Ha a Gyimesi szorosnál elhagyod vándor Nagy-Magyarországot, s vetsz még egy pillantást a Rákóczi-várra, még nem tudhatod, milyen hosszú út vár rád a Keleti-Kárpátok karéján túl. Tündérország megálmodói védték, őrizték szent földjüket a tornyokkal erősített hegyoldalakon, s ha most a késői utazó síkabb területre téved, már Moldvában egy más világban keresi az ősi, tiszta magyar szót. Az egykori Etelköz nyugati peremén mindmáig él egy népcsoport, amely magyar, s most a globalizált világban, támadások kereszttüzében őrzi apái hitvallását, hagyományait és magyarként kíván lélegezni a román rengetegben.

Még a térképeken is nehezen fellelhető településre visz most az út, hogy találkozhassunk azokkal, akikről a tömegkommunikáció segítségével az utóbbi időben sokat hallhattunk, akiknek jajszava áthatol a csinált határokon, akiknek fájdalma számunkra is keserves, akiknek élni akarása és magyarságtudata követendő. Pusztinára igyekszünk, arra a magyar szigetre, amelyet egyes források szerint az 1764-es madéfalvi vérengzést követően alapítottak a megtorlás elől elcsángálók. Az sem elhanyagolható viszont, hogy a magyar nép utolsó szálig bizonyára nem hagyta el a honfoglaláskor a régi szálláshelyeket, így a Pusztinára megérkezettek találkozhattak azon őseikkel is, akik több mint ezer év telepedtek meg ezen a földön.

Pusztina most várja a csaknem ezer kilométerről útra kelőket, hogy megtisztelje őket pálinkával, foszlós kaláccsal, és a szőlőlevélbe tekert darált hússal, a helybéliek nevén galuskával, másként tőtikével. Nyisztor Tinka, a pusztinai magyarok képviselője a magyar identitástudat őrzésének eleven megtestesítője a templom környékén várja a távolból jötteket, hogy a házában létrehozott közösségi épületben lássa vendégül, mutassa be saját és a falubeliek életét, a magyar szigetet. Pusztinán 700 magyar család él, köztük a Nyisztorok, a Lászlók, a Mátyások, a Keszapok, a Tímárok, a Szőcsök, a Kányák, a Bálintok, az Erősök osztoznak a földeken a mindössze két oláh, azaz romány famíliával.

Őrizni, megmaradni

Nyisztor Tinka mesél, szavai nyomán felelevenedik a közelmúlt. Az 1940-es évek elején a bukovinai székelyeket Magyarország hazatelepítette Romániából. Pusztinából is felkerekedett néhány tucat ember, ők a Baranya megyei Szárászon vertek tanyát. 1945-ben még 15 család indult el hazánk jelenlegi területei felé, akik viszont már nem tudták átlépni a gúnyhatárt, s vissza kellett térniük őseik földjére. Itt van a társaságban Császár Imre állatorvos, aki Gyergyószentmiklósról harminc éve költözött ide. A véletlennek köszönhetően került Pusztinába az erdélyi értelmiségi, hogy aztán szakértelmével segítse a falu lakosságát, és a konkrét orvosi munka mellett arra is volt mersze és kedve, hogy erősítse a magyar beszédet, a magyar hitet. Bármit is szajkóznak ugyanis a történelmileg is elfogadhatatlan dáko-román elmélet képviselői a csángók semmiképpen sem lehetnek elmagyarosított románok. Ezek a történelemtudorok saját maguknak mondanak ellent, hiszen ha az elmagyarosított románok települtek át Moldvába, akkor ebben a környezetben miért nem románul beszélnek, és miért őrizték meg évszázadokon keresztül a magyar nyelvet messzi távol a mi területeinktől. Mert a nyelv a legfontosabb tényező, amely itt összetartja az embereket, amely bizonyságot szolgáltat eredetükre. Ezért is harcolnak egy olyan közegben, ahol a helyi katolikus pap és a falu közülük való elöljárója a legerőteljesebb gátló tényező. Mert mi lesz, ha a templomban is oláhul kell beszélni, ha Albertet, a nyolchónapos magyar csecsemőt nem ősei nyelvén tanítják meg a köszöntésre az édesanya, a család tiszteletére.

