Ha utazni vágysz a kilátástalanság és a kérdőjel korában, most keletre tarts, s ne nyugatnak. Szavaztál, még ha nem is tudtad, hogy mire rakod a keresztet, s könnyebb lesz átlépni az egykori műszaki zárt, mint megmászni a Királyhágót. Most még várhatnak a fenyvesek, várhat a Hargita, hogy magához öleld őket, és magukhoz öleljenek, mert holnap nem tudni, milyen újabb kerítés állja majd utadat. Nyugatra mehetsz majd egyszerű passzussal, keleten viszont bezárulhat a horizont.

Lehet, elzárnak attól, ami köveiben, füvében, fájában, dalaiban, látványában és szokásaiban még mindig magyar, megfosztanak attól, hogy lásd a csodát, a Napba Öltözött Asszonyt, vagy az ezer éveket szimbolizáló lépcsőt a hegy oldalán. A temetőben csend van, most nyikorog a vaskapu, újfajta halotti zenéje ez az örök megnyugvást nem kapónak. Mi lesz velük, akik ott lenn porladnak, ha tovább jár a más kézzel felhúzott óraszerkezet, lejár a pihenés időszaka, más lapát töri össze a régi csontokat, és olyanokat helyeznek el örök nyugalomra, akiknek fejfájáról hiányzik a magyar szó. A Házsongárdi temetőbe félelem költözött, s nem a nyugalom. A halál biztos, de bizonytalan az utoljára elfoglalt élettér, s az, hogy ott, s innen zarándokolhatnak-e majd oda, hogy belső sebeikre gyógyírt keressenek.

Most mentünk, mert nem kellett az itthoni dáridó, a medve bőrére történt előre ivás gátlástalan megjelenítése. Alkalom volt itt a csonka országban, hogy visszatérhessen az átkosból ismert május elsejés időszak, sörsátor, virsli-büfé, kommersz dalok és kommersz előadók töltsék be a teret ünnepelve a most nem szuronyok árnyékában jött, de egy kegyetlenebb agyba hatoló hatalom segítségével véghez vitt újabb járomba hajtást. A pesti utcán dülöngéltek azok, akiknek alkalom volt az ikszelés a bulizásra, mert hát kit érdekel a múlt, az ezredévnyi öröm és szenvedés, ha itt a hirtelen bódulat, és szivárványszínűre van festve a jövő.

Az echós szekeres felváltotta az autó, így jó pár órás menekülés után idegenek által igazgatott földön, de örökké magyaron lehet keresni a megnyugvást. A holtak tanítják az élőket  tartja a latin mondás, és ez most teljesen igaz itt. A nagy magyar nemzeti sírkertben, amelyet éppúgy bitorolni akarnak mások, mint a szűkebb odahaza azt a kis szegény, összetöpörödött hazát. Kezedben virágcsokor, mert megteheted, hiszen ott, ahol túl nagy a szegénység, az erdők-mezők éke jóval olcsóbb, mint a kenyér.

S a virág a földre vágyik, mohás kövekhez, lélekközelbe. Akik többségükben itt nyugszanak, nem élték meg a szétforgácsolást, csak utódaik érezhették, hogy mi az, ha darabokra szaggatnak egy egész, egységes, eleven testet. A letűnt századok ittlakói az első világháború végéig egy nyelven beszéltek földi életükben, és ott fenn az égben is piros-fehér-zöld zászlók alatt ölelkeztek. Aztán jöttek közéjük mások, s az utóbbi években egyre inkább csak azok. Mégis, a régiek megmaradtak, s hirdették a megmaradás fontosságát.

Most összerondítják a várost, amely helyet ad a temetőnek, papagájszínűre mázolják, olyan után kutatnak, amely ott soha nem létezett. A temető még dacol az idővel az omladozó sírboltok, a kidőlt keresztfák, térdre kényszerítve is a helyükön vannak. Magyarként birtokolnak tulajdonosaik magyar földet, amelyen bármilyen zászlókat is fúj a szél, mindig magyar marad. De az utódok nem érzik ezt. Félnek, hogy mi lesz, ha kivész a szó, ha összeolvadás kell a fennmaradáshoz, vagy ha csak nyugaton remélik megtalálni a magukra találást. Elmennek, s nem jönnek haza virággal, mert lassan már nem lesz hova, és lassan már nem lesz miért. Most figyelmeztetnek a holtak, most felkiáltójelként merednek az égre a még álló síremlékek, most még a gazból is előbukkan a hosszú, hosszú régmúlt.

Ha ez elvész, mint gyökerétől megfosztott fa, összedől minden. Pár tátongó, zavart alak keresi majd boldogulását valami nagy nemzeti kavalkádban, s közben nem tud majd emlékezni. Nem lesz mire, és nem építkezhet olyanból, amely őt is egyenrangúvá teheti. Ha hagyjuk a temetőt, ha hagyjuk a halottainkat, kitöröljük emléküket, akkor elpusztulunk a jelenben. Mert nem lesz kapaszkodónk, nem lesz hitünk, és nem lesz példánk, hogy mások is tettek, éltek, szerettek, gyűlöltek, dolgoztak, háborúztak és békét kötöttek, de egy közösség, egy behatárolható egynyelvi közösség érdekében.

A csejthei Jelen-kripta falára 1585-ben helyezték a magyar nyelvű táblácskát. Azóta dacolt az idővel, azóta hirdette a szó igazát, egy nemzet létét. Lehet, előbb-utóbb lekerül onnan, elpusztítják idegen kezek, vagy csak magától leesik, mert nem szem nem vigyázza, lélek nem őrködik fennmaradásán.

Nyugatnak indul a had, s nem keletre, igaz, ez nem hódító, hanem szerencsét próbáló sereg. Hamuban sült pogácsával úgy, hogy az otthonból, a múltból csak a hamu marad. És akkor már minek visszatérni? Hiszen üszkös romokon más világ épül, amihez nem kell kötődés, nem kell íz, illat, érzelem. A vágott virágok most még érintkeznek a mohás kővel. Utoljára életre lehelik, majd együtt elporladnak. Ha menni kell, mindig keletre tarts, és sohasem nyugatnak.

2003. április 13.

G. Kirkovits István