A felületes szemlélődő keveset tudhat meg a jelenleg Ukrajnához tartozó Kárpátalja valós arcáról. Az ősi magyar városban, Ungvárott csillogó portálú butikokat építenek a panellakásokból ott, ahol pár éve még a kecskék legelésztek. A felszínen látható valami csillogás, és csinnadratta is van bőven, hiszen a szovjet hadsereg második világháborús európai megszállását jelentő győzelem napját mostanság is megünneplik. Ukrajna szakított ugyan Szovjetunióval, és önálló államként már nem mint egy tagköztársaság egzisztál, de a felszíni pompában a részeg veteránok duhajkodásában még mindig ott kísért a vörös múlt. Igaz, hogy a győzelem napja főleg a magyar ajkúaknak jelentette a totális megszállás kezdetét, hiszen a szojvai temetőben 16 ezren alusszák álmukat. Olyanok, akik elmentek háromnapos újjáépítő munkára&

Május 9-én a szovjet megközelítés szerinti győzelem napján Ungvárott is felvonultak a veteránok, hogy pár jól sikerült vodka elfogyasztása után örömittasan bámuljanak a vakvilágba. Kivonult a díszalakulat is az úgynevezett partizán emlékműhöz, volt pár díszlövés, valami beszédféle, és a nyugati mintázatú óriásplakátokról a modern kor vívmányának megfelelő dizájnnal a dicsőséges szovjet katona tekinthetett az alattvalókra.

Sokan gondoltak arra, hogy bezár a bazár, nem lesz nyitva a piac, ennek ellenére szinte minden elárusítóhely kinyitott, és bőven volt kenyér, péksütemény, miegymás. Nem is a kínálattal, a boltok számával van gond Kárpátalján, hanem az igazi fizetőképes kereslettel, amely a szánalmas alacsony fizetések miatt valójában csak regnál az egykori történelmi Magyarország területén.

Az egyik magyarlakta településről származó, magát csak Pistiként bemutató férfi elkeseredetten panaszolja, hogy baleseti rokkant édesapja mindenféle támogatás és segítség nélkül él odahaza magányában, pedig több mint 30 évet lehúzott az Ukrán Államvasutaknál, s a kommunista érában ez a cég bizony tőkeerős vállalatnak számított. A párezer forintnak megfelelő nyugdíjból éhen halnának az emberek, a fizetés is alig éri el sokhelyütt a tízezer forint körüli összeget, így Kárpátalján mindenki úgy él, ahogy tud. A kérdés, hogy miből, a válasz, hogy ebből is abból is.

Nem véletlen tehát, minden eladó, és ezt ki is használják a megfelelő tőkével rendelkezők, akik egy újfajta vendéglátóhely- és butiképítési gyakorlatot folytatnak. A panelházak földszinti utcai lakásait vásárolják meg és alakítják át szórakozóhellyé, patikává vagy éppen iparcikk üzletté. Ezek az ember számolnak a lehetséges változással, és tudják, hogy a fillérekért megszerzett ingatlan vagy más érték a későbbiek során majd hatalmas hasznot hozhat. Ezért a hagymakupolás honfoglalás, amely állami szinten tevékenykedik, pénz hiányában sokhelyütt egy időre megakadt, de ahogy követni tudja az állami oldal a magánszektort, már csak politikai szempontból is, előbb-utóbb befejeződik.

Kárpátalján együtt él több tucat nemzetiség, így az ez irányú összetétele is nagyon vegyes képet mutat ennek a nyolcvan százalékában hegyekkel, dombokkal, húsz százalékában sík területtel rendelkező természetföldrajzi egységnek. A nagyszámú nemzetiség kérdése valójában azért könnyen kezelhető az ukrán hatóság részéről, mivel az embereket nem a múltbeli sérelmek, hanem a közös szegénység köti össze. Mert ha történt is a beruházások területén előrelépés, azért nagyon szegény itt az emberek többsége. Persze látni lefüggönyözött luxusterepjárót, amelyből aranyláncos, nagy darab férfi, és festett hajú szőke nő tekintget ki, a gépkocsipark eléggé szegényes, sokhelyütt még a régi szarvasos Volga is menő autónak számít.

Problémáét jelent a segélyezés, hiszen, akinek csak egy sovány tehenecskéje is van vidéki istállójában, már nem jogosult a támogatások és a kedvezmények igénybevételére. A fizetség tehát a túléléshez kevés, az éhen haláshoz sok, ezért mindenki innen-onnan próbálja pótolni a hiányzó anyagiakat. Sokan külföldre mennek vendégmunkásnak, több ezres létszámú azon nők csoportja, akik ilyen-olyan munkákat vállalnak nyugat-európai városokban. Ők a családfenntartók és a valós tevékenységükről keveset tud a család, vagy, ha mégis, nem firtatja az eurók eredetét.