A pusztinaiak nem ismerték a két világháború között keletkezett, s máig is élő jelszót, a nem, nem, sohát, s Horthy Miklós kormányzóról is csak annyit tudnak, hogy egy nagy revíziós volt, de a régi mondat itt most más tartalommal telítődik. Nem akarnak asszimilálódni, nem akarják elveszíteni azt, amit biztosított számukra a sors. Őrizni akarják nyelvüket, hagyományaikat, hogy ezáltal is megmutathassanak egy darabot Hunnia történelmi időszakaiból. Mert Pusztinán elevenen élnek a hagyományok, mély vallásosságuk mellett a kereszténység előtti hitvilágot is közvetítik. Ennek iskolapéldája a többnapos halotti tor. Hiszik, hogy az elhunyt lelke három napig a házában marad, szüksége van ételre, italra, mert túlvilági élete hasonlít az evilágihoz. Legszebb ruháikba öltöztetik, szőtteseikkel teljesen beborítják az úgynevezett tiszta szobát.

A gátlástalan műkincskufárok természetesen eljutottak ide is, kihasználva az itteniek naivitását, filléres bóvlikért szerezték meg százéves használati tárgyaik nagy részét. Van viszont egy ház Pusztinán, amelyet nem bontanak le tulajdonosai, ide gyűjtik a régi emlékeket. A 150 éves kicsi csángólakban szinte érezni a kemence korábbi melegét. A megfüstölődött mestergerenda mennyi örömnek, s bánatnak lehetett tanúja.

Szemben az oláh elnyomással

Szívós nép a csángómagyar, mondhatni akaratos. Jól példázza ezt, Farkas Mihály fogorvos esete, aki sajnálatos módon nem tud helyiséget bérelni a településen, hogy gyakorolhassa hivatását. Új rendelőt építeni nem tud, a meglévőbe pedig különböző adminisztratív eszközökkel megakadályozzák bejutását. Itt akar maradni a fiatal doktor, szabadítani az embereket a kínzó testi fájdalomtól.

Az új pusztinai templom 1957-ben készült el, harangjára románul írták rá: Szent István király tiszteletére. Az oltárkép letérdelve ábrázolja az uralkodót, ahogy felajánlja Szűz Máriának az ország koronáját, kardját, és jogarát. Az asszonyok bevallják, hogy nem igen tudnak írni magyarul, hiszen csak két osztályt végeztek el. Kellene tehát a tanító, a nemzeti elkötelezettségű pap, de a román hatóságok pont ettől a két életbevágóan fontos tényezőtől tiltják el a lakosságot. A kapcsolattartáshoz az is szükséges lenne, hogy ne csak beszéljék, értsék, olvasni is tudják a magyar nyelvet, és örökre kitörölhessék magukból azt a 130 éves román mondást, miszerint a magyar nyelv az ördög nyelve, aki így beszél, az az ördöggel társalog. Sajnos napjainkban is ezzel fenyegetnek a papok.

Libabőrös lesz, aki sétál a falu aszfaltot sosem látott utcácskáiban, amikor fogadj Isten a válasz az adj Istenre. A kisebbek hangos szerbusszal köszöntenek. A fiatalok közül sokan dolgoznak más országokban, de követendő hogy az ott keresett pénzüket hazahozzák. Pusztinán új házak épülnek, visszatérnek az innen
elvándorlók.

A pusztinaiaknak már kicsi Nyisztor Tinka hajléka. Vásároltak is egy telket, ahol felépítenék a közösségi összejöveteleknek otthont adó épületet. Ehhez persze várják a világ minden szegletében élő magyarok segítségét, hiszen önerőből nagyon nehezen megy. A pusztinai magyarok házat építenek maguknak és országalapító Szent Istvánnak.

2002. július 29.

G. Kirkovits István – G. Németh Éva