A háromszéki havasok aljában büszkén forgott sírjában Gábor Áron, a székely anyavárosban, Udvarhelyt a magyar baka szelleme szállt a Hargitára, a Szamos parti magyar érzelműek pedig egy pillanatra úgy gondolhatták, hogy visszatért kincses Kolozsvár. Azok pedig, akik elkísérték útjára a zenekart, a magyar hősök, táltosok és tündérek útján jártak a Vigyázó havastól az ősök csontját rejtő Kárpátokon túli Sósmező világháborús emlékművéig. Koncertek, közös éneklések, eget verő hangulat és lélekben, testben megélése annak, amit a zenekar zenéjével és szövegvilágával közvetít a ma embere számára.
A Kárpátia együttes kétbusznyi rajongóval indult minden eddiginél leghosszabb és legnagyobb erdélyi területeket felölelő turnéjára. A jelenlegi határainkon túl is már hatalmas népszerűségnek örvendő zenekar vezetője, Petrás János úgy állította össze a programot, hogy a csonka országi és az erdélyi rajongók közösen élhessék meg a közös örömöt és fájdalmat, a jelenlegi határainkról innen útra kelők pedig minél többet fogadhassanak be Erdély múltjából, természeti szépségéből és történelmi-tárgyi emlékeiből.
A túra első napján Kalotaszeget keresték fel, annak is idegenforgalmi központját, ahol megismerkedhettek a csaknem egész évben hófedte Vigyázó hegycsúcs oltalmában megnyugvó színmagyar települések életével, embert próbáló hitével, és érezhették a szülőföld megtartó szerepének fontosságát. A túra résztvevői – mint az egyik útitárs megfogalmazta – pillanatra megborzongtak, amikor előtűnt a földből Kalotaszentkirály határában egy kis vasdarab, ami másnak egy rideg fém, de a magyaroknak az 1940-es visszafoglalás utáni határsorompót jelképezi. Vincze Kecskés János csűrjében aztán felhangoztak a kalotaszegi népdalok, helybéli fiúk és lányok mutatták be e viseleteiben is káprázatos tájegység kincseit.
A csípős reggel után továbbhaladva az autóbusz ablakain kitekintve ismerkedhettek a változó tájjal, a népi építészettel, illetve a korabeli erdélyi fejedelemség, az Erdély leggazdagabb időszakát idéző történelmi hősies múlt három alkotó nemzetének, a magyarnak, a székelynek és a szásznak hajléképítő népművészetével, a hozzájuk kapcsolódó történetekkel és legendákkal.
Egy pillanatra talán mindenkinek a fejében megfordult, hogy azok az obeliszkek, amelyek túlélték a román megszállást egy-egy közismert magyar hősnek állítanak emléket. Petőfit az Ispán-kúttól vitték Szibériába a Segesvári csatából, jóval odébb a már székelyföldi Háromszéken Gábor Áron síremléke figyelmeztetett a székely-magyar hitre, furfangra, tudásra és leleményességre.
Kézdivásárhelyen még nem volt ilyen koncert – mondották a jelenlévők, amikor másfél ezer ember folyamatos ráadásokat követelve szembesült azzal, hogy véget ért a varázs, még a szabadtéri koncert helyszíne melletti panellakások ablakából is eltűntek az emberek, és mindenki csak a történtek befogadásával foglalkozott. Ott, a Kárpátokban, a háromszéki havasok lábánál a koncert és az azt követő közös mulatozás idejére visszatért az a hangulat, amit egy tetovált karú tengerész érezhetett az elvesztett ország egy részének visszafoglalásakor, amikor 1940-ben fehér lován belovagolt a felszabadított, ujjongó magyar vármegyékbe.
Koós Károly egy határőrháza
A Kárpátok, ez a medencéjét óvó, hatalmas hegyeivel és erdőivel őrt álló természeti csoda, átengedte az utazókat saját testén, hogy Batu kán és a magyarságra támadók útvonalán keresztül eljuthassanak a történelmi Magyarország legkeletibb falujában lévő katonai temetőbe, ahol az egymásra dobált hősök csontjai töltik meg a meghamisított szövegű emlékmű alatti üreget. Ojtoz településén ott állt az a hármashalom, amelyet Horthy és a magyar hadsereg és a szabadság tiszteletére emeltek, és amelyet a helybeliek önfeláldozásának köszönhetően nem tudott elpusztítani a román diktatúra. Koós Károly határőrházai is az egykori hatalmas országot jelképezték, s a magyar királyi csendőrök emléktáblája pedig azt szimbolizálta: volt egykoron e hazában egy olyan „karhatalom”, amely rendet, s nem anarchiát, megosztottságot tudott teremteni.
Csontok…
Sósmező
Az ojtozi hármashalom
Altorja református temploma mellett Árpád fejedelem fogadta a vándorokat, a tündérek, táltosok lakta természeti csoda, a Szent Anna-tó és a mohosi tőzegláp a magyar ősvallás és a keresztény hit egymásra épülését közvetítette, a csíksomlyói kegytemplom csodatevő hársfa szobra pedig azt jelezte: elment tatár, elment örök, s Trianon sem örök. A Szent Anna-tóhoz érdemes még visszakanyarodni egy pillanatra, ott a havasi gyopárok uralta magasságban lévő tengerszemben aki akart, láthatott fürdőző tündéreket. Ha nagyon akarta, közéjük képzelhette szeretteit, én is azt vettem észre, hogy kicsi tündérlányom, a hét hónapos kicsi Villő pancsikol a szél gyengén fodrozta „hullámaiban”.
Az udvarhelyi koncertre akkora volt az érdeklődés, hogy kellett a csonka magyarországi csoport szívből jövő hozzáállása. Lemondtak a részvételről azért, hogy a Hargita megye számos szegletéből érkezettek beférhessenek az amúgy is szűkösnek bizonyult koncertterembe. Azok, akik ott voltak, viszont mesélték, hogy megint nagy napra virradt a világ jelen pillanatban még mindig legmagyarabb városa. A zászlós emberek igaz, hogy hering módjára összepréselődve, de annál nagyobb lelkesedéssel és hangerővel kiáltották a világba a bele nem nyugvás és az éltető remény fontosságát.
Kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége józsefattilai miliőt árasztott abban az eredetileg rögzített székekkel berendezett színházteremben, amit végül is a túra résztvevői és a helybéliek mobilizáltak. Az üléseket felhajtották, hiszen senki sem elterülni, hanem egy közös élményben feloldódni akart, hangorkánnal, mozdulatokkal, fényekkel és valami, a dalokkal is kifejezett egybeolvadással. Számos nóta jelöli meg konkrétan Kolozsvárt és bizony még erőteljesebben zúgott a terem, amikor a közönség érezhette: ott vannak, abban a városban, amit megidéz a dal. Lengtek a zászlók, a nemzetiszínű és az Árpád-sávos lobogók, és talán az egész koncert legünnepélyesebb pillanata az volt, amikor a zenekarvezető Petrás János kezében a kelet felé fordított székely lobogóval kezdett bele a Székely Himnuszba. Erre már a székelyek feldolgozták, átélték, hogy földjüket elvették a bocskoros oláhok, de ugyanakkor titkon azért remélték, hogy lesz még motoros, lesz még gyalogos honvéd azokon a területeken, amelyeket egy kis megszakítással 87 éve bitorol a nagyhatalmak játékszere, egy elnyomó nemzetállamnak mondott csinált alakulat.
Körösfő már aludni tért, amikor odaérkezett a csapat, a Királyhágó még búcsút intett, és a jelenkori történelmi változások azt eredményezték, hogy a gúnyhatáron különösebb fennakadás nélkül, zsebben tartott útlevéllel, vagy igazolvánnyal suhanhatott át a csapat. A tövis koszorúzta Kárpátok védelmében élő magyarok, s székelyek a dallal, a hozzá szervesen kapcsolódó lelkesítő szöveggel és a közösségi élménnyel együtt örökké éltethetik a reményt, amelyet alátámaszthatnak a magyar évezredek. Egy időtartamában is ekkora múlttal rendelkező nép életében mit számít 87 esztendő. Félezer év múlva a mostani állapot a történelemkönyvek egy rövidke bekezdése lesz csupán.
G. Kirkovits István – HunHír.Hu