfelkeltő szövegeknél pedig egyszerre és egy irányba mozdul a sokaság. Póka Egon a színpad bal oldalán áll, látszik az arcán, készül valamire. A fenyvesek tövében felcsendül az a dal, amelynek része gyönyörű hangszerelésben a Székely Himnusz. Hirtelen megdermed minden. A reflektorok a zenészeket pásztázzák, majd kitör az ováció, amikor Sárvári Schiller Vilmos előveszi a legendás gitárt. A csonka Magyarországot szimbolizáló hangszert, amelyből kipattanó dallamoknak hatalmas az értéke a székely éjszakában. Herpai Sándor, a doboknál brillírozik. Talán arra gondol, valamikor a székely ősök is a megszólaltatott bőrökkel üzentek egymásnak a havasok magányában.

A tömeg nem akarja leengedni őket a színpadról, Schuster Lóri, az élő rocklegenda teljesen elemében van. Ugrál, vezényel, jelet ad, hogy kifejezze, megtestesítse a csapat és a közönség kapcsolatát. Jönnek a ráadásszámok, korszakváltó sikert könyvelhet el magának a P. Mobil. A pódiumról nagy nehezen lejutó együttest aztán gyűrűbe fogják. Mindenki meg akarja őket érinteni, eleven a testbeszéd, az egymásra találtság fontosságának üzenete. A filctollak lassan kifogynak a rengeteg autogramosztogatástól, mindenhol felvillannak a zászlók.

A sörsátraknál egy kis szomjoltó, a faasztaloknál a gőzölgő erdélyi lakoma, az emberek arcán a megelégedettség. Aztán váratlanul a Lóriékat körbevevő közönség elkezd énekelni. Ismerik ezek a fiatalok azokat a régi nótákat, amelyeket sokszor és sok helyütt jobb volt nem előadni. Aztán valaki feláll, őszes haja és fehér inge világít a sötétben. Halkan, de nem bátortalanul belekezd az imádságba. Követik példáját, s vigyázba mered a sörsátor. Határozottan, erősen, a jövőbe mutatóan szól a dal: ne hagyd elveszni Erdélyt Istenem!

2001. január 28.

G. Kirkovits István