A 80 évnél idősebb kárpátaljaiak világlátott embernek számíthatnának első hallásra, hiszen úgy éltek öt országban, hogy közben el sem hagyták szülőhelyüket. A trianoni területcsonkítás előtt Nagy-Magyarország része volt, utána a csehek szállták meg ezt a területet, majd jött a felszabadító magyar honvéd, ezután a vörös veszedelem, és a Szovjetunióból kiszakadva most az ukrán az úr.

A kárpátaljai magyarok nem felejthetik el, hogy mit hozott nekik a 44-es szovjet megszállás, ami után szenvedés, kín és megaláztatás várt rájuk. Kitelepítések, vagyonfosztás, málenkij robotra hurcolás, és valamiféle kollektív büntetés, amely miatt 16 ezerrel lettek erőszakosan kevesebben. Igaz, most már meg lehet emlékezni az áldozatokról, emlékpark is létesült az egykori szovjet koncentrációs tábor helyén, de a hősi emlékműből például az ukrán nacionalisták lekaparták az első világháborús magyar neveket.

Az teljes mértékben érthető, hogy a magyar katona fegyvert fogott Magyarországért. Az viszont elfogadhatatlan, ha idegen érdekek miatt kellett meghalnia. A kárpátaljai magyarokat besorozták a vörös hadseregbe, és a Szovjetunió ugyebár 45 után is folytatott háborús cselekményeket a világ számos részén. A lenini eszmékért, a sarló-kalapácsos világhatalomért magyar vér folyt az afganisztáni háborúban is. Idegen célokért háromezer kárpátaljait vezényeltek a tűzvonalba és magyar eredetű neveket hordozó fejfákkal is bővült a hősi temető.

Most Beregszászott, ahol körülbelül 60 százalékos a magyarság aránya leng ugyan a piacon a piros-fehér-zöld zászló, és anyanyelvünkön is érintkezhetünk a helybeliekkel, csupán néhány tábla emlékeztet a dicső múltra, s pár jobb napokat megélt, de romos állapotában is színvonalas, régi épület bizonyítja, hogy az 1867-es kiegyezés után Magyarország építészetileg legalábbis egyformán fejlesztette a különböző országrészeket. Az idegen megszállás sztálinbarokkot hozott, bezártságot, elzártságot, identitásirtást, és végtelen nagy szegénységet.

Bíztató, hogy van Beregszászon február óta magyar könyvesbolt, kaphatóak is különféle újságok, csak az a kár, hogy a magyarországi agymosás termékei ezek, s nem az igaz történelem és politika hordozói. Ezekből a termékekből a beregszásziak is csak a globális példák nagyszerűségét ismerhetik fel ott, ahol valójában még ivóvizet sem szabad inni a csapból, mert akármilyen kórokozókat hordozhat magában.

Az utcákon késhegyig menő harcot folytatnak a helyi cigánygyerekek a turisták baksisáért, mert azt tartják a helybeliek, a magyarok büszkébbek annál, mintsem kolduljanak. Az a hír járja, itt a segélyszállítmányok sem feltétlenül az igazán rászorulókhoz kerülnek, ki (nem) tudja hol, a folyamat megakad, s csak a kitúrt, kiválogatott maradékok közül válogathat a szegény ember. Miközben ezt mesélik az üzletben, látni, a százast valahogy megkaparintja az egyik, mert mindig van egy erősebb, de a nagy porfelhő elbújtatja a vagyonszerzőt. A cigányasszony is előkerül, már-már visszatérő ismerős arcként üdvözölnénk, ha karján a pár hónapos kisbaba feje nem lógna mindig, és valamitől ne lenne mindig olyan fáradt, hogy még a szemét kinyitva nem látta senki. Eleinte pálinkára kérte a pénzt, majd rájött, hogy a tej jobb biznisz. A gyerek jelenléte a legjobb esély arra, kinyílik a pénztárca.

Kárpátalja vár. Segélyszállítmányt és jó szót. Jó magyar szót. Kárpátalja remél, szeretné, hogy az Illyés Közalapítvány helyi alkuratóriumában végre konszenzusos összetétel alakulhasson ki, és csordogáljanak a Medgyessy-kormány áldásos tevékenysége során megcsappant pénzek. Oda, haza. Kárpátalja üzen is. Képviselője a kifliárus idős asszony mosolyogva, magyarul, magyartól a magyarnak: jöjjenek, nézzenek meg bennünket, mert van itt sok-sok látnivaló. A dicsőséges múlt, az ellentétes jelen, és a piros-fehér-zöld zászló takarásában is elképzelhető jövő.

2003. május 12.

G. Kirkovits István