Ember, ha nyugatnak indulsz, s utadat már nem állja sorompó, hajlamos vagy gyorsan elfelejteni a közelmúltat. Gondolataidból, érzéseidből száműzted a félelmet, és már nem él benned a titkos vágy, hogy valamilyen rafinált mozdulattal átvesd magad az összekuszálódott drótkerítésen. Aknák, drótok, tűzparancsot kapott határőrök nem vigyázzák az egykori ígéret földjét, amely nem is olyan régen még a Szent Korona része volt. Most már jobbára csak német szó hallatszik az Őrvidéken, hiszen nagy úr a 82 esztendő, de a templomtornyok, a régi kövek, a megmaradt házak nádtetői még mindig suttognak a magyar múltról. Ők most, előttünk járnak, keveredve és nyelvet változtatva, de előttünk jártak akkor is, amikor nálunk egyesek vörösre festették még az eget is.

Ember, ha mész Őrvidékre, s indulsz távoli hófödte hegycsúcsok, vagy az európai olvasztótégely központja felé, már nem hallod a menekülő lábak dobbanását, az ijedtségtől dobogó szívek hangját, a hazájukat végképp elhagyók utolsó istenhozzádját. Régen itt mentek, menekültek ezen az úton, hogy itt hagyják mindazt, amit kommunizmusnak, amit vérbefojtásnak, amit emberalázásnak, amit emberaljasításnak neveznek. Mentek, hogy éljék az idegen országban befogadottak keserű életét, hogy éveken keresztül csak az emlékeikben érezzék az otthont, a családot, és a tüzet. Átléptek az agyonbiztosított határon, más országba, de régi magyar földön vitt az út. És a föld tudja, hogy hová tartozik. Hiszen ősidők óta annak termett, aki megművelte, aki hazájául fogadta.

A föld most csendes, tél elmúltával sarjad majd a vetés, s nem foglalkozik tulajdonviszonyokkal, uralkodó légáramlatokkal és kicserélt zászlókkal. Akik mentek, menekültek már elosztrákosodott, de mélyében magyar földön a távolabbi nyugat és a még távolabbi csillogás felé, talán nem szóltak a földhöz és így ő nem is adhatott jelzéseket.

A föld hallgat, éltet, ha kell, s magába fogad, ha lejárt az idő. Most még nem tombol azért, hogy mi történik rajta, sem a jelenlegi határainkon túl, sem azon belül. Lehet, fél, hogy egybeszabják, s nem azt adják neki, amit évezredek óta megszokott. Lehet, hogy fél, de nem mutatja. Csak úgy elvan. A menekülők lába érintette a földet, a hazát kényszeredetten elhagyók utoljára megcsókolták. Csakhogy akkor még volt menni valahova.

Most nyitva a sorompó, szabad az út, de a föld visszatart. Visszatart akkor is, ha rajta megváltozott minden. Más köntös, más kaftán lett az uralkodó, vagy csak a régi, de az kifordítva. A földön, itt, most nem szól arról a történet, hogy múltunk, magunk, dicsőségünk. A földön most épül egy ugyanolyan hatalom, amely negyven éven keresztül sebezte, csak más alapanyagból készítik az ekevas élét. Ha nevetsz, ha beleolvadsz, ha hétköznapi örömök vonzásával csak magaddal foglalkozol, semmi bajod nem lehet. Csak nehogy kimondd a valódit, az igazat, mert nem lesz helyed a földön. A föld még vár. Most még csendes. Tudja, hogy most, innen már nincs hova. Ha kell, majd jelet ad. S csak azt tűri meg a hátán, aki őt is szereti, tiszteli, megvédi és megtartja.

2002. november 27.

G. Kirkovits István