Ember, ha elindulsz Nagy-Magyarország legkeletibb szegletéből, s már megtettél több mint 1200 kilométert, akkor is magyar emlékekre bukkansz. Ez az országúti távolság jelzi egy volt állam nagyságát és erejét, és mutatja azt is, mennyi maradandót alkotott a magyar a Kárpát-medencében. Ott, nyugaton, mára már kiveszett a magyar szó, kicsi szigetekre települt az a néhány anyanyelvünket ápoló, de a sejtelmes várak, várkastélyok, a fák, a kövek és a hegyek egy nép évezredes jussáról regélnek.

Sokáig nem beszéltünk arról, és mostanság is szinte feledésbe merült, hogy a trianoni területrabláskor a jelenlegi Ausztria is részesült a magyar földből. A mostani határtól húzódó 40-50 kilométeres sávban szinte mindenütt történelmi emlékekre bukkanunk, és ilyen megközelítésből csak az utóbbi időben vár felfedezésre ez a vidék. Beszélünk Sopron hűségességéről, amikor a halottak is szavaztak, és a tűztornyos város visszakerülhetett az anyaországról, de kevesebbet tudunk azon falvak hősies harcáról, amely az elcsatolást követő népszavazáson kinyilvánították hazaszeretetüket, és a jobbára horvát-német anyanyelvű települések 1922-től ismét csonkaország részei lettek.

Ettől kezdve viszont nem volt megállás, hiszen az első és a második bécsi döntés nem foglalkozott ezzel a kérdéskörrel, sőt a mai Oberwartban, vagyis Felsőőrött kikiáltott Lajta-Bánság is csak kicsinyke emlék a sárguló könyvlapokon. Az orosz megszállás aztán vasfüggönyt eredményezett, és azok a magyarok, akik a határ túloldalán éltek, a magyar bábkormánnyal semmilyen szinten sem akartak azonosulni. Ez az elhatárolódás persze a hagyományvesztéshez, a nyelvi zavarokhoz és az identitástudat átalakulásához is vezetett. A sógorok, s azon belül is a magyar nemzetiségűek szeretettel fogadták az 56-os menekülteket és a későbbi időben kitántorgó nemzedéket, de az alapkapcsolat csupán a piaci bevásárlásokig terjedt az enyhültebb időszakokban.

Mi pedig, mint büszke világútlevél-tulajdonosok aztán kihordtuk a nemzeti valutakészlet nagy részét az osztrák bóvlistandokra, hogy szabadságunk első lépéseként tobzódhassunk a fogyasztói társadalom áldásaiban. A szupermarketeket kereste fel mindenki, s nem gondolt arra, hogy a jól kiépített utaktól kicsit távolabb mennyi magyar vonatkozású csoda rejtőzik.

Vég- és lovagvárak, még magánkézben lévő megmaradt emlékek, fogadalmi szobrok, épületek sokasága, melyek jelzik a magyarság ottlétét, illetve a székelyekhez hasonlóan Őrvidék lakóinak határokat védő helytállását. Ha túltesszük magunkat a bevásárlási lázon és az olcsóbb benzinkutak kínálatán, s vesszük a fáradtságot, hogy térképpel és útikönyvvel a kezünkben barangoljuk be Őrvidéket, kaphatunk az egykori történelmi Magyarországból egy kis ízelítőt. A várak megmaradt és gondosan őrzött gyűjteményükkel bemutatják a különböző foglalkozások tárgyi emlékeit, a vastag falak között szinte érezzük az egykori főúri lakomák hangulatát, a toronyszobákból kitekintve elképzelhetjük, mit érzett a hazát védő, a lőrések öleléséből pedig beleélhetjük magunkat akár egy várostromba is.

Az osztrák feliratok mellett, amelyek az újabban épült létesítményeket jelzik, nagyon sok a magyar. Pontosabban a latinnal, némettel kevert, mutatván azt az abszurdumot, amely 1526 után jelezte a Habsburg-béklyóba került hazánkat. Ha nézzük a templomok oltárképeit, vagy elmerengünk egy-egy kriptában, akkor a nemzeti színű szalagokkal borított szarkofágok alatt nyugvókra gondolunk. A Nádasdyakra, a Kanizsaiakra, az Eszterházyakra, a Bakóczokra, köztük számos igaz magyar hazafira, és az élet mivoltából adódóan egy pár hazaárulóra.

Burgenland, mai nevén Várvidék, amelyet Magyarországból kanyarintottak le, él, mozog és lélegzik az uniós Európában, mintegy kézzelfoghatóan jelezve számunkra is, akiket most pár hónap múlva tuszkolnak be oda, hogy nem fenékig tejföl ez a közös kondér. Akkor is, ha bizonyos termékek az itthoninál olcsóbbak, a kávézók, kocsmák kultúrfórumain bizony nem az elfogulatlan unióimádat a fő téma.

Ha beszélünk az ottani emberekkel, akár szóba elegyedünk olyanokkal, akik tudnak a nyelvünkön, csak nem használják, reálisabb képet festhetünk a reánk váró jövőről, mint amilyenről idehaza bennünket tájékoztatnak. Ezért jobb elkerülni, vagy legalábbis csökkenteni a szupermarket-látogatást, és kevesebbet ácsorogni a csillogó portálú kirakatok előtt, mert bizony nem szerencsés dolog a szembesülés a puszta valósággal. Jobb keresni a múltat, annak emlékeit, ott, a már uniós országban. Megmászni a közös csúcsot, az Írottkőt, leereszkedni Szalonak várához, megcsodálni a Pinka-partján lévő elárvult, de kopottságában is pazar, bár a látogatóktól elzárt Borostyánkőt, vagy már autópályát is érezve talpunk alatt megnézni a hercegi sasfészket, Kismartont, illetve Fraknót.

A Várvidék egy élő történelemkönyv nekünk, akik egészben és egységében nézzük az elmúlt viharos évszázadokat. Noha a történelmi realitások természetesen más irányba terelhetik az embert, azt azért lélekben elmondhatjuk: a miénk volt és a szívünkben ott is marad.

2004. január 15.

G. Kirkovits István