Egy nemzeti színű szalaggal díszített kegytárgy ékesíti a Kárpátia együttes énekes-basszusgitárosa, Petrás János hangszerét. Hatvanhárom vármegye porszemnyi földje keveredik egymással, amikor beledörög a csendbe a gitár, s a hanghullámok erősítik a Kárpát-medencei földindulást. Összeolvad a kézzel fogható jelkép, a szívre és az érzelmekre hat a szó és a hang, koncertet ad a Kárpátia értünk, a nagy medence magyarjaiért. Egy összejövetel, amelyet mondhatnánk rock bulinak is, csakhogy jóval több annál. Az elszakított nemzetrészek fiatalságának képviselői találkoznak a kis országbeliekkel, közösen bízva abban, hogy az itt élők december ötödikén lemossák Trianon gyalázatát.
A Wigwam rock klub távol van a belvárostól, de ez nem szegi kedvét azoknak, akik autóval, tömegközlekedési eszközökkel mindenképpen fel akarják keresni a helyszínt. A Kárpátia zenekar koncertezik a budapesti Fehérvári út végén lévő szórakozóhelyen, s a hűvösre vált idő sem szegi kedvét azoknak, akiknek ki kell várniuk sorukat, vacogni a hidegben, hogy bejussanak. A több mint ezerfős koncertterem lassan megtelik, egyre jönnek a tömegrendezvényekről ismert arcok és az ismeretlenek. Bizonyára meghatározó, hogy nagy válaszút előtt áll az ország népe, hiszen hatalmas ellenkampányban kell hitet tenni a magyarság lelki-érzelmi, kulturális és kézzel foghatóan realizálva dokumentált együvé tartozása mellett, s ez érződik is a koncertterem hangulatán.
Székelyföldi, délvidéki fiatalok érkeznek, hogy itt, a koncerten is együtt lehessenek, köszöntsék egymást, kifejezzék a reményt, és érezzék a bíztatást. Akik itt vannak, egy emberként értük gondolkodnak, húzzák be majd az igenre ikszet. A hatvannégy vármegyések szép számban képviseltetik magukat, a közönség kezében a Magyar Jelen, és a zenekar produkciójára hangolódva most még a beszélgetés uralja a teret.
Robi Székelyudvarhelyről jött, barátjával Lajossal, és akkor értem meg igazán, mekkora cselekedet volt a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom megalakítása, amikor bemutatkozik Toroczkai Lászlónak, a mozgalom elnökének: Székelyudvarhelyi HVIM-es vagyok. Üdvözöllek, testvér így a válasz, s egymásba fonódnak a karok.
Befutnak Takiék Szegedről, fogadják őket nagy barátsággal a helybéliek, mert ez a párfős csapat az egyik színfoltja a Magyar Szigetnek és a nemzeti rock rendezvényeknek. Taki egy nagydarab ízig-vérig magyar ember, aki egész megjelenésével szimbolizálja, hogy erő és elkötelezettség szükségeltetik a magyarság megmaradásához és felemelkedéséhez.
Itt vannak a fiatalok a hagyományos csuklyás pulóverekben, de teljesen természetes, ha valaki hímzett kalotaszegi ingben, vagy csángó mellrevalóban fejezi ki tiszteletét az ősök kultúrája és az egyetemes Kárpát-medencei népművészet iránt. Az egyik sarokban aztán kerekedik egy kis disputa, s az alkalomszerűen összejött beszélgetőpartnerek nyugtázzák, hogy a külsőségekben, a megjelenési formákban is fel kell vállalni, be kell mutatni a múltat, hiszen oly gazdag a nagy magyar kincsestár. Gergő elérzékenyül. Ott, a népviseletbe öltözött apuka mellett áll egy hasonló megjelenésű szőke kislány. Magyar anyák szüljetek sok-sok magyar gyereket kiáltja Gergő, s közben letöröl arcáról egy könnycseppet.
A programban a meghirdetettől eltérően Waszlavik Gazember nem jut el a koncerthelyszínre, valahol lerobban Leányfaluban, így a késő este teljes egészében a Kárpátiáé a főszerep.
Magyarország katonái
Amikor már nem lehet fokozni a várakozást, amikor már a beszéd helyett mindenki a zenére vár, hirtelen kigyúlnak a fények a színpadon. Jönnek egymás után az ismert Kárpátia-dalok, a publikum előrehúzódik, magasba lendülnek a karok, a közönség átveszi a ritmust és a lüktetést. A zenekar előadásában feldereng az elmúlt nyolcvannégy év, a hangulat lassan olyan lesz, mint a két világháború között, amikor mindent visszát kiáltott minden magyar. Magyar föld ez a róna, magyar vér áztatta énekli az együttes a Kárpát-medencéről, arról az Isten teremtette egységről, ahol zúg az a négy folyó, és még azokban is végigfut, hogy mi történhetett 1940-ben, akik már csak román zászlóba öltözötten láthatják kincses Kolozsvárt. A Veterán hazatért, mert eleget menetelt a század, aztán nézte rozsda ette pengéjét szobája falán, ha kellett énekelt csárdást, bírálta Pató Pált, de nem engedett a negyvennyolcból.
A számok pörögnek, a gyorsabb, mozgalmasabb indulókat váltják a balladisztikus szerzemények, feltűnik a tömegben egy kézzel festett felirat: Erdély. Aztán hirtelen lelassul minden, mert az apáról szól a költemény, aki ott állt golyózáporban 56-ban, átélte a megtorlást, de arra nevelte mindhárom fiát, hogy soha ne hagyja el az Istent és a hazát. Majd még régebbre nyúlik vissza a történet, pillanatnyi csendben azokért szól a rekviem, akik végigszenvedték a második világháború poklát, akik védték a hágókat és a hazát. Emlékük csak a szívekben él, mert sokan nem tudják, hogy ott a Don-kanyar jelöletlen sírhantjaiban örök álmukat alusszák magyar bakák.
A Kárpátia időutazásában aztán itt vagyunk a jelenben. Nem eladó a magyar föld zúg a színpadról, s nem lehet Magyarország éléskamrája, Bácska, Bánát rab magyarok hazája. A Délvidék szabad lesz megint éltet a remény, s tudják ezt azok, akik a tömeg takarásában várják a harangszót. Ők nap mint nap láthatják az aracsi templomromot, és szembesülhetnek azzal, hogy másodrangú állampolgárok őseik szülőhelyén. Most itt vannak, mert tudják, hogy a koncertterem most egy kis sziget, ahol feléjük árad a szeretet.
A tömegből elementáris erővel tör fel a kérdés: hol vagytok székelyek?! éneklik együtt a régi dalt a zenekarral. Itt vannak, idézik Udvarhelyt, mert bármi is történt ott a napokban, ez a szent hely minden érző magyar szívében akkor is az anyaváros marad. Nyomtatni plakátot, ott, ellenük és ellenünk, a gonosz elme torzszülött gondolata. Akkor is igent mondunk minden magyarra. Tudják a jó székelyek, hogy aki hisz, az átlát a szitán, és nem építhet magyar, s magyar közé újabb korlátot a vörösből rózsaszínűvé váltott ármány.
Pillanatok alatt elszáll a másfél óra, a hallgatóság kéri a ráadást, így még egyszer a színpad elé ugrik Zsolti, Citrom, s a nagy Gólem, hogy aztán a lendületet megtörve vigyázzba állva énekelje a székelyek Himnuszát.
2004. november 20.
G. Kirkovits